Kezdőlap » Remény » 2010. 2. szám » Birobidzsán, a vörös Palesztina – Hrotkó Larissza

Birobidzsán, a vörös Palesztina – Hrotkó Larissza

Hrotkó Larissza

 

Birobidzsán, a vörös Palesztina

 

Egy elfelejtett név

 

A múlt század 30-as éveiben a modern cionizmus első fecskéi már befészkelték magukat a Palesztinában, de a cionista vezetők még mindig több olyan világprojekten dolgoztak, amelynek keretében területet kerestek a nagyobb zsidó települések számára. Abban az időben a zsidó sajtóban rendszeresen jelentek meg hírek a szovjetunióbeli Birobidzsánról: hol arról, milyen kiváló ez a földrész egy zsidó ország létrehozására, hol pedig arról, milyen zord Birobidzsán éghajlata, és mennyire bizonytalan az egész áttelepítési vállalkozás.

Birobidzsán Moszkvától 8000, Vladivosztoktól 1000 km-re fekszik. A zsidó letelepedés idejére ez az országrész területileg közel kétszer akkora, mint a Palesztina volt. Mezőgazdaságilag csupán 1.835.000 hektár volt hasznosítható, de ez is csak a mocsár megfelelő lecsapolása után. Az erdő 1.913.000 hektárt, a mezőgazdasági szempontból nem hasznosítható terület 64. 500 hektárt tett ki; a felület közel 60%-át még ma is a nem túl magas hegyek borítják. Birobidzsán természetes határa dél-nyugaton, délen és keleten a 3 km széles Amur, amely az országot Kínától választja el. Északon az őserdő, a tajga őrzi. Birobidzsán területén 392 km hosszan vezet át a transz-szibéria vasútvonal. Az ország nyugati része ásványokban gazdag: itt található vas, arany, gránit, grafit, márvány, nemes kő. Észak-nyugaton kénes termálforrások hasznosíthatók.

Éghajlatára jellemző a forró, párás nyár és a száraz, hideg tél. A legforróbb hónapok: július és augusztus, a leghidegebb időszak: december-február. A tél nagyon hideg, szélcsendes, nyáron viszont sok a csapadék. Az európai ember életét főleg a nyári forróság és a csapadékos hónapok nehezítik. A flóra rendkívül gazdag; a terület a gabonatermesztésre is alkalmas. Bőséges a fauna is, sok a hal. A méhészet is fejlett.

A fiatalabb olvasó Birobidzsán nevét talán még nem is halotta, noha ez a közigazgatási terület jelenleg is létezik. Eliezer Slomovits, ORZSE izraeli vendégprofesszora jóvoltából kezembe került egy német nyelvű könyv, amely olyan sokáig feküdt a raktári polcon, hogy a szerző nevét már le sem lehet olvasni a borítólapról. Végül az előszóból kiderült, hogy a szerzőt Albertonnak hívták, aki alighanem maga is átélte a birobidzsáni letelepülés izgalmas történetét. A sztálini politika Albertont egyértelműen reklámcélokra használta fel, de ezzel együtt a könyv a mai nemzedék számára érdekes részleteket közvetít, első sorban az akkori emberek köznapi környezetéről, magatartásáról, értékfogalmáról. Hősei többnyire a kelet-európai jiddis világ képviselői, ilyen módon Alberton élethű képet festett a 20. század eleji zsidó élet kevésbé ismert és ellentmondásos vonásairól.

 

Az elfeküdt könyv előszavából

 

„Birobidzsán. A zsidóköztársaság” előszavában Hermann Peczenik ideológus-történész arról igyekezett meggyőzni a könyv olvasóját, hogy a zsidóknak át kell alakulniuk. A szocialista átalakulás következtében eltűnnek a kiskereskedők, a kisiparosok, a házalók, a feketézők és egyéb „galiciánerek”. Az új zsidó kollektíva közös célja a „dolgozó zsidók köztársaságának” felépítése lesz.

Az első zsidó agrártelepek kialakítását még 1918-ban kísérelték meg, először csak az elővárosi település keretében. Az ukrajnai és a fehér-oroszországi zsidó letelepítési kísérletek meghiúsultak, részben a forradalom és a polgárháború miatt. 1924-ben egy külön bizottságot hoztak létre. A „Komset” a dolgozó zsidók mezőgazdasági településeit látta el. A „Komset” a „zsidó kérdés” a szovjet állami nemzeti politika részévé vált. Ettől kezdve a Szovjetunióban élő zsidók további sorsát csak a szovjet nemzeti politikai elvek alapján lehetett irányítani, és ennek egyik feltétele a területi szuverenitás volt. Ám a szovjet zsidóknak nem volt saját területük! Ezért 1924-ben először egy krimi zsidó telepítéssel próbálkoztak, ami később nagy szerepet játszott a Birobidzsán körüli vitákban. Végül is mindkét telepítési tervet fejlesztettek, noha a birobidzsáni terv összehasonlíthatatlanul nagyobb volt.

Végül 1927-ben a szovjet kormány elhatározta, hogy a zsidókat egy kevésbé sűrűn lakott szibériai vidéken telepítik le, és 1928. március 28-án eldőlt, hogy ez a hely Birobidzsán lesz, ami, persze, nem volt egészen véletlen. Birobidzsán ugyanis Kínával határos, ezért a terület benépesítése stratégiailag is fontos volt a szovjeteknek. A kormány előírta, hogy a zsidó önkormányzat hivatalos nyelve jiddis (az eredeti szöveg szerint „jüdisch”) legyen, a kulturális intézményekben és az iskolákban – beleértve a főiskolai oktatást is – zsidó nyelven történik majd a tanítás és a képzés.  Sőt a jiddis használatát a bíróságon is kötelezővé teszik, de ehhez azt kellett elérni, hogy a zsidó lakosság a többi etnikai kisebbségekhez képest nagyobb számban képviselje magát. Legalább 32.000 zsidónak kellett volna Birobidzsánban letelepednie, ami egyébként sohasem valósult meg. 1932. március 31-ig érkezett jelentések szerint a zsidó letelepedés sikere kétségessé vált, noha mind újabb és újabb csoportok érkeztek a Biro folyó partján lévő területi fővárosba.

Komset foglalkozott a zsidók lakta terület iparosításával, ellátásával és a segélyszervezetek kommunikálásával. Egy sor szervezet támogatta a gépek, és a berendezések beszerzését, a lakásépítést, a mezőgazdasági tanácsadást stb. Ezek között a könyv elsősorban a „Gezerdet” említi, ami a zsidókat tömörítő nemzetközi mozgalom volt.

A zsidók birobidzsáni letelepedését több körülmény akadályozta. A NEP (az Új Gazdasági Politika) ugyan egy kis szusszanást ajándékozott a zsidó kispolgárságnak, és azt az illúziót keltette, hogy a zsidó magánszektor életképes lehet. A NEP-et követte a Szovjetunió példátlan tempójú iparosítása, amelyben sok zsidó is részt vett. Sőt a zsidó szovjet letelepítési tervekben aktívan résztvevő Joint egyes vezetői is ösztönözték a szovjet zsidókat, hogy ne a mezőgazdaságba, hanem az iparba menjenek. A letelepedésnek voltak természeti akadályai is: 1928-ban állandóan esett az eső, amire a szervezők nem számítottak.

A birobidzsáni agrártelepülésekről nagy volt az elvándorlás, amelynek oka a rossz szervezés, a súlyos élelmiszer- és berendezéshiány, illetve a zord éghajlat volt. A bevándorlók fele otthagyta a távoli országrészt, sokan inkább a közeli Habarovszkban és Kelet-Szibéria más városaiban telepedtek le. De az új telepesek száma mégis évről-évre nőtt. 1928-ban 841, 1929-ben 1200, 1930-ban és 31-ben már évi 3330 zsidó települt le Birobidzsánban. A Komset 1932. április 6-i jelentése szerint március 20-ra 453 család és 228 egyedülálló telepes érkezett, ebből Ukrajnából és Fehér-Oroszországból 20 család, illetve 208 egyedülálló személy. Útrakész volt további 338 család. 10 nap alatt Moszkván keresztül mintegy 500 áttelepülő haladt át.  A visszautazók száma 1931-ben csak kb. 10 % volt.

A letelepedés idejére Birobidzsánban 32. 000 lakos élt, amelyből 18.000 kozák. További 7500 orosz a vasút mentén települt le. 1932-ben Birobidzsánban 37.350 család élt, amelyből 27.350 orosz, 3000 ukrán, 3200 koreai, 2700 zsidó, 700 bennszülött (goldok és tunguzok), 500 kínai volt. A lakosság sűrűssége akkoriban még 1 főt sem ért el, négyzetkilométerre számítva. A legnagyobb település Tichonkája – a későbbi Birobidzsán – 1500 lakossal a terület fővárosa lett. Az In nevű településen 3000, Birakan 2200 fő lakott, leginkább a transz-szibériai vasút mentén. Az ország belsejében koreai telepesek laktak, és 400 zsidó telepes az Amurset nevű városban.

Birobidzsánt a sok lehetőség országának nevezték. 1932-ben a „Birobidzsán Csillaga” közzé tette, hogy a terület 78%-a kollektivizált. A különböző országokból folyamatosan érkező zsidók a kolhozokban és a szovhozokban (szovjet típusú termelő szövetkezetekben) gazdálkodtak.

 

Zsidók úton a Távol-Kelet felé

 

Hogyan lehetett a zsidókat rávenni az áttelepülésre? Elsősorban a látványos ígéretekkel. Ukrajnában és szerte az országban jártak az agitátorok, és szervezték a zsidó gyűléseket. Alberton regényének hősei is egy ilyen gyűlésen írták alá az áttelepülési szerződéseket. Melch, a regény bevezető oldalainak első zsidó alakja megelégelte a kis ukrán városka (talán csak egy falu, netán egy „stetl”) szűkösségét, régi életét és környezetét. Hatottak rá a lelkesítő szavak, hogy a zsidóknak ki kell mozdulniuk a dohos utcácskákból a szocializmus széles útjára. Melch éppen egy ilyen széles útra vágyott, hogy ne kelljen hallania a szomszéd zsibárus köhögését. Amíg ő maga csak egy pár faforgácsot örökölt az apjától, arról álmodott, hogy gyermekeire birtokot – házat, kertet és földet – hagy. A lelke mélyén ugyan kételkedett egy kicsit a túl szép ígéretekben – esetleg csak hazugság az egész – de úgy gondolta, hogy a jövő úgy sem lehet szomorúbb, mint jelenlegi élete.

És így gondolkodtak más zsidók is, akik azon az estén figyelmesebb elolvasás nélkül aláírták az odakészített lapokat. De hát, ha el is olvasták volna, ugyan mit értettek volna a hivatalos nyelvű szövegből? Csak Zélig, a kijevi cipész értette ezt a nyelvet, mert Zélig mindent tudott. És minden kérdésre tudott válaszolni.

– Hova mentek? – kérdezték a zsidókat a vonaton utazó ukránok.

– A földünkön fogunk dolgozni, ezért megyünk – válaszolt Zélig.

– És látta már valaki azt a földet?

– Nem, még senki sem.

– Hát, akkor talán kereskedni fogtok? Aranyat ásni? Vagy csempészni?

Zélig szívből gyűlölte a csempészeket, de hagyta, hogy az ukránok kérdezősködjenek. Egyikük jól ismerte a zsidókat, mert a falújában is élt egy zsidó. A másik ukrán azt mesélte, hogy a herszoni kerületben egy egész zsidó település van, és a zsidók ott földet művelnek, mint az igazi emberek. A sovány testű, széles, csontos arcú vörösgárdista kioktatta a politikailag műveletlen utastársait, hogy a zsidók között is vannak proletárok és a burzsujok. Ezt tanította Karl Marx, a vörösgárdista nagyra tisztelt komiszárja. A zsidó burzsujok közé tartoztak a szatócsok és mindenki, akinek gyanúsan gömbölyű a hasa.

 

Az első találkozások

 

Pedig pont ilyennel találkoztak az új telepesek Tichonkájában, amikor a hosszú napok után végre kiszabadultak a lassan araszó vonat büdös kocsijából. A bennszülöttek csodálkozva nézték őket. Ezek az új emberek nem hasonlítottak a helyi lakosokra, holott ők is rosszul beszéltek oroszul. Azt mesélték róluk, „ukrán zsidók” voltak. A zsidók gyorsan kikutatták a városka minden sarkát. Szinte azon nyomban felfedezték a főirodát, ahol három szónok fogadta őket. Ezekről azt híresztelték, hogy mindent tudnak, mert Moszkvából jöttek. Legjobban Finkelstein beszélt, sohasem türelmetlenkedett, és jól értette a bevándorlók kérdéseit. Csak egyetlen bökkenő volt a dologban: a férfinek burzsujos arca és kövér hasa volt. De végül is Finkelstein volt az, aki tudott beszélni az új telepesekkel. Elmagyarázta, hogy megkapják a hitelt is, ámbár nem annyit, amennyit korábban ígértek nekik. Készpénzt nem, de lovakat, felszerelést és kocsikat igen, sőt mindenki azonnal megkapja ezeket. Ha valaki pedig különösen jól dolgozik, jutalmul készpénzt is kaphat majd.

Reggel korán az új telepesek megkapták a kenyeret és a húsjegyeket, majd mindenki kipróbálta a lovakat és a kocsikat. Kiderült, hogy több zsidó értett a lovakhoz, és akinek még nem volt lovas tapasztalata, hamar megtanulta ezt a mesterséget. A kocsisor összeállt, és a zsidók elindultak új hazájuk meghódítására a Biro folyó felé. Simke ült az első kocsiban, és elsőnek állt meg a folyó előtt. Egyszer csak valahonnan hátulról egy egészségesen nyers hang elordította magát: „Zsidók! Hol a folyópénz?”

Mosko a zsidó kerület első kovácsaként indult útra. Ezen kívül Mosko költő és író is volt, és arra készült, hogy amint ideje engedi, leírja Birobidzsán gyönyörű táját: „Látod, milyen csendes ez a kis városkat? Ezért is nevezték el Tichonkájának (Csendeskének). A Biro másik oldalán van egy falu, amelynek neve „Bujnája”. A falu ugyanis egyáltalán nem csendes, ezért hívják „Bujnájának” (Õrjöngőnek).

 

A birobidzsáni köznapok irodalmi ábrázolása  

 

Az első telepesek közös barakkokban laktak, ahol szinte mindig a kínai útépítők tanyáztak. Az ablakok be voltak deszkázva, de az ajtók éjszaka is nyitva álltak. Esténként a barakk belsejét a kis vaskályha fénye világította.

Persze, a zsidóknak hamar elegük lett mindezekből. A hegyekből is, pedig a sztyeppe után az ember azt hitte, hogy sohasem unja meg a hegyek látványát. És most mégis az járt sok zsidó fejében, hogy vajon mi lehet ott a hegyek közötti és mögötti völgyekben. Ilyen a zsidó! Elcsatangolt a tajgába és eltévedt az őserdőben. És amikor végre emberekre talál, hát ott is csak bajt okozott mindenkinek. A tajgában ugyanis mindenféle emberek laktak: a folyton teázó kozákok, az oroszok és a koreaiak. A zsidók sem voltak egyformák. Voltak közöttük olyan vezető személyiségek, mint Codek Stiper, aki bizalmivá nevezte ki magát, holott a közösségnek már volt egy hivatalos bizalmija. De Codek semmiképp sem akarta eltűrni, hogy egy Feinmann Dávid parancsolgasson neki. Hamarosan lehetősége is nyílott a trónfosztási kísérletre.

A munka ugyanis nehéz volt, és a zsidók gyakran méltatlankodtak. Például, hogy „ezek” éheztetik őket; a zsidóknak a korábbi megállapodástól eltérően csatornákat is ásniuk kell a puszta földművelés helyett, és a munkaeszközök sem felelnek meg a követelményeknek. Vagy, hogy az otthon maradt családok nem kapták meg az ígért úti pénzt és az élelmiszereket. Codekék elindultak panaszra Malkin elvtárshoz, akitől mindenki félt, mert általában szörnyén kiabált. Codek nem hátrálhatott meg, hiszen bizonyítania kellett. Hát odalépett a félelmetes elvtárs elé, és lám: dadogva ugyan, de előadhatta a zsidók panaszát. Malkinnak aznap jó hangulata volt, de a jó hangulat hamar elillant. Üvöltött, hogy a zsidók azt fogják tenni, amit ő, Malkin mondott. Visszatértükben Bencsik, a bakui zsidó szólalt meg. A talmudra hivatkozva azt magyarázta, hogy nem is a királyok, hanem az olyan tanácsadóik, mint Hámán felelősek a zsidók elnyomásáért. De Zélig, a kijevi cipész a diktátorok felelősségét is szóba hozta, és Malkin elvtársat Musszolinihez hasonlította.

Az igazsághoz tartozik, hogy a kolerikus Malkin mégis intézkedett, méghozzá a zsidó köztársaság jó ügye érdekében. Így teltek hát a birobidzsáni köznapok, miközben a medve lakta vidéken, egyik a másik után alakultak a kommunák.

A könyv egy fiatal, sikeres kommuna idillikus leírásával fejeződik be. A kommuna gazdasági vezetője Szima, alias Szimale volt. Ez a nagyon fiatal és alapjában véve hallgatag, sőt félénk nő ügyesen irányította a munkát és a közösséget. Úgy tetszik, hogy a szerző Szima alakjában az új női ideált ábrázolja, aki férfi módra nadrágot viselt, és kitűnően tud szervezni, ért minden munkához, de közben nőiesen gondoskodik és hűséges. A kommuna is új házba költözik, és a földekre kigurul az első traktor!

Vagyis a munka haladt, a zsidó telepesek sikeresen átmentek a szocialista metamorfózison.          

 

Az Agrár – Joint szerepe a birobidzsáni projektben

 

JDC (Joint Distribution Committee) számára Birobidzsán a 20-as években a zsidók lengyelországi diszkriminációja után vált különösen vonzóvá[1]. A Joint vezetőit meggyőzték Kalinyinnak, a Szovjetunió elnökének beszédei, aki a birobidzsáni terv élharcosa volt. Hitler későbbi előretörésével a zsidóság helyzete drámai módon romlott. Úgy tűnt föl, hogy a birobidzsáni zsidó autonóm terület létrehozásával a szovjetek menedéket nyújtanak a náci üldözés zsidó áldozatainak. A terv beható vizsgálata érdekében 1934. október–novemberében Rosen, Lubarsky, Grower és Zaichik elutaztak Birobidzsánba. Világos volt, hogy a terület fejlesztése óriási gazdasági támogatást igényelt, de a Joint vezetősége, különösen Rosen, optimista volt. A moszkvai kormány ígéretet tett a fejlesztésére, amihez Joint megígérte a pénzt. Az, hogy a szovjeteket miért érdekelte az amerikai zsidó szervezettel való együttműködés, az a mai napig is a politikai-gazdasági találgatások témája. Rosen szerint nem a pénz motiválta a szovjet vezetőket. Ugyanakkor tudni vélték, hogy az áttelepülésre jelentkező külföldi zsidók közül a szovjet kormány 21 németországi zsidó orvost választott ki a francia menekült táborokból.

Az egyik svájci (berni) újság[2] – Zvi Gitelman politológusra hivatkozva – úgy véli, hogy Sztálin az áttelepítéssel a szovjet társadalmat sújtó nyomasztó szegénység problémáját tervezte megoldani. Hiszen a zsidók a legszegényebb szovjet réteghez tartoztak. Fehér-Oroszországban a zsidók a munkanélküliek 70 %-át tették ki.

Ismeretes, hogy a külföldi zsidók – elsősorban a német és a lengyel menekültek – valóban érkeztek Birobidzsánba. 20 fős német csoporton kívül jöttek zsidók Argentínából, Litvániából és Lettországból. Sőt a Joint vezetői az amerikai és palesztinai munkanélküli zsidók fokozatos áttelepítését is tervezték. Az 1936-1938. évek azonban a sztálini repressziók évei voltak, amelyek a távoli birobidzsáni vidéket sem kímélték. 1936-ban, a nagy „tisztogatás” során Sztálin rácsapott a birobidzsáni zsidó értelmiségiekre, még a zsidó iskolák működését is megszűntették. Talán azért, mert Sztálin félt a terület önállósodásától. Egymást követték a letartoztatások és a kivégzések.

Röviden a mai birobidzsáni zsidókról

 

A háború után 1949-ben brutális merényletet követtek el a birobidzsáni zsidó közösség ellen[3]. A támadás Ros Hasanakor történt, amikor a zsidók az újévi imára jöttek össze. Ezt követően a zsidó vallási életnek a nyoma is eltűnt, a birobidzsáni zsidó emlékek a táj kultúrájában éltek tovább a 90-es évek végéig. 1997-ben L. Teutmann (1925-2007) egy új, Freid nevű közösséget alapított. Ma a közösségnek több mint másfélezer tagja van, a főrabbi Mordechaj Sájner. A közösségnek saját újságja – „Obscsina” – és Cheszed elnevezésű jótékonysági segélyszervezete van. Mint valamikor kezdetben, most is Joint nyújt anyagi támogatást a mind jobban fogyatkozó távol-keleti közösségnek, amelynek zsinagógája Birobidzsán (egykori Tichonkája) város Csapájevról elnevezett utcában található meg.

Bizonyos hírek arról szólnak, hogy a chabad-lubavicsi mozgalom is küldött rabbit Birobidszánba.

 



[1]  Bauer Joint 2_7_ Das Birobidschan –Projekt für Juden aus Russland und Polen 1926-1935.mht.

[2] Claudio Habicht: „Noch heute leben Juden in Stalins Sowjet-Palästina“,Bernerzeitung.ch/Newsnetz. 05.08.2009

[3] www.eleven.co.il/article/10642