Kezdőlap » Remény » 2010. 2. szám » Emléktábla a falon – Dr. Szende István

Emléktábla a falon – Dr. Szende István

Dr. Szende István

 

Emléktábla a falon

 

Egy bátor igaz ember idézése

 

„Az adomány, hogy megjeleníthetjük a múltat, éppoly megdöbbentő és jóval üdvösebb, mint az, hogy az ember belelásson a jövőbe.” Anatole Francé-i gondolatra példa a magyar operaház egykori igazgatójának gazdag életútja.

Mintha a rohanó időben megfeledkeztek volna az egykori operaházi igazgató emlékéről. De mégsem, mert a Magyar Állami Operaház, a Fővárosi Önkormányzat és a Józsefvárosi Önkormányzat volt lakóháza falán, 2009. szeptember 18-án felavatta az emléktábláját. Ezzel pedig megörökítette az egykori rendező, az igazgató, mindenekfelett az Ember emlékét. Márkus Lászlót, az arra hivatott színháztörténészek kivételével, alig ismerik. Bár arcképe az operaházban az örökös tagok között látható, de ennél többet az ott elsétáló aligha tudhatott meg róla. Pedig nemcsak művészete, hanem az úgynevezett „nehéz időkben” tanúsított magatartása is rászolgált arra, hogy megismerjék személyét!

Ki volt ő? Az egykori színházi mágusról, rendezőről, majd igazgatóról illetéktelen vagyok írni. Amikor röviden mégis teszem, hagyatkozva a színháztörténeti adatokra, csakis azért teszem, hogy teljes legyen személyéről a kép. Orvosnak készült, de jogot végzett. Végül író, újságíró, rendező lett. Kritikus hangvételű cikkeivel már fiatalon feltűnt. Két művét, az Attilát és az Ágis tragédiáját a Nemzeti Színházban be is mutatták. De amiben leginkább kitűnt, az a rendezés volt. Rendezésére, felfogására, stílusára olyan mesterek, mint a szecessziós költőiséget hangsúlyozó Max Reinhardt és a naturalizmussal szemben a látványt hangsúlyozó Eduárd Gordon Craig voltak hatással. Több budapesti teátrum, így a Magyar Színház, a Pesti Színház után az Operaház rendezője, 1924-től vezető főrendezője. Márkus László legsikeresebb rendezése talán a Poldini Farsangi lakodalma volt. A zenemű az operaházban több mint százszor került színre. Berlinben, Londonban, Drezdában is bemutatták. Mikó András, az Operaház egykori főrendezője így írt: „Márkus László hatása és példája érlelhette meg a nagy tehetségű rendezőben, Oláh Gusztávban is a rendezési és a színpad egészének irányítása utáni vágyat.”

Rövid, két éves nemzeti színházi igazgatóság után 1935-ben az Operaház igazgatója lett, ahol lényegében a fiatalon elhunyt Radnai Miklós sikeres igazgatói munkáját folytatta. Ehhez persze kellett az a kitűnő énekes gárda, amelyet elődjével, ő mint főrendező válogatott össze. Így Báthy Anna, Budanovics Mária, Orosz Júlia, Kálmán Oszkár, Pataky Kálmán, Relle Gabriella, Rősler Endre, Svéd Sándor, Székely Mihály és sokan mások. Az operaház aranykora ez, amit a nehéz idők ellenére a vezetése alatt is folytatódott.

Azután 1938-tól az ország felett tornyosuló sötét felhők az operaházat is elérték. A kirekesztő zsidótörvények az operaháztól 37 énekes, táncos, zenész távozását követelték. Ennek végrehajtását a színészkamara és a jobboldali sajtó is éberen figyelte. Akkor Márkus László mégis a Magyar Királyi Operaházban 21 prominens, zsidónak számító ember maradását tette lehetővé egészen 1944. március 19-ig. Nem beszélve a félzsidókról és a zsidó házastársakról! Hogy az Operaház mentsvára lehetett az üldözötteknek, nyilván személyes kapcsolatai is szerepet játszottak. Ilyen volt az a diszkrét találkozó Szálasi nyilasvezérrel 1939-ben, amelyet Márkus László kérésére az Operaház titkára, Magyar Bálint, a Magyar Királyi Honvédség légvédelmének fényszórós hadnagya szervezett. Beszélgetésük nem ismert, de nyilván Márkus László és a nyilasvezér tárgyalását követően az Operaház kevésbé volt kitéve a nyilas sajtó támadásának. Márkus László tettét, bátorságát csak az tudja igazán átérezni, aki még visszaemlékezik arra a korra, az egyre nagyobb teret hódító faji törvényekre, és annak szenvedőjeként átélte a kirekesztő intézkedéseket, ami végül is százezrek életébe került. Ez az emberi magatartás a faji kirekesztő rendeletekkel szemben, és főleg az eredmény, szinte egyedülálló volt. Ez pedig megérdemli az utókor emlékezését!

Az ember egyik legsajátosabb vonása a méltóság. E méltóság birtokosa volt Márkus László is, és azt minden körülmények között meg tudta tartani. Elutasította az erkölcsi értékrend bármiféle csorbítását. Ez az Operaházban sem volt veszélytelen, mint ahogy az ostrom alatt, az óvóhelyen is csendre merte inteni az SS századost, és vele a hangoskodó, ittas, szélsőséges társaságot. Következményeként az SS százados el akarta vitetni, csak a Goebbels gratuláló távirata mentette meg az elhurcolástól.

Másrkus László az operaháztól 1944 júniusában megvált. Ezután haláláig, 1948-ig, a színművészeti főiskola tanára volt.

Márkus László 129 évvel ezelőtt, 1881. novemberében született. A kor, amelyben élt és alkotott, különösen az 1930-as évek időszaka, ellentmondásos volt. Sokan ezekből az időkből elsősorban Gömbös Gyulára emlékeznek, mint a szélsőségek felé csúszó ország prominensen rosszhírű figurájára. Pedig inkább másokra kell – csak a kultúra világából: Bartókra, Kodályra, Hevesi Sándorra, Radnai Miklósra és Márkus Lászlóra. Élete, tettei ma is példamutatóak. Az őt idéző emléktábla közös lakóépületünk falán erre is emlékeztet.