Kezdőlap » Remény » 2010. 2. szám » Mikszáth és a zsidók – Solymár József

Mikszáth és a zsidók – Solymár József

Solymár József

 

Mikszáth és a zsidók

Antiszemita volt-e Mikszáth Kálmán?

 

 

Pásztornak hívták az illetőt. A keresztnevére már nem emlékszem. Nem csoda, hiszen találkozásunk óta idestova már egy félévszázad múlott el. Jó humorú, életvidám férfinak tűnt föl annak ellenére, hogy hiányzott az egyik keze. Mivel nyelveket tudó, művelt ember volt, megbecsült munkatársa lehetett az egyik külkereskedelmi vállalatnak. Csak éppen elő nem léptették. Talán, mert olyan suta dolog lett volna, ha maradék bal kezével írja alá ünnepélyesen a megállapodásokat és parolázik a nagytekintélyű ügyfelekkel.

Pásztor a jobb kezét nem balesetben, ütközetben, vagy valami gonosz betegségben veszítette el. Az ő kezét levágták. Büntetésből. Mert kenyeret lopott. Az ítéletet nyilvánosan hajtották végre. Pásztort nem küldték gázkamrába, hogy az újonnan érkezettek is okuljanak a példán: így jár az, aki kenyeret lopni merészel. Így Pásztor túlélte a haláltábort. Õ emlegette sűrűn Mikszáthot, és Mikszáth nevezetes axiómáját arról, hogy ki az antiszemita? Eszerint antiszemita az, aki a zsidókat jobban utálja a kelleténél.

Nem volt okunk rá, hogy kétségbe vonjuk, hogy a kesernyés humorú mondás valóban a Nagy Palóctól származik, hiszen annyira mikszáthos volt és többféleképpen értelmezhető. Ez a meglátása semmiképpen nem a gyűlölet, de sokkal inkább egy adott állapot felmérésének jegyében születhetett. Zsidó barátaim társaságában mondtuk, idéztük, értelmezgettük.

A sors úgy rendezte, hogy afféle – törpe palócként – egyre becsesebb lett számomra Mikszáth hagyatéka. Érdekelni kezdett, hogy a kenyérlopó Pásztor által megismert mondás valóban fellelhető-e a Nagy Palóc hagyatékában. Leírta valahol, vagy csak a ház folyosóján, esetleg tarokkozás közben bocsájtotta útjára. Valószínűbb, hogy leírta, mert ő maga dicsekszik azzal: néha saját mondásait adja hősei szájába.

Leírta, de hol? Nem könnyű egy keresett mondatot elővarázsolni egy gazdag életműből! Reméltem, hogy Mikszáth műveinek kutatói számon tartják, hogy hol a mondat, de nem kaptam eligazítást.

Mikszáth regényeiben, elbeszéléseiben kevés szerepet kapnak a zsidók. A Szent Péter esernyője vén szakállas ócskása, amikor azt a bizonyos ernyőt a szabad ég alatt ázó leányka fölött hagyja, címadó és meghatározó szereplővé válik. Szent Péter egyébként, mint később látni fogjuk, az író kedvelt, emlegetett hőse volt.

A sok-sok rövid írásában, anekdotáiban, karcolataiban viszont azt mondhatjuk, hogy az író, ha kell, ha nem, emlegeti a zsidókat. És egy ilyen kis írásban találtam nyomát, honnét származtatható a Pásztor által emlegetett mondás.

A Pesti Hírlap 1884. június 25-i számában a lap tárcaírójának, Mikszáth Kálmán úrnak tollából Nincs többé „egyhangúság” címmel jelent meg egy tőle elvárható szellemes dolgozat. Ebben kifejti: nincs nagyobb csapás annál, mintha valamely választókerületben, mivel győzelme egyértelműen biztos, ellenfél nélkül csak egy képviselőjelölt indul. Itt ugyanis nincsen szükség a kortesek áldásos tevékenységére. Se pénz, se étel, se ital, se jó mulatságok. Nos, egy ilyen drámai helyzetben jutott eszükbe a hoppon maradt korteseknek, hogy nekik kellene ellenjelöltet fogadni. De milyen legyen az illető programja?

Innen legyen a szó a Mikszáthé:

„Bogáti Nagy István azt mondta:

– Keríteni köll egyet, ha magától nem támad.

Csiszlik Ferencz, a sánta molnár helyeslőleg bólintott erre a fejével:

– Mégpedig antiszemita ember kellene.

– Mi is az az antiszemita, Ferkó sógor? – kérdezte a templombíró. – Mert mindig hallom emlegetni.

– Hát az olyan ember sógor, aki a zsidóra dühösebb, mint köllene. Azt nevezik antiszemitának”.

Mikszáth nem éri be ennyivel. Mielőtt a történet szálát tovább szőné, hozzáteszi a maga megjegyzését:

„S ezzel Csiszlik Ferencz uram ötvenszer jobban megmagyarázta az antiszemitizmust, mint valamennyi lapnak a nagyképű vezércikke”.

Az író érezhetően a tudálékos kollégák irányába kívánt lőni ezzel a megjegyzésével, de akarva akaratlan egy platformra került a sánta molnárral.

Mikszáth teljes életművét nem ismerem, de rövid írásainak szorgos olvasása után azt mondhatom, hogy az idézeteket kellően szortírozva rendelésre rábizonyíthatnám, hogy a Nagy Palóc írásaiban itt is, ott is kibújik a szeg, a legalábbis burkolt antiszemitizmus bukkan elő. Más rendelésre az idézetek hosszú sorából tudnám bizonyítani, hogy mely rokonszenvvel figyelte a zsidóság sorsát.

Miből adódnak ezek az ellentmondások? Egyrészt a tárcaírónak voltak megrendelői, akiknek az elvárásához valamelyest igazodni kellett, és volt olvasótábor is. Mikszáthot rövidre szabott élete során sokféle hatás érte. És nem utolsósorban korának zsidósága nem volt homogén közösség, hanem élesen elkülöníthető rétegekből állott.

Vegyük hát szemügyre az utóbbi körülményeket. Az első világháború előtt a történelmi Magyarországnak csaknem kétmillió zsidó lakossága volt. Ezek egy része erősen beépült már a társadalomba, megkeresvén, megtalálván az érvényesülés lehetséges útjait. Volt szabadfoglalkozású orvos, ügyvéd, mérnök, de mint képzett mezőgazdászok nemcsak a magyar nagyurak, de az egyház birtokait is bérelve, jócskán gyarapodhattak. Zsidó kézen volt a falusi malmok, szatócsboltok, korcsmák nagy része is.

Volt egy beáramlás nyugat felől. A magyar gyáripar kiépüléséhez nem csupán a monarchia területéről, de Európa minden részéből érkeztek vállalkozó kedvű emberek, köztük zsidók is. Az ő beilleszkedésükkel sem volt gond.

Nem tudom, igaz-e, vagy sem, hogy a mondott időszakban az országnak negyven zsidó bárója volt. Lehetett, mert a folytonos anyagi nehézségekkel küzdő Habsburg-ház jó pénzért árulta a bárói címet. (A Hatvani bárók mindenesetre alaposan beírták nevüket irodalomtörténetünkbe.) Az első zsidó honatya, Wachmann Mór Lipótváros képviseletében 1868-ban ült be a parlamentbe, ahol megőrizte székét 1892-ben bekövetkezett haláláig. Utódát, Sándor Pált (korábban Schlesinger) hétszer választották meg a kerület képviselőjének.

Walter Terézzel, a sikeres bécsi bankár leányával, miután férjhez ment Pulszky Ferenchez, és a Széchenyi várkastély úrnőjévé lett, szívesen barátkoztak az arisztokrata hölgyek is, később pedig férjével együtt, az emigrációban, Kossuth szűk baráti köréhez tartozott.

A boldog Széchenyi évek alatt megismerte és leírta az itt élő csaknem kétszáz zsidó család életét. Amit látott, azt rokonszenvesnek, de egyben távolinak, mondhatni egzotikumnak írja le.

És most egy 1848-ra való visszaemlékezésből idézek, és találják el, hogy kitől?

„Szomszédságukban két rongyos zsidó üldögél. Kaftánjuk, hosszú szakálluk, kusza bajuszuk, hamis szemük, a halántékukon kacskaringósan lógó hajpamat. Bolyhos kalap a fejükön. A hagymaszag csak úgy ömlik ki belőlük. Az imádság cafatokban lóg ki a mellényük alól. Valóságos gácsországi muszkazsidók.”

Ami azt illeti, nem teng túl a rokonszenv ebben a leírásban. Tóbiás a tejesember sokkal szerethetőbben van ábrázolva. Egyébként a mi helyszínünk Tarnopol mellett egy Zravaz nevű városka, ott is az a piszkos lebuj, ahol az itt állomásozó magyar huszárok szorgalmasan elpálinkázzák heti pénzüket.

A két zsidó egymás közt magyarul beszél a hazai állapotokról. A huszárokat akarják így felvilágosítani. Talán nem is zsidók. Az egyikük semmiképp nem az. Kászonyi Dániel volt sárospataki diák öltött álruhát, beleértve a hagymaszagot is, és indult el, hogy az orosz határ mellett szolgáló vitézeket hazatérésre, a szabadságharcban való részvételre mozgósítsa.

Ne próbálkozzanak a szerző kitalálásával, úgysem fog sikerülni. Inkább megmondom, Eötvös Károlytól valók az idézett sorok. Attól az Eötvös Károlytól, aki a tiszaeszlári perben vállalta a Solymosi Eszter meggyilkolásával megvádolt zsidók védelmét, aki bebizonyította ártatlanságukat. Nevét európaszerte ugyanolyan tisztelettel emlegették, mint Zoláét, aki a Dreyfuss perben ért el hasonló sikert.

Eötvös születési dátuma 1842, hét évvel korábbi, mint Mikszáthé. Így neki maradtak kisgyermekkori élményei a szabadságharcról. Aztán Eötvös hat évvel túl is élte íróbarátját. 1916-ban, amikor távozott az élők sorából, javában tartott már az első világháború. Huszonkilenc kötetre rúgó életművét a Révai-testvérek könyvkiadó jelentette meg, de ami számunkra most fontosabb, jelentős, kimutatható hatással volt Mikszáth gondokozására.

Most és itt okkal idéztem Eötvös Károlytól, mert muszkaföldről és Galíciából nagyon sokan menekültek ide a pogromok és nyomor elől, persze a jobb életfeltételeket ígérő monarchiába. Mikszáth úgy látta, hogy a „burkusok” inkább a Dunántúlon keresték a gazdagodást, a zsidók számára meghagyták Észak-kelet Magyarországot. Olyan erős és jobb módú zsidó közösségek alakultak ki, melynek tagjai a megváltozott körülmények között is megőrizték hitüket, szokásaikat. Igaz, a kaftánjuk immár jó minőségű sötét szövetből készült.

A tokaji bor például az ő közvetítésükkel jutott el a cári család, az orosz arisztokraták, a lengyel nemesek asztalára. Azt se tekinthetjük véletlennek, hogy itt észak-keleten nőttek fel a máig tisztelt csodarabbik. A régiek és az érkezők igyekeztek a helyüket megtalálni. Mikszáth valami olyasmit is leír, hogy igen nyomorúságos az a tájék, amelyet a zsidók elkerülnek.

Új témába kezdve hadd jelentsem ki, hogy nem szeretem a filológusokat, akik elfogott magánlevelek, netán kifizetetlen számlák alapján próbálják megfejteni, mit, miért, mikor, kivel stb. Miért nem elégednek meg azzal, amit az író magáról elmondott? Õ tudja, mit tart fontosnak, és ha hazudott, lelke rajta.

Mikszáth nem fukarkodik sem a személyes élmények elmondásával, sem az ezekhez fűződő gondolatokkal, csak rá kell figyelni. Elmond ő mindent, amire kíváncsiak vagyunk. Legfeljebb Mauks Ilona, a másodszor is megkötött jó házasság miatt öncenzúrázza emlékeit.

A zsidósághoz fűződő személyes élményeit, a tapasztalatait, a megismert történeteket látható élvezettel, nem egyszer nagy felelősségtudattal dolgozza fel. Néha cikk-cakkban fejlődik s egy-egy jó tárcaötletet nem hagyna ki. A kisfiú Mikszáth Karcsi első tapasztalatairól egy kései írásából értesülhetünk. Az író szülőfalujában, vele együtt, még két fiú járt különórákra Tusnai Endréhez, a helybéli tanítóhoz. A kastélyból Pali, egy történelmi nevet viselő, de immár anyagi végromlásba zuhanó arisztokrata sarjacska, és Fülöp, a zsidó korcsmai árendás fiacskája. Az író bevallja, hogy bizony ő is nem egyszer meggyepálta a kis satnya zsidógyereket. Édesanyja intette is: „Fiam, fiam ne légy olyan gonosz, hiszen a zsidó is ember. De látszott a hangján, hogy ezt maga sem hiszi egészen.”

Az iskolaajtók becsukódása után három évtized múlott el úgy, hogy nem találkozott egymással a három fiú. Hogy aztán mi történt, majd később mondom el, mert ott lesz a helye.

A gyermek Mikszáth számára nagy élmény volt a balassagyarmati vásár. A város ekkor Nógrád vármegye székhelye és kereskedelmi központ is volt. Lakosságának összetétele: egyharmad tót, egyharmad magyar, a harmadik harmad pedig ketté osztódik részben a monarchia más országaikból jött osztrákokra, csehekre, morvákra, másrészt pedig a nagyon különböző életmódot folytató, anyagi helyzetben lévő zsidókra.

Ezidőben tehát Balassagyarmatnak minden ötödik lakója zsidó. A kocsi őrzésére hátrahagyott fiúcska láthatja a kaftános, szőrmés kalapos, nagyszakállas, pajeszos zsidó férfiakat. A tótokhoz, a magyarokhoz képest nagyon idegenek voltak, nem csoda, ha a gyerek félt is tőlük és valamelyes viszolygást is érzett.

(És ha már Balassagyarmaton járunk, érdemes a történetből kilépve megemlékezni arról, hogy az emlékhellyé vált zsidó temetőben a végakarata szerint az egyik utolsó érkező monsieur Gyarmati volt, a párizsi Moulin Rouge nevezetes magyar direktora).

Bizony a törvény előtti egyenlőséggel nagy bajok vannak. A Pesti Hírlap egy 1883-ban megjelent tárcájában egy magy. kir. járásbíró meséli el az írónak, hogyan járt ő, meg az ugyancsak szolgabíró sógor.

A történet elmondója jól megnáspángoltatott egy öreg zsidót, mivel az nem akart vallani. A megveretés után sem vallott, aztán kisült róla, hogy ártatlan. A hajdú kezét nagyon érzékenyen vette, és keresetet indított. A királyi tábla döntése szerint, miután az esetről jegyzőkönyv nem vétetett föl – ez a dolog nem képez bírói aktust –, s nem nevezhető hatalommal való visszaélésnek.

A sógor szolgabíró a változatosság kedvéért egy fiatal zsidót botoztatott meg. A királyi tábla állásfoglalása így szólt: „Az eset nem képezhet hivatali visszaélést, mert az eljáró szolgabíró jegyzőkönyvben is megörökítette eljárását.”

Nem csoda, hogy az embernek a divatos vicc járt az eszében a nyusziról, akit egyik nap azért vertek meg a goromba állatok, mert nem volt rajta sapka, másnap meg azért, mert volt.

Aztán hamarosan újabb hasonló témára lel. Ebben az esetben malaclopás ügyben egy kockás nadrágos zsidó és egy ködmönös paraszt áll a bíróság előtt.

Az öreg Noszlopy István, a legtekintélyesebb ülnök végigszunyókálja a tárgyalást, aztán a végén illendőségből tőle kérdik, mennyit kapjon a bűnös. Az öregúr fél esztendőt ítélne megfelelőnek.

– Fél év, nem sok a szegény parasztnak?

– Hát nem a zsidó lopta el a malacot?

Mikszáth képviselőtársa, az éles szemű Marczali Henrik történelemtudós a két világháború között megjelentetett Sándor Pál emlékalbumban írta, hogy a monarchia idején mintha szelídebb, úribb lett volna az antiszemitizmus is. Az író is ezt szerette volna látni és próbált azért tenni, hogy így legyen. A magyar antiszemita című írása egy erdélyi Bánffy grófról szól, aki öregemberként is vállalja a hazai utazást, hogy a főrendi ház ülésén elmennydöröghesse a nemet a polgári házasság ügyében. Ez elegendő volt ahhoz, hogy antiszemita híre keljen.

Az eset után zsidók és nem zsidók megpróbálták jócskán ráígérve megszerezni egy grófi birtokon lévő korcsma bérletét, amelyben már ötven éve ugyanaz a zsidó árendás mérte a lőrét. Amikor az ügyet a gróf elé terjesztették, az elmélázott, majd felére vette az amúgy is alacsony árenda összeget.

Máskor, máshol is történtek hasonló esetek. Glavina Lajos, zalaegerszegi kormánybiztos a ligetben sétálgatva a fák mögül hallotta, hogy egy antiszemita fiatalember (ráadásul távoli rokona) erősen bőszíti ám a népet, azt fejtegetvén, „mennyire tönkretette a zsidóság a magyarságot, hogy az antiszemitizmus az egyedüli jogosult szempont, s ha van magyar vér még stb…”Aztán jött a szokott fordulat: hát azért szereztük mi vérrel ezt a földet, hogy dudvát termesszünk benne, és ne legyen jogunk kigyomlálni.

Itt lépett előre és közbe Glavina kormánybiztos, megkérdezve, merre is van a földbirtoka az ifjú szónoknak, aki erre már arra váltott át, hogy adófizető polgár. Ekkor az adójára kérdezett rá, a fiatalember pedig restelkedve közölte, hogy évente huszonnégy forintot fizet. Erre Glavina előkotorta a bugyellárisát, hogy egy évre megvásárolja a harcos ifjú hallgatását.

Talán itt érdemes tovább folytatni a három együtt tanuló szklabonyai fiú történetét. Történt, hogy évtizedek múltán beállított a Pesti Hírlap szerkesztőségébe egy kopott reverendájú papa. Kálmánka, aki közben szerkesztő úr és az ország népszerű írója lett, a jövevényben nem ismeri fel Palit, az arisztokrata csemetét. Hiszen ha papnak ment, azóta már püspöknek kellene lennie. A tisztelendő úr aztán elmondta, hogy most kaphatna egy gazdag plébániát, csakhogy baj van ott, mert ott a földbirtokos nem más, mint a közben megmagyarított nevű Fülöp, így egyben ő a templom patrónusa, kegyura, akinek hozzájárulása szükséges az új plébános kinevezéséhez. A plébános úr bevallotta, hogy ő képtelen megalázkodni és kérelmezőként megjelenni a hajdani Fülöpke előtt.

Mikszáth vállalja a közvetítést. Azon melegiben látogatást tesz a patrónus Andrássy úton települt palotájába, majd egy riporter pontosságával beszámol a történtekről. A sikeres vállalkozó megtiszteltetésnek veszi a képviselő úr, illetve a népszerű író látogatását. Amikor a vendég megdicséri az egyik keleti vázát, a gazda mindjárt neki akarja ajándékozni.

A ványadt Fülöpkéből kiformázódott Keőpataky úr kedélyesen mesélte el, hogy egy rokoni örökség felhasználásával vállalkozni próbálva először csődbe megy. Csak egy patakja marad, amelyben pisztrángot akar tenyészteni. Ott járva vette észre, hogy milyen formás kosarakat fon a falusi nép a patak partján szedett fűzfavesszőkből. A kosárkákból ötezret rendelt az egyik legdivatosabb párizsi cukrászda, és ismét ment minden, mint a karikacsapás.

Állás ügyben is nagyvonalú volt a patrónus. Kapja meg a jobb plébániát a verekedős arisztokrata csemete, és nem szükséges, hogy megalázkodva személyesen kérje. Egyetlen dolog hozta ki sodrából a kegyurat. Amerikai tapasztalatokra hivatkozva tiltakozott az ellen, hogy neki, ha akarja, ha nem, kétezer forinttal kell dotálnia egy ellenséget, hogy aztán ellene izgassa a népet, és hintse a gyűlöletet. Ebben érzi ő a további szolgaságot.

Végül az író a házigazda kisasszony leányának bemutatásával oldja fel a feszültséget. Az ifjú hölgy szép, Kisfaludy versét tanulja, és tehetségesen zongorázik. Azt már én teszem hozzá, hogy alkalmas arra, bárónő vagy báróné legyen.

Mikszáth kinézte magának a néphitben is oly kiemelt szerepet kapott Péter apostolt, és zsidó szentet csinált belőle. Az álmában őt meglátogató Deák szájába adja, hogy Péter támogatása miatt a mennyországban van egy kis baj a zsidókkal. Péter elintézte az Úrral, hogy zálogházat nyithassanak, és már a könnyelmű angyalok is beadják a szárnyukat.

A demokrácia legendáját pedig imígyen kezdi: „Hogy a kedélyesség milyen szükséges fűszer a világon, abból tűnik ki, mert a népfantázia még a mennyek országában is tartogat magának egy kedélyes öregurat, Szent Pétert.”

Nos, Péter az érkező lelkektől arról értesülve, hogy Magyarországon „tönkremennek a liberális vívmányok, hogy retrográd megy minden” egyéves kimenőt kér az Úrtól, és Heilig Péter néven leköltözik rendet csinálni.

Heilig Péter Budapestre érve először a Nemzeti Kaszinóban keres szövetségeseket, de itt csak a pénzét nyerik el. Az arisztokraták után a polgárok körében próbálkozott. Ám mert nem volt semmiféle üzlete, azok se hallgattak rá. Ekkor támadt az az ötlete, hogy a zsidókhoz fordul.

„Elnyomott faj, könnyen kell hogy szikrát fogjon. Pénzük is van, sokat tehetnek, eszük is van, sokat megértenek.”

Igaz, a zsidókban sem lelt megfelelő szövetségest.

– Vihajszt? Hát mit akar itt egy Heilig Péter? Hiszen ezzel a névvel Hajlig Jakab is lehetne.

A következtetést én le sem merem vonni, nehogy antiszemita hírébe keveredjek.

Ez a történet egyébként úgy fejeződik be, hogy Péter feladja a demokrácia, a liberális vívmányokért folytatott küzdelmet, és immár gróf Szentpéteriként kellemesen tölti el szabadságolása maradék idejét.

Végül elő a farbával! Beszéljünk Tiszaeszlárról és Solymosi Eszter peréről. Mikszáth látta mi történik, közelebbről nem is láthatta volna, hiszen a Pesti Hírlap tudósítójaként napról napra benn ült a tárgyalóteremben. Visszaemlékezve ő maga mondja el, hogy tudósításait, más lehetőség akkor még nem lévén, táviratként adta fel, ami egy vagyonba került. Ennek ellenére jött Légráditól a bíztatás, hogy még többet, még hosszabban, még érdekesebben.

Én magam nem olvastam ezeket a tudósításokat. Nekem nem került kezembe, pedig nagy kedvem lenne hozzá. Az elszivárgott információk szerint Mikszáth nem foglalt egyértelműen állást a jó ügy mellett. Lehet hogy így van, de ne feledjük el, rendelésre dolgozott, népszórakoztatási célzattal. Nagyot nem hibázhatott, hiszen Eötvös Károllyal, a legendás védőügyvéddel együtt béreltek alkalmi irodát. És mint majd látni fogjuk, beszélgettek is az ügyről. Ám mielőtt erre rátérnénk, bemutatom Mikszáthnak egy a Pesti Hírlapban 1882-ben megjelent karcolatát.

Nem kell, hogy ismertessem, hogy idézzek belőle, mert úgy tűnik, Mikszáth Örkényt jócskán megelőzve, kitalálta az egyperceseket.

Az Antiszemitizmus közös címmel megjelentetett írás közül az első szó szerint a következő:

„Pozsonyban egy kisebb csoport kiáltá, egy zsidó ház ablakait betörve (vajon nem-é a környéken lakó üveges tótok rendezik ezt a heccet?)

– Adjátok elő Solymosi Esztert…

– Meg a Wertheim kassza kulcsokat – tette hozzá egy praktikusabb antiszemita.”

Hát ennyi az egész! Se több, se kevesebb! Igazából a kasszakulcs szüli újra, meg újra a „nemes” indulatokat.

Van Mikszáthnak egy másik írása. „Az apró füvek”, amely a helyszínre visz, és beavat bennünket a tiszaeszlári per legfontosabb szereplőjének gondolataiba. Amint leírja, együtt mentek sétálni Nyíregyháza akkor elvadult parkjába, a „Bojthosba”, ahol letelepedve a fűre, Eötvös kifejtette védői koncepcióját. E szerint mi, magyarok is minoritás vagyunk az egész világon, akiket csak az igazság tarthat fenn a fészkelődő népek soraiban. Valójában a tőke elleni acsarkodásról van szó.

Mikszáth, vállalva az ördög ügyvédje szerepét, mondván:

– Kár volt ebbe a komédiába belemenned. Ha az egész magyar nemzet haragszik a zsidókra, haragudjunk mi is. Úgy dukál…

Eötvös visszakérdezi: miféle nemzet? Majd közli, hogy csak a proletár elemek háborognak és a pusztuló dzsentri, ez az egész.

Aztán Eötvös szürke szemeivel gúnyosan nézve azt is megmondja, melyik szerinte az igazi nemzet: a sok száz, meg százezer névtelen ember, aki tíz-tizenöt holdacskáját szántja otthon, s aki nem törődik veletek, hogy mit írtok az újságokban… Ez az a nagy, hatalmas nemzet! Ez az erő…

Mikszáth aztán egy jó kis vihart iktat be a beszélgetés végére, hogy megmondhassa: A sások, bogáncsok hajladoznak. A kis füvek meg se mozdulnak.

Ami azt illeti, a végső konklúzió nem igazán megnyugtató, hiszen azóta olyan történelmi viharok jöttek, amelyek gyakorlatilag kiirtották azt a paraszti bázist, amelyre Eötvös leginkább számított. Vidéken is sikerült kialakítani azt a létbizonytalanságot, amelyben az antiszemitizmus oly könnyen megfogant. Hasonló a helyzet mint Lengyelországban, sikerült létrehozni az antiszemitizmust – zsidók nélkül.

Ács Irén, a jeles fotoriporternő nemcsak születési helyét, Szécsényt kereste fel sűrűn, de Palócföld képi krónikása lett. Hollókőn, a világörökség faluban nagyon összebarátkozott az egyik asszonnyal, aki évek múltán, amikor szóba került, hogy Ács Irén zsidó, megrökönyödve, hitetlenkedve bámult rá, hogy mégis milyen rendesnek, kedvesnek látszik.

Ebben a helyzetben megnövekedett a felelőssége egyrészt az Eötvös által is emlegetett sajtónak, másrészt a zsidó közszereplőknek.

És mielőtt letenném a tollat, azt mondom az induláskor feltett kérdésre: Mikszáth nem volt antiszemita! Õ Mikszáth Kálmán volt, aki a világot gunyoros szemmel nézte, tapasztalatait – ritka kivételtől eltekintve – imígyen kommentálta. Ha megnézzük, hogyan írt a dzsentrikről, az arisztokratákról, vagy a királyi családról, ők is megkapták a magukét, miként a Tisztelt Házban ülő képviselőtársak is. Ugyanígy az önirónia is.

Talán az Úristen se sértődött meg rá, merthogy vele is gyakorta tréfálkozott.