Kezdőlap » Remény » 2010. 2. szám » Sűrű jóság – Ben Turán

Sűrű jóság – Ben Turán

Ben Turán

 

Sűrű jóság

(Ádám Ottó emléke)

 

Az angyal becsukta a könyvet, és a Mester csöndben távozott. Magával vitte sok-sok beszélgetésünk titkát, Izrael sorsának megfejtését, melyet évtizedek érleltek oly érzékennyé bennünk. De ki mással, senkivel sem tudtuk ezt megbeszélni, csak egymással. Smá Jiszráel…

Mert a hatalom itt szigorúan összevonta szemöldökét, és szippantott egyet anticionista cigarettájából. Örülj, hogy élsz – mondotta, kifújva a gázneműt. Majd jóságos megértést sugallva Ádám Ottó felé fordult, s hozzátette: csinálj inkább szép színházat! Az legalább oly fontos. Meg akkor nem kell lecsapnunk a fejedet. Ami egyébként viseli azt a csúnya, nagy zsidó orrodat.

Ekkor bukott ki belőle – keresztülvágva magát az asszociációk páráján – egy őszinte zsidó anekdota: a kis bóher szorgalmasan tanul a Súlban, a Talmud fölé hajolva. Egyszer valahol megakad, és hangosan lamentálni kezd: „Nem értem, nem értem!” Jön a rabbi, megkérdezi: „Mit nem értesz, édes fiam? Mondd el, és én majd megmagyarázom.” Mire a kis bóher: „Na de rabbi, hát megmagyarázni én is tudom. De nem értem, nem értem!…” Ettől született az örök olvasás, a tanulás benne. Hátha egyszer mégis… Abban reménykedett Ádám Ottó.

Akivel a zsidóságot a kommunizmusért feladó becsapottak láttán gyakran szomorkodtunk. De a köd nagyon lassan oszlott. Aki pedig csak karrierígéret miatt köpött Izraelre, a zsidó államra, azt félve, de igen lenéztük.

 

Izrael! A történelmi örökségen túl, szükségszerű… Európa sosem viszonozta az európai zsidók szeretetét. Viszonzatlan szeretet volt ez mindig. Aztán pedig mint „kozmopolitákat” irtották is őket szemellenzős, megvadult hazafiak mindenütt. Az egyetlen valóban európai művelt polgárt. Akik azt hitték, hogy… Pedig dehogy. Ezért is menekült vissza a zsidóság a könyvbe, az utazó hazába. Majd Erec Jiszráelbe. Mi soha nem lettünk hűtlenek, mert minket többszörös fogadalom köt.

A zsidók hányatott európai létezése és a sokáig kibeszélhetetlen közös emlékezetünk okán aztán egyre gyakrabban beszélgettünk Izrael igézetéről, sorsáról. Mint két szigorúan kiválasztott titoknok. Nem lehetett belső meghasonlás. Hogy a zsidó nemzet ideája, múltja és jövője ne lehessen harács-iszlamisták vagy gyilkos indulatú neonácik martaléka, de holokauszt-tagadók vagy cinikus, anticionista anarchisták prédája sem.

Egyszer Ádám Ottó megajándékozott egy fontos identitás-esztergáló történettel: Leon Blum, francia politikus valamikor, még a második világháború előtt vehemensen, ordítva magyarázott Dávid Ben Gurionnak, a majdan újjászülető Izrael állam leendő miniszterelnökének: „Idefigyelj, Dávid! Én, először is francia vagyok, másodszor szocialista, azután… na jó, hát zsidó.” Mire Ben Gurion megnyugtatta: „Semmi baj Leon! De azt azért tudnod kell, hogy mi jobbról balra olvasunk.”

 

Õ, Kohn Zsigmondnak született Kolozsváron 1928-ban. Több nyelv birtokában. Később, Magyarországon lett Ádám Ottó. Családi patikájuk a főtérre nyílott hajdan, ahol papája, a szívélyes patikus régimódian megmérte a betérők testsúlyát, s hellyel kínálta őket, mert mindez hozzátartozott a ráérős hétköznapokhoz. Kintről Mátyás király szobra nézett be hozzájuk a kis kirakat ablakán. Akadt néha olyan helyzet, hogy vényre felírt gyógyszer nem volt éppen kéznél, s a hátsó szekrényfiókokban sem. Ilyenkor a papa megkérte kamasz fiát, hogy szaladjon át csöndben a tér túlsó oldalára. Volt ott egy másik patika, ahonnan pótolni lehetett a hiányt. Természetesen a hátsó kijáraton szaladt ki a segítőkész, jól nevelt fiú, hogy patikájuk presztízsét ne érhesse sérelem. Ekkor határozta el, hogy orvos lesz, ami később nem lett. De a törődés és nyitottság más emberek problémái iránt itt észrevétlen beléívódott…

Aztán jöttek azok a bitang negyvenes évek. Pont szembe a jóhiszemű zsidó polgári naivitással. Ottó mesélte, hogy várták, milyen nagy áhítattal várták a magyar bevonulást Erdélybe! Volt ott minden, árvalányhaj, díszmagyar, verbunkost játszó cigányzenekar s temérdek magyar zászló. Nagyon várták… S micsoda csalódás, micsoda mélyütés: a bevonulás másnapján elkezdődött a zsidók deportálása. A jelen s a jövő illúziója egyszerre omlott össze. Tanácstalanság, rémület, értetlenség, kitaszítottság s részvét hiánya a szomszéd utcában. Fertelmes magány. A kamasz fiú hirtelen ott ült apjába kapaszkodva egy marhavagon padlóján. Hova visz a követhetetlen végzet? A felső sarokban, pókhálók közé keveredve ott vihogott a Halál Angyala, hogy ezek a szerencsétlenek lent a padlón csak balszerencsének hitték őt.

Aztán megérkeztek Bergen-Belsenbe. Láger, a megsemmisítés munkatábornak álcázott helyszíne. A zsidók nem tudták még, de ez, a náci vérmámor kultikus oltára, az egyetlen, amivel be tudták írni magukat a történelemkönyvekbe. Hogy a papa ott megátkozta őket, Hitlert nem nagyon érdekelte. Az alig-kenyér, amit a sovány atya s fia együtt kapott, nem volt elég semmire. Reggel kapták, hogy legfeljebb estéig még kibírják az életet belőle. Akkor a papa Ottóra, a fiára bízta a mindennapos kenyérfelezést. Micsoda erőfeszítésébe került egy növekedő kamasznak, hogy a maró éhség közepette se csaljon, pontosan felezzen, és egy morzsát se lopjon el apja rovására. Emberformáló kényszer ez, talán egy életre. Ha van.

S hirtelen megkerült az élet nagy csodavárásuk közepette. Hihetetlen, hogy a kibombázott, elsötétített s hullaszagú, rideg Németországból csikorogva elindult egy vonat, a Kasztner vonat, mely több száz lélekkel meg sem állt a svájci határig. S Ottó is ott ülhetett rajta apjával, mert a lágerből kihozta őket egy bátor szándék, amely Budapesten megvesztegetett nácikat e lehetőségért. Ottó mesélte aztán, hogy… amikor végre átgördült vonatunk a határon, mintha a Holdra érkeztünk volna! Egy falusi búcsúba csöppentünk, jókedv, sült húsok, színes lampionok meleg fénye tárult a pokolból érkezettek elé. Szólt a zene, s mi csak sírtunk. Akkor, az első csokoládé majszolása közben fogadalmat tettem magamnak, hogy az emberséget soha, de soha fel nem adom, semmilyen előnyért.  A Soá tömeggyilkossága előtt Európa óriási sikerrel démonizálta a zsidóságot. Sajnos ma, az iszlám világ ugyanezzel próbálkozik… Miért?

 

A pálya módosult, Ádám Ottóból neves színházrendező lett.

…A színházban tisztán kell fogalmazni, ne kelljen mellé magyarázó kommentár, mert azzal csak hizlaljuk a zűrzavart, ami annyira jelen van ma világunkban – sugallta. Tisztán, szépen, értelmesen, szerethetően. Az az igazi ellenállás a rosszal szemben, ha egyébként megvan bennünk hozzá a szándék. Nem hitt az elidegenedésben, értelmiségi játéknak tartotta, roncsolt divathullámnak, amely nem képes megoldani semmi fontosat. Csak szétejt. A művészet, egy egész korszak emlékezete, nem ideológia, amely csak egy-egy társadalom megváltoztatására szervezkedik. Ezért a művészet szélesebb lehetősége talán az emberiségnek a jövőt illetően.

 

Tőled lett oly sűrű a jóság a világban. Nyugodj békében, Ottó!