Kezdőlap » Remény » 2010. 2. szám » Fogadalom – Fenákel Judit

Fogadalom – Fenákel Judit

Fenákel Judit

 

Fogadalom

 

Haza gyaloglásunk, szekerezésünk, vonatozásunk nagyjából két hétig tartott. Talán tovább. A napok egymásra csúsznak, vagy éppen eltávolodnak egymástól. Kisgyerek voltam, valamivel fiatalabb, mint  most Fanni unokám, akit Fáninak hívok Sneider Fáni emlékére (Sneider Fáni de azt mondta, nem kell néki piros szoknya inkább köll neki a spenót, attól lesz ő behemót –saját átköltésem), meg azért, mert meg van nekem engedve..

Az emlékeim a hosszú háborús, mégis felszabadult utazásról nem összefüggőek, de viszonylag megbízhatók. Emlékszem egy vak ló húzta szekérre, amire a motyónkat és a nagyon kicsi gyerekeket – én már nem tartoztam közéjük – tettük fel. Emlékszem egy orosz katonatisztre, aki németül magyarázta el anyunak, hogy szabaduljunk meg a sárga csillagtól, mert a zsidókat az övéi se kedvelik. Ugyancsak ő világosított fel bennünket, hogy melyik útvonalon kerülhetjük el a frontot, ha egyáltalán elkerülhetjük. Emlékszem a szüntelen fegyverrobajra, amit az alacsonyan repülő gépek zúdítottak az országúton menetelő, vánszorgó ember tömegre.  Csak meghallottuk az újabb repülő súlyos zúgását, máris a földre vetettük magunkat. Emlékszem a halott német katonára, aki arasznyira feküdt tőlem, és két combtőből levágott lába akkurátusan mellé helyezve várta az elföldelést. A sikításomra is emlékszem, mert a két bakancsos lábtól jobban féltem, mint a gépfegyverektől, s ez a két testtől független katonaláb sokáig vissza-visszatért zavaros álmaimban.

Emlékszem, hogy az út utolsó harmadát egy olajtartályon tettük meg, a hosszú szerelvényen annyi ember préselődött össze, hogy máshova nem tudtunk fölkapaszkodni. A vonatok ritkán és kiszámíthatatlanul közlekedtek, senki se tudta, mikor indulnak és hova érkeznek, ezért az éppen becihelődő vonatra mindenki felszállt, aki helyet akart változtatni, mert a mozgás mégiscsak reményteljesebb, mint az egy helyben topogás. Emlékszem a télikabátos fiatalemberre, aki úgy lobogott a vonat lépcsőjén, mint egy zászló, aztán hirtelen elaludt vagy csak elgyöngült, és a vonat ledobta magáról. Az összezúzódott tetemre nem emlékszem, mert anyu befogta a szememet.

A legélénkebben pedig arra emlékszem, hogy amikor lekászálódtunk az olajtartályról, és helyrerángattam magamon felismerhetetlenül elnyűtt ruhámat, egy másik utazás elevenedett meg. Mocskos tehervagonokat láttam, berácsozott ablakokkal, a vagonokban a berácsozott ablakok mögött síró, sikoltozó gyerekekkel, akik mind vizet akartak, de nem volt víz, csak kübli volt túlcsorduló bűzös vizelettel, és jajveszékelő öregasszonyokat hallgattam, akik levegő után kapkodtak, de levegő se volt, és akkor megfogadtam, tisztán emlékszem, hogy engem még egyszer így nem… És ha az a csendőr, aki tizenegy hónappal ezelőtt, ha ez a csendőr vagy akárki más csizmás lábával rám lép, sőt a számat is befogja mosdatlan tenyerével, akkor ordítani fogok és toporzékolni, mert ütni nyilván gyönge leszek akkor is, de a hangom torzan és artikulálatlanul elhallatszik  a világ végéig, és fölfelé a jegenyék csúcsáig,  meg azon is túl..

Egy tíz éves kislány fogadalma volt ez, amiről sose feledkeztem meg. És most itt ordítok, sikoltozok, toporzékolok a kertben, a madarak vidám csiviteléssel röhögnek rajtam, és senki, sehol, aki gyönge öreg hangomat hallaná. A jegenyék komor méltósággal őrzik a közönyt, a világ pedig, ha ugyan észrevesz, de hát miért venne észre, egykedvűen legyint a bolond öregasszonyra.

Nincs hova. Nincs kinek.