Kezdőlap » Remény » 2010. 2. szám » Szerelem vándora – Békés Tamás

Szerelem vándora – Békés Tamás

Szerelem vándora

 

(Részlet az író BÉTA (BÉKÉS TAMÁS) most megjelent „Szamojéd, a zsidó” c. regényéből. Kapható: a Nyári Zsidó Fesztiválon)

 

 

 

Laluska semmiből felbukkanó alakja alapos felfordulást okozott. Drága Laluska, bocsáss meg, nem akarlak megbántani, nem tehetsz róla, de megindítottál bennem egy láncreakciót.

Drága Mina, szerelmetes kedvesem, te sem tehetsz semmiről. Csak kérdeztél, mint a Kékszakállú Juditja, aztán ez lett belőle: egy másik történet. S nekem nincs kedvem felkelni, várhat az a bolt pár órát. Azt sem tudom, Mina mikor ment el. Jól esik ez a pihe-puha ágymeleg, ez a csönd, nem hiányzik a bolt körüli utcák zsivaja. A csönd arra int, hogy nemcsak Laluskáról kell hallgatnom, ha Mina újból faggat, hanem anyámról is. Hiszen ő is eltűnt.

Amikor Papó sírjánál megérett bennem az elhatározás, hogy felkeresem a Teréz udvart, nem gondoltam: ez a múltba néző sétám ide vezet majd. De hát ha már eljutottam Laluskához, muszáj még közelebb lépni, bármilyen gyötrelmes is. Anyám mutasd magad.

Anyám az évek során fokozatosan elvesztette „Duncuságát”, lekopott róla a becenév. Pedig sokkal jobban állt neki, mint a valódi neve. Anyám, mint Matild. Hát nem éppen az a…

Csak a szűkebb család őrizte meg a Duncut. Döni és Duncu otthon úgy szólította egymást: Anya és Apa. Ez már egy másik dimenzió. Egy házasság feletti, patriarchális világ.

Amikor megszületett a magyar királyi ész zseniális elmeszüleménye, a munkaszolgálat, apát az elsők közt hívták be, s vonultatták be valamelyik pusztára, majorba. Anyám egy hónapig tűrte ezt a törvénytelen állapotot, aztán fellázadt és a hétvégeken leutazott a tábori lapon jelzett helységbe. Mert kitörölhetetlen nyomot hagyott benne a kamasz Döni csallókéri kalandja, s később meg a különböző hadseregekben elvesztegetett hiábavaló idő. Belé ívódott, hogy apára vigyázni kell, mert ő nem biztos, hogy képes lenne magára vigyázni: sajnos hajlamos arra, hogy elvesszen. Ezért kerekedett fel és eredt útnak minden szombat délben. Akkor még dolgozott és csak így ért rá. Én a hétvégét Papóéknál töltöttem, ő meg addig ment, míg meg nem találta apám alakulatát. Hogy s mint, a részleteket nem tudom, de mindig sikerült legalább egy vasárnapi kimenőt kipréselnie. A munkásszázad körletéhez legközelebb eső településen kivett egy szobát és nekilátott apának otthonos helyet biztosítani. Mindig tele szatyrokkal érkezett: kolbász, kenyér, vaj, sajt, meg mindenféle nyersanyag, amit vagy hazulról hozott vagy helyben vásárolt meg. Volt vele továbbá kislábas, pfandli, serpenyő, fazék, valamennyi természetesen fedőkkel. Szóval apa nem szenvedett hiányt, volt ebéd, jóllakásig. Délután aztán el kellett válni, mert be kellett vonulni időre a körletbe, meg anyának is ment a vonata.

Így aztán az otthoni élet átállt egy másik ritmusra. Csak sajnos, a munkaszolgálatosokat sújtó drill egyre szigorodott, úgyhogy az élelmezési segélyt át kellett szervezni. Sokszor nem sikerült a csomagokat eljuttatni és anyám cipelhette vissza. De úgy látszik képtelen volt tudomásul venni, hogy hiába csapja fel a konyhát, a sok ennivaló nem jut el a célba. A konyhában ott sorakoztak az asztalon az üresen árválkodó edények, sőt még egy ütött-kopott ételhordót is szerzett. Anyám nem pakolta el egyiket sem, hátha ezekre újból szükség lesz. Apám meg, amikor módja nyílt rá – ez egyre ritkábban fordult elő – mondta anyámnak: „Ez bizony nem dzsembori”. Próbálta lebeszélni a hiábavaló utazásokról, de nem sikerült neki.

Voltak periódusok, amikor leszerelt és akkor sokszor egy évig is békén hagyták. Aztán jött a behívó megint és menni kellett. Anyám az első értesítésre már ült is a vonatra. Az egyik ilyen alkalommal a század egy Duna menti kisvárosban teljesített szolgálatot. A közeli szigeten kellett fákat kivágni, a tisztásokon tereprendezést végezni. Anyám – szokása szerint – kivett egy szobát, konyhahasználattal s ott várta a fejleményeket. Volt rá ideje, megtehette, mert időközben a cégét felszámolták, a tulajdonos származásában ugyanis sötét foltok találtattak. Anya kapott némi végkielégítést, ebből egy időre futotta megélhetésre. Õ maga nagyon összehúzta magát és naphosszat várt, a bérelt lakásban.

A ház előtt volt egy lóca, ott üldögélt, remélve, hogy apa majd előkerül. Nyugodt lélekkel várhatott: a konyhában mindig volt friss étel, egy kis pörkölt, egy kis töltött káposzta vagy valamilyen főzelék. Néha felkerekedett és elment a postára, hátha jönnek a munkaszolgálatosoknak címzett levelekért, de soha nem járt sikerrel. Akkor végig járta a nagyobb pékségeket és így tudta meg, hová járnak a muszosok kenyérért. Egyszer el is csípett egy ilyen rakodást, és míg a kísérő keretlegény benn ült az üzletben, üzent apának. Azonban csak egyszer sikerült neki pár óra eltávozást kapnia. Mondta is megint: „Ez nem dzsembori”. Anya azonban ezt nem akarta tudomásul venni, azt sem, hogy legjobb lenne hazamenni. Nem és nem. Az ő kabalája ez volt, és ha ő elmegy, apát baj éri.

Így teltek az évek. Anyám összeszorított szájjal rótta az útjait, már kívülről fújta a menetrendet, hol kell átszállni és mikor, kis füzetbe gyűjtötte a szállásadók címeit. Ha valamely útjáról hazajött, másról nem is lehetett vele beszélni. A család csak annyit látott, hogy nagyon lesoványodott. És persze szaporodtak a gondok, a végkielégítés veszedelmesen fogyott, egyre több minden vándorolt a zaciba, első-sorban a rég elfelejtett nászajándékok: ezüst evőeszközök, soha nem használt halkések és halvillák, meisseni cukortartók és kávékiöntők, herendi vázák, mindjárt kettő és a legfájdalmasabb hiány, a zenélő óra, örökség Ómamától. De, hát élni kellett. Méghozzá úgy, hogy Papóék is hozzánk költöztek. Persze nem önszántukból, ez már 1944-ben történt. Úgynevezett csillagos házban laktunk, Papóék meg nem. Ezért kellett elhagyni a lakásukat.

(De ne rohanjunk annyira előre az időben. 1943. elején apa leszerelt és a szorítás egy kicsit engedett. Kaptunk némi haladékot. Mindenesetre anya arca újra a régi, már mosolyog, és főzés közben néha énekel. Apa keveset van otthon, mert szerencsére megmaradt az állása, sőt sokat túlórázik. Van mit behozni: azok a holmik a zaciban nem mehetnek veszendőbe.)

Már majdnem azt hittük, hogy a dolgok jóra fordulnak, ám nem ez történt. Jött a csillaghullás, sárgán virítva a szív fölött. Apától megint el kellett köszönni.

Eleinte a helyzet elfogadható volt. Mármint apáé. Egy peremvárosi iskolában szállásolták el őket. Anya azonnal villamosra ült. S kezdődött elölről az ő segélyezési akciója. Kezdődött volna… Ám többször elkergették, és ha nem, akkor sem sikerült apával beszélnie, mert éppen munkában volt, isten tudja, hol.

Nem tudom, miért hitted azt édes, jó anyám, hogy te át tudod törni a rosszakarat falát. Hajtottad magad napestig. Így ment ez néhány hétig, mígnem híre jött, hogy az alakulatot áthelyezik a nyugati határra. Akkor te teljes sebességre kapcsoltál. Emlékszem, álltál a konyhában és készítetted a csomagot. Ezúttal csak egy kis batyuba kötötted. Amikor felöltöztél, ösztönösen átöleltelek, mintha vissza akarnálak tartani. Megsimogattad az arcom.

Ne bolondozz, fiú, nemsokára itthon vagyok. Sajnos én nem szállhatok fel arra a vonatra – ezzel felkapta a batyut és elindult. Én meg rohantam az ablakhoz, kinyitottam, hogy jobban lássalak. Amikor az utcára értél, fütyültem: az egyezményes családi jelet. Visszanéztél, integettél, és közben mosolyogtál. Visszaintegettem, majd kiestem az ablakból. S ahogy mentél előre, egyre kisebbedtél. Végül már csak egy fekete pont maradt a horizont alatt.

Ami ezután történt, arról mástól hallottam. Vera mesélte, apa muszos bajtársának a felesége. Késő délután volt, amikor becsöngetett csapzottan, halálra váltan. Lezuhant a fotelba és vizet kért.

– A pályaudvartól idáig megállás nélkül futottam.

– És anya – kérdeztem türelmetlenül –, ő hol van?

Vera elvesztette az egyensúlyát, eldőlt a fotelban és hangtalanul zokogott. A pohár kiesett a kezéből. Lassan, szaggatottan kezdte mondani.

– A pályaudvar egyik külső vágányán állt a vonat, nehezen találtunk oda. És késve. Mert mire a peron végét futva elértük, a hosszú szerelvény, csupa marhavagon, lomhán nekilódult és elindult. Anyád azonban ebbe nem akart belenyugodni.

Vera a zokogástól fuldokolva folytatta.

– Én megálltam, értelmetlen volt tovább futni. Anyád azonban nem hagyta annyiban, szaladt tovább és hangosan kiáltozott. „Döni, Döni!” – ezt hajtogatta, persze teljesen hiába. Közben a kis batyut magasra emelte, hátha egy kéz majd kinyúlik a vagon rácsos ablakából. A peron felső végén néhány tábori csendőr vigyázott. Amikor meglátták anyádat, az egyik elindult feléje. Õ azonban csak futott tovább, „Döni, Döni” – mondta csak egyre, megállás nélkül, a batyu meg magasan a kezében. Észre sem vette, hogy belefutott a csendőrbe. Az durván megmarkolta, úgy, hogy nem tudott tovább futni. A magasra tartott batyut pedig kiverte a kezéből. Õ azonban most már sikoltozott: „Döni, Döni!” Futva érkezett egy másik csendőr. Ketten tudták csak lefogni, méghozzá úgy, hogy az egyik a tenyerével betapasztotta a sikoltozó szájat. A vonat közben szépen kihúzott, már az utolsó vagon sem látszott.

A peron üres volt. Én egy oszlop mögé bújtam. Láttam, hogy őt elvezették. Amikor már senki sem vehetett észre akkor mertem csak előbújni és elindulni kifelé – fejezte be lehajtott fejjel Vera.

– Mégis mi történhetett vele? – kérdezte Papó.

– Sajnos nem láttam semmit – csak ezt tudta kinyögni Vera. – Nem tudok semmit.

És én sem. És nincs már senki sem, aki bármit is tudna. Közülük már egyik sincs körülöttem. Nem tud segíteni senki sem.

Végig pörgettem magamban, isten tudja hányadszor, ezt az egészet; csak most úgy, mintha neked mondtam volna el, Mina. Ne neheztelj rám, hogy csak így magamnak…