Kezdőlap » Remény » 2010. 2. szám » Az utolsó náci tábor – Benedek István Gábor

Az utolsó náci tábor – Benedek István Gábor

Benedek István Gábor

 

Terezín

 

Bevonulás a városi színházba

 

Bergen Belsenből Terezínbe, más néven Theresien-Stadtba a szerelvény déltájban érkezhetett. Mire kusza menetünk bevonult a városba – többszöri megállás és a sorok rendezése után – jócskán eltelt az idő. A városi színházban helyezték el a több száz embert.

Csak később tudtam meg, a Monarchiában igen sok ilyen épületet emeltek: bécsi típustervek szerint. Ez a kisebbik változat volt, kecses ékszer. Tökéletesen alkalmatlan arra a szerepre, amit a nácik most kijelöltek számára.

A környéken, így az épületben nem égett villany. A folyosói nagy ablakokon még csak-csak beáramlott némi világosság, de ebből a nézőtérre, a színpadra már semmi nem jutott.

A német őrök ott álltak ugyan a színház ajtóinál, először talán terelni is akarták a beözönlő embereket, de később letettek erről a szándékukról. Arra szorítkoztak, hogy lehetőleg minél több deportáltat zsúfoljanak össze a széksorok között, a földszinti és az emeleti páholyokban, a folyosókon és a dohányzókban.

Mindenki örült, hogy a nyirkos, mocskos, bűzös fabarakkok után kőfalak közé kerülünk, vége a pokoli vonatozásnak is, de e kétségkívül szokatlan beltérben önfegyelmet, józan előrelátást már senki nem tudott magára erőltetni. Elszabadultak az indulatok. Szétkerült, szétsodort családok keresték egymást; hisztérikusan üvöltöztek, tülekedtek, mintha ez a ránk szakadt biztonság nem egyetlen éjszakára, hanem örökre szólna.

Azok sem jártak jól, akik valamelyest ismerték más színházak belső kialakítását; tudták, hol a ruhatár, a vécé, merre esik a színpad. Az újonnan betódulók ugyanis lehetetlenné tették a helyfoglalást, legfeljebb a véletlen segített. A sötétben. Mert lényegében csak tapogatózva lehetett előrejutni.

Anyánk legfőbb gondja is ez volt: egyben tartani a családot. Voltak preferált célok: a vécék melletti zugok – a szörnyűséges latrinák után a folyóvizes angolvécék (ahol mosakodni is lehetett) valóságos mennyországnak tűntek föl –, aztán a ruhatárak védett kuckói. A páholyokban aludni is lehetett; akiknek más, jobb hely nem jutott, a székek alá húzódtak.

 

Fölkapaszkodásunk a színpadra

 

Mama ihletett pillanatában úgy döntött, a sors által rábízott kis csapatát a világot jelentő deszkákra vezényeli. Volt ő már színházban – nyilván nem gyakran –, belgrádi gyerekkorában leginkább baletteket nézettek vele, de most ki tudja, mitől vezérelve, feltornázta magát, s magával minket is a függöny mögé, az ügyelőpult elé.

Amikor kissé elrendezkedtünk, s ahogyan mondják: az idegek megnyugodtak, valaki vagy valakik hozták a hírt: rövidesen vacsorát osztanak. Az emberek úgy vélték: legjobb lesz, ha a várakozást a foyerben kezdik, méghozzá a baloldali ruhatár irányában. Talán, mert az utcáról még ide szűrődött be a legtöbb világosság.

És ekkor vijjogtak fel a szirénák. A színház tetején is működött egy, a hangja rémisztő volt.

 

Támadás!

 

Öt-tíz perc múlva megérkeztek az angol-amerikai gépek. Mindenütt vannak tudós emberek, ezek a motorok hangjából tudják a vadászok, a bombázók típusát. Az ilyen információ, miként egyáltalán minden hír, a lágertörvények szerint szájról-szájra száll. így terjedt el, és csak az Isten tudja, honnan eredt, hogy Theresien-Stadt, ez a hajdani katonaváros, most különleges láger, itt a foglyok számára még külön pénzt is nyomtattak a németek, bár élelmiszert ezért a bankóért nem lehet vásárolni.

A fentről érkező hangok szerint három vadászrepülő szállt el fölöttünk, s legfeljebb két bombázó. Az idefelé vezető vonatúton – Zernitzben, Berlin előtt – is megtörtént már velünk, hogy az angolszász légierő egységei fölénk repültek, végiglőtték a német katonai szerelvénynek vélhető vagonokat. Az előbbi okoskodó hírforrásból az is eljutott hozzánk, hogy a szövetségesek eddig elkerülték Terezínt, a sok deportált miatt. De a bennfentesek most ezt mondták:

– A németeknek nem kell gázkamra. Az angolokkal gyilkoltatják le a zsidókat.

 

Robban a bomba

 

Hogy véletlenül dobták-e le robbanó terhüket az áldott támadók, vagy a sötétben eltévesztették a célt, ezt már soha nem tudja meg senki. A detonáció borzasztó volt. A légnyomás megsemmisítő érzés. Az egyik külső fal azonnal beomlott, vele a belső téglasor is, csak másként; a tetőről téglák, cserepek, gerendák, konzolok, stukkódíszek hullottak alá. Leszakadt az emeleti erkély egy része is. Jajgatás, fájdalomüvöltés, tébolyult sikoltozás. fojtogató por töltötte be a teret, sokan azt hitték: gázbomba robbant. A pánikot nem lehet leírni. Az emberek a kijáratokat keresték, el- és egymásba botlottak, senki nem látott semmit, ami fokozta a rettegést. A sérültek vízért, orvosért kiabáltak. Orvos talán még csak lett volna, akár tíz professzor is, de gyógyszert, kötszert ők maguk sem láttak Magyarország óta. A víz megszűnt.

 

A függöny szerepet kap az életünkben

 

Anyánk leráncigálta, leszakította a színpadi fél függönyt, jobban mondva a hatalmas drapéria felét. A lezuhanó súlyos textil a sötétben majdnem rám esett, nagyanyámat – apai nagymamámat – a merevítő meg is sebesítette. A vas a nyakát érte. Borzasztó módon jajgatott, valósággal nyüszített: „Vérzek, vérzek!” – kiabálta, közben leesett szemüvegét kereste. Mama tehetetlen volt, ő sem látott semmit. A sötétben mindenki úgy érezte: megvakult.

A repülőgépek új hullámban támadtak, alacsonyan húztak el a színház fölött, ahol éppen akkor kulminált a téboly, és néhány géppuskasorozatot engedtek ki magukból. De mi volt ez már a bomba pusztítása után?!

Roppantul sajnáltam, hogy még a vacsora ígéretét is elsodorta a katasztrófa, viszont a német katonák, kicsit később, néhány fáklyát hoztak, s közölték: azonnal ki kell vinni a halottakat a színház elé, s aztán jelentést kérnek az életben maradottak létszámáról.

A vacsorával telt kondérra gondolva másztam be a vastag, a sok éven át lerakódott portól bűzös függöny alá, amely megóv majd a fentről lezuhanó tárgyaktól.

A sötétben azonban történt valami. Amikor már kezdtem megbarátkozni anyám engem védő ötletével, a mellénk került hajdúnánási Schwarzné elirigyelte az ötletet, és kislányát úgyszintén a függöny alá parancsolta.

 

Irénke színre lép

 

Nagyjából azonos korúak lehettünk. Néhányszor Bergenben is összekerültünk, de a „harci csapat”, amelynek én a tagja (olykor a hangadója) voltam, nem játszott vele. Ennek prózai oka volt: a kislány olyan szörnyű és nevetséges, sőt, csaknem érthetetlen vidéki tájszólással beszélt, amelyen a zömmel városi fiúk és lányok csak nevettek. Lenézték és kigúnyolták a kis véznát. Én is gúnyoltam, kegyetlenül.

Anyám nagymama nehéz sebével bajlódott, miközben még Schwarznéval is a szemüveget kereste, kerestette.

Irénke tehát mellém mászott, s én, ha kelletlenül is, megpróbáltam helyet szorítani neki. Tudtam, a „csapatom” ezért nagyon megvetne, de igyekeztem lovag lenni.

 

A halál-titkok

 

– A Colos meghalt – újságolta a kislány suttogva. És azzal a lehetetlen falusi hanghordozásával hozzátette: – Egy erkély esett rá! – mintha ez fontos volna.

Colos, a szegedi tanítónő Bergenben, a barakkban a felvigyázónk volt. Szigorú, és körünkben nem kedvelt személy. A szülők persze becsülték, ők választották, mert képes volt fegyelmezni bennünket, hiszen minden percünket igyekezett úgymond hasznosan kitölteni. Verseket memorizáltatott velünk, fejben kellett számolnunk, és kórusban énekeltünk.

Már régóta különös viszonyban voltam a halállal. Annyi ember pusztult el körülöttem – rokonok, szomszédok, kedves és kevésbé kedves emberek –, hogy érzéketlenné váltam az elmúlásuk iránt. Láttam, a tífuszban, a vérhasban meghaltakat, az éhen veszetteket, az öngyilkosokat. Minden reggel néztem az éjjel megmerevedett tetemeket, amint kivitték őket az udvarra, hogy később értük jöjjön a krematórium szállító csilléje.

A Terezínbe vezető utazás során a vagonban órákon át ültem a meghaltak mellett, általuk koravén lettem, ezerötszáz éves erdei manó, éppen a colos által tanult egyik meséből. Csak egyet nem tudtam meg: az élet és a halál közötti választóvonal titkát.

A Colosról szóló hír mélyen megkarcolta a szívemet. Hirtelen elszégyelltem magam azért, amiért nevettem rajta, oly sokszor gúnyoltam a háta mögött. Pedig egyszer, véletlenül mamának is szólítottam. Messziről futottam, lihegtem, aztán kiszaladt a számon. Csontos kezével megsimogatta a fejemet. A fejem egyébként ótvaros volt, alighanem a vitaminhiánytól, a bőrömet ragacsos sebek borították, de őt ez nem zavarta. Most, amikor meghalt, ilyen emlékem maradt róla. Meg az, hogy a kínzó éhség ellen mindig énekeltetett bennünket.

 

A lány izeg-mozog a függöny alatt

 

A lányok, úgy látszik, ilyenek. Forgolódnak, hanyatt, olykor oldalt fekszenek, amíg megtalálják a fekvésük legkedvezőbb pozícióját. A függöny alatt, a levegőtlen, fojtogató sötétben az volt a legjobb: érzetük egymás testmelegét. A kinti zajok beszűrődtek, a színpadi deszkák mozgását egészen közelről, fekvő testünkön tapasztaltuk. Kézenfekvőnek kínálkozott, ha gyermeki egyszerűséggel összebújunk. Azt hiszem, inkább „csapattársaim” előtt szégyelltem magam, hogy ezzel a kis vakarccsal kerültem ebbe a helyzetbe, de nem volt időm sokat tépelődni, jobbnak látszott a fáradalmak, az éhség elől az alvásba menekülni.

Félálomban vettem tudomásul, hogy finom bizsergés tölt el. Ezt az érzést addig soha nem tapasztaltam magamban. Nyilván Irénke is így lehetett, mert kisvártatva átöleltük egymást. Mint két testvér, de azért mégsem testvér.

 

Megjött a vacsora

 

Már mindketten aludtunk, amikor anyánk felköltött bennünket. A dermedtté hűlt marharépa főzelék, ez a csirizes, ez az undorító, mégis áhítottan várt moslék, a Dörgeműze, megérkezett. Kenyérzsákunkban, amit mindig magunkon tartottunk, horpadt konzervdoboz jelentette a csajkát. Ezzel kellett a kondér elé csoszogni, most a több mint félhomályban. A bergeni barakklakók körében ez a magatartás begyakorlott rítussá lett. A zabaosztás szent szertartása.

Az étel érkezésének soha nem volt ideje, órája, ritmusa. Amikor jött, az volt a nap legfontosabb pillanata.

Ruhában, kabátban, mindenféle göncöket magunkra véve aludtunk, kivált olyan zaklatott helyzetek után, mint a mai is: a megérkezés, a bombázás, s a bombázást követő elernyedésünk idején.

Amíg Irénkével aludtunk, a színházban kissé konszolidálódtak a dolgok. Az emberek a székközöket megtisztították a romoktól, csakúgy a folyosót, a WC-khez vezető járatokat. Kitűnt: a bomba által kidöntött falon, a tátongó lyukon a hajnalodó világ fényei átderengenek, s ezek beszűrődnek a nézőtérre is.

Mi mindenesetre visszabotorkáltunk a színpadra (útközben befalva a Dörgeműzét), bemásztunk a függöny alá, amely védett az éjszakai hideg ellen is. Fölvettük előző, kipróbált pozíciónkat, s amilyen gyorsan csak lehetett, elaludtunk.

 

Taps nélkül, vége az előadásnak

 

Anyáink idegesen rángattak elő bennünket a színpadi drapéria alól. Az emberek már sorakoztak, megyünk. Odakint újra létszámolvasás.

Bergenben az őrök ilyenkor üvöltöttek, itt csönd volt. Legföljebb a parancs hangzott: los, los!

Amikor elindultunk, kitűnt: más vonulókkal is találkoztunk. Akadt csapat, ahol görögül, olaszul, bolgárul, szlovákul beszéltek. Amikor egy vagonnyi magyar is előbukkant, nagy volt az izgalom. Az emberek rokonokat, ismerősöket kerestek. Települések nevét kiabálták át az utca egyik feléből a másikba, és a lágereket, ahonnan hozták őket.

Irénkét az anyja a sorban máshová vitte, messze tőlünk. Kerestem, nem találtam. Egyszer volt véletlen, ebben maradtam. Néha feltűnt a „csapatunkból” egy-egy fiú, de nem beszélgettünk. Az én, vagy ha úgy tetszik, a mi éjszakánkról amúgy sem szóltam volna senkinek.

 

A császárnő kaszárnyája

 

Hatalmas épület elé érkeztünk. Bejárata fölött jókora, ijesztő felirat: „Dresdner”. Csak ennyi. Én már tudtam olvasni: egy tanító Bergenben megtanított a héber és a magyar betűkre. De itt a mássalhangzó torlódással nehezen boldogultam. A magyarországi szülőhelyemen földszintes házak álltak csak; kizárólag a szállodát építették kétszintesre. Ez a terezíni épület három emeletet, tehát négy szintet mutatott, és olyan óriási területet foglalt el, mint otthon a focipálya. Ez a gonosz boszorka vára, mint a mesékben.

Szájról szájra járt a hír: ez a főkaszárnya. Terezínben ilyenből van több. Nagyon régen épült.

Sokáig álltunk a szinte fölmérhetetlen épület előtt, mígnem az egyik mellékajtón vonultunk be. Mi a második emeletre. Már laktak a termekben, lengyelek, ők összébb húzódtak. Indulat, veszekedés nélkül. Tudták, ennek így kell lennie.

A következő napok, túl az ennivaló megszerzésének körülményein, a vackunk kialakításával telt. Én az időm nagy részét a terep felderítésére fordítottam. Minden zugot bejártam. A melléklépcsőket, a folyosókat, az átívelőket. Lent a földszinten valaha istállók lehettek, átellenben a füstös falazatú konyhák, elképesztő méretekkel. Aztán raktárak, raktárak, régen szénának, szalmának, ruháknak szárazkosztnak. Most mindenhol deportáltak laktak, bűzben és koszban; az egyik beltéri udvaron a halottak, kiterítve, szépen sorban, a másikon tífuszos betegek, akik csak ezután lesznek halottak. Nem tudtam, hogy néhány nap múlva anyámmal én is itt fekszem majd; a járvány már elkezdődött.

Anyám nem örült a mászkálásaimnak. Én azt mondtam: a barátaimat keresem. Ez nem volt igaz, egyedül Irénkét akartam látni.

Éjszakánként ágyúdörgés hallatszott. A jól értesültek szerint az oroszok már ötven-nyolcvan kilométerre vannak. Mi lesz velünk? Theresien-Stadtban nincs gázkamra – mondták, csak a tömeges kivégzések jöhetnek szóba. De a németek ezt talán mégsem teszik.

Az utcákon – a Dresdner ablakiból három utcára lehetett látni – a német teherautók nagy sebességgel haladtak; katonákat, nehézfegyverzetet szállítottak, miközben a civil gyalogosok rendezetlenül vonultak. Az látszott: ez már nem a szokásos helyzet; ez már a front. Akadtak katonák, akiket idegesített, hogy zsidó foglyaik fentről, az ablakokból bámulják őket, ezért géppisztolyaikból fel-fellőttek egy sorozatot. Voltak, akik megsebesültek, de halott talán nem esett így. Néha Tigris tankok gördültek a régi-régi kövezeten; elég félelmetes volt az egész.

 

Itt a front előtt a Dresdner előtt

 

Nekem csak az tűnt fel, hogy a zsúfolt laktanyán, ahol nappal elég zajosan telt a deportáltak élete, most ijedt csönd ült, és a férfiak többet imádkoztak, mint máskor. Ez az idegesítő állapot – ekkor már a halottakért sem jöttek – három teljes napon át tartott; ez alatt az élelmezésünk még esetlegesebb, hiányosabb lett. Éjszaka már a kézifegyverek hangját is felénk hozta a tavaszi szél.

Azon az éjszakán, amelyről akkor még nem tudtuk, hogy a háborúban ez az utolsó, őrült zajokra lettünk figyelmesek. Már a gyerekek sem aludtak. Az utcákon autókat láttunk, fényüknél polgári emberek menekültek, nyilván nem akartak az oroszokkal találkozni.

Már erősen hajnalodott. Fogalmunk sem volt, hogy a német hadvezetés másfél nappal az angolszászok és egy nappal a szovjetek előtt már letette a fegyvert, azaz kapitulált. És csupán itt, ebben a cseh városban, Terezínben, illetve Prágában, délre, kicsit távolabb tartotta magát egy őrült náci parancsnok az ezredeivel. Velük harcoltak az ukrán nácik is, akikből itt is volt jó néhány. Mi kizárólag az utcai lövöldözések tanúi voltunk, meglehetősen különös, fenti látószögből, a Dresdner ablakából.

 

Az a bizonyos első szovjet tank

 

Mama mindannyiunkat megcsókolt. A kaszárnyában alighanem mindenki sírt. Az emberek átölelték egymást. Valahol egy zsidó vallási dalt – Áni mámi… – kezdtek énekelni; ezt mindenki tudta. A hangokat átvették a földszinten, az emeleteken, az egész épületben. Millió dologra gondoltam, csak egyre nem. Amire jószerével sok hónapja nem volt példa. Hogy nem vagyok éhes!

Aztán az orosz tank hátulról benyomta a kaszárnya hatalmas kapuját. A vastag, vasalt lécek, mint a gyufásdoboz lapjai, elemeire hullottak. És ezen kívül… nem történt semmi. A zsidók ott álltak az udvaron, a kaszárnya folyosóin, némán, megilletődötten. A tank percekig nem mozdította meg a felső fedelét. Aztán egy fekete sapkás katona mégis kidugta a fejét, majd lassan kimászott. Nézte a különös látványt. És még vagy három hosszú perc kellett, hogy kitörjön az éljen. A hurrá. A halleluja.

Két nap múlva kiszöktem.

Ekkor láttam Terezínt először. A meglepően nagy város megijesztett. A szovjet katonák közül sokan az utcákon táboroztak, kis rohamsátraikban. ott is főztek a szabad ég alatt. Néha megkínáltak. Ismeretlen ízű ennivalókat tömtek belém, főleg fekete kenyeret. Még amerikai csokoládét is kaptam. Tőlük.

Gondoltam, az édességet elteszem, odaadom Irénkének, ha egyszer megtalálom. A lányok az ilyesminek jobban örülnek.

Még folytattam a felfedező utamat. És megtaláltam a színházat. Kisebbnek láttam, mint amikor oda bezsúfoltak minket. Bemerészkedtem a nézőtérre, a színpadot is elértem. A függönyt, a mi függönyünket már ellopták. Nemcsak azt, amivel mi takaróztunk, a másik szárnyat is.

 

Rétes rebarbarával

 

Visszafelé az úton lelkesen éneklő cseh iskolásfiúkat értem utol. Voltak vagy húszan, huszonöten. Nálam valamivel idősebbek, ezt láttam rajtuk, nyilván gimnazisták. Tanáraik vezették őket. Virágcsokrokkal, zászlókkal vonultak, ünneplő ruhát, többen iskolai uniformist viseltek. Ami különös, nekem szokatlan mozzanatnak tetszett, egyik-másikuknál friss sütésű kenyeret láttam, és boros, pálinkás üvegeket, színes szalagokkal átkötve. És tálcákon süteményt vittek.

Az egyik gyerek intett, álljak közéjük. Amikor ezt nem tettem, egy túlságosan nagyra nőtt lakli hozzám lépett, és kétmaroknyi puszedlit, meg néhány rebarbarával töltött rétest nyomott a markomba. Mondott valamit, amit nem értettem. Lehajolt hozzám, fejemet a mellkasához vonta, neki körülbelül addig értem.

– Ahoj! Tak jak se ti daøi, ty malý žýdovsky chlapeèku? – mondta kedvesen, és ment vissza a vonuló diákcsapatához.

 

Tífusz és tífusz után

 

Már este szédültem, kóvályogtam. Anyámat néhány órával előbb verte le a láz. Állapotomról nem sokat tudok. Homályos foltokra emlékszem csak. Mindenki rohangált körülöttem, majd levittek az udvarra. Előbb anyám mellé fektettek, aztán valamiért máshová. Később pokrócba csavartak, s egy autóval elvittek. Az orosz felcser a kórházban állítólag tévedésből kétszer is felnőtt adag szérumot oltott belém, amitől forma szerint meg kellett volna halnom, de talán éppen ezért maradtam meg. Én gyógyultam meg hamarább, anyukám csak egy hét múlva.

Fölépülésem utáni első élményem az a csajkányi orosz kása volt, a hajdina, amelynek ez volt az orosz neve: grécsnyevája kásá. Az ápolónőtől kaptam, aki a katonaruhájára fehér köpenyt húzott. Õ volt az, aki valami folyékony, büdös krémmel többször is bekente a testemet. Az alsó részeimet, a fütyimet is.

Egy hét múlva úgy éreztem, egészséges vagyok.

Aztán csavarogni indultam. A csokoládé valahogy eltűnt, jó lett volna Irénkének újat szerezni.

Egy nagy parkba értem, itt a katonák harmonikáztak, egymással táncoltak, de akadtak cseh és zsidó lányok is, akik az oroszokkal összeölelkezve lépdeltek az elnyújtott keringők dallamára. Majd szép, szomorú háborús dalokat énekeltek.

Za velíkie nási pecsáli,

Za gorjúcsuju násu szlezu…

Ezeket a sorokat soha nem felejtem. A bánatról, a könnyekről szóltak.

 

Dvoøak a téren

 

Később egy szép térre keveredtem, ahol három templom is állt. Ide valakik kihoztak, vagy kitoltak egy zongorát. Fekete, kissé romos zongora volt, pontosan olyan, mint otthon, Kroó néninél. Csakhogy a hangszert rengeteg virág, ágastól letépett orgona borította. A fehér és lila csokrok teljesen ellepték a hangszert: gyönyörű látvány volt. A tér megtelt emberekkel.

Fiatal nő zongorázott. Szőke haját széles, piros masnival fogta át. Önfeledten játszott, mindenki elragadtatottan hallgatta. A dallamot az emberek ismerték, az emelkedett részeket hangosan dúdolták.

Valaki felemelt a magasba, hogy jobban lássam a művésznőt.

– Anna Melnik – mondta ez a férfi. S még hozzátette:Dvoøak”.

Nem tudtam, mit jelent ez a szó. Gondoltam, csehül a szabadságot. Mi, zsidók ugyanis csak erről beszéltünk.

A tapsot már messziről hallottam. Kioldalogtam a templomtérről. Melegen sütött a májusi nap.

 

Újra az állomáson, a síneknél

 

Így értem ki a pályaudvarra, majd onnan arra a töltés-részre, ahová hetekkel előbb megérkeztünk.

Most a magasan fekvő síneknél német, pontosabban SS és gestapós tiszteket, közlegényeket vettem észre, elég népes csoportban. Legtöbbjük zubbony, de mindegyikük szíjak nélkül; úgy álltak ott, ingben. Mint a kopasz csirkék, jutott eszembe. Mert ezek az emberek eddig kizárólag katonaruhában, elegánsan mutatkoztak, egyensapkában vagy sisakban, köpenyesen, géppisztollyal a nyakukban, fényes bőr vállpántokkal. És sokszor rövid pórázon vicsorgó kutyákat vezettek. Ekkor az egyik vagonból fentről lefelé lövések dördültek el. A szovjet katonákat a nyitott vagon ajtóban észre sem vettem. Innen lőtték ki géppisztolyuk sorozatait. Ogony! Cél, tűz! Ogony!

Az elfogottak már előbb is a földre néztek. Csak a földre. Nem fogták meg egymás kezét, nem szóltak, meg sem érintették egymást. Véres testtel zuhantak a földre. Még csak hang sem jött ki a torkukon.

Én nem tudtam, mit csináljak.

Megrendülten indultam vissza a Dresdnerbe. Kis köveket rugdostam, a fákról leveleket tépdestem. Azt hiszem, a halál a kisgyerekeket jobban elszomorítja, mint a felnőtteket.

Később, hogy jobb kedvem legyen, Irénke vicces, nagyon is vidékies kiejtését próbáltam fölidézni magamban.

De egyetlen szava, hangsúlya nem jutott az eszembe.