Kezdőlap » Remény » 2010. 2. szám » Zémann képtelen megváltozni – Flamm János

Zémann képtelen megváltozni – Flamm János

Flamm János

 

Zémann képtelen megváltozni

 

Ki tudja hányadszor rugaszkodott neki Zémann, hogy önmagát mint zsidót meghatározza. Kiindulásként azt már tudjuk – morfondírozott –, hogy kisgyermekkora a gettóval együtt nem a tradíciókat, hanem a félelmet és a rejtőzködést ültette el benne. A néhány év a Talmud-Tórán és a bármicvó ugyan felkeltette érdeklődését és talán a vágyát is ősei hite iránt, de mindez halvány és nagyon rejtett fény maradt. Mert magányosan, visszhang nélkül teltek öntudatra ébredésének évei, sőt beilleszkedése társai közé mindig magában hordta a menekülés útjának keresését is. Hogyan is vált volna büszke, önmagát vállaló zsidóvá?! Minderre a legjobb példát az 1960-as év szolgálta.

Az egyetemi előkészítő tanfolyam búcsú-összejövetellel zárult. Már mindenki tudta az eredményt. Pontosan ezért nem volt kedve elmenni. Az előző évben gyengén szerepelt. Az újabb évben, ha munkát vállalt, törlődött a közepes érettségije is, csak a megismételt vizsga számított. Ezúttal tűrhetőbb minősítéssel: helyhiány miatt utasították el. Már bánta, hogy nem erőltette egyik protekciós lehetőséget sem. A frissen kitüntetett, Moszkvából hazatért nagybácsi, elvi okból, hallani sem akart a kért közbenjárásról. A másik esély Kolauch úr, az erősen reakciós szomszéd, maga ajánlkozott, őt viszont Zémann édesanyja hárította el: „Csak nem veszi igénybe egy ilyen róse segítségét”. Pedig ez utóbbi biztos nyerő lett volna – morfondírozott utólag Zémann.

Este a bulin mindenki be fog rúgni, ki ezért, ki azért. Õ azért, mert a hiábavaló egy évre gondolt a Különleges Villamos Gépgyárban. Vagy hetven drehás, köszörűs, marós munkalapjait összesítette dekádonként, továbbá besegített a MEO-ba, és bevásárolt a vállalati kantinban kinek-kinek sarka-kenyeret, töpörtyűt, felvágottat. Hetenként háromszor pedig délután-este a tanfolyam, sűrű bóbiskálásokkal. Természetesen mindez hiába. Este berúgott, aztán valaki felsegítette az utolsó balatoni gyorsra, minden-mindegy alapon, a barátaihoz utazott.

Távollétében gondoskodó szülei – újsághirdetésre – beíratták érettségizett ipari tanulónak. Másfél év és autóvillamossági műszerész lesz. Még mindig jobb, mintha behívnák katonának. Az más kérdés, hogy Zémann, a születetten kétbalkezes, eleve utálattal nézett a jövő elé. Előérzete nem csalta meg. Gyakorló munkahelyén – heti öt nap – a fődarab-műhelyben némi bejáratás után szétszedte, megtisztította és összeszerelte a dinamókat, s az önindítókat, de a hibakeresés! Arra születni kellett, mint társának, aki a gépkocsivezetők és a szakik kedvence lett. A szakik a műhelyben! Wieszt, Gábeli, a falábú Schwarzenberg Tóni igazi tősgyökeres óbudai (hogy a pejoratív jelzőt elkerülje) mindenesetre ő a 30-35 év közöttiek között. S a főnök, a korosabb Kovách Pista bácsi, a legnagyobb róse. Õ a műhely szellemi mintaképe, a nagy szovjet diktátor arcélével s tömött bajszával. A műszereken babráló kezének középső ujján Fradi-címeres pecsétgyűrűt hordott. Zémann németes nevével, német nyelvtudásával, s legfőképpen mert a fenti sportegyesületben birkózott, egyelőre nem vált célpontjává.

Más akadt arra. Még egy munkatársuk volt, a rangsorban az ipari tanulókat nem számítva az utolsó, a betanított munkás: Erzsi néni. Meghatározhatatlan korú – valójában 40-50 év közötti – elhízott és bizony elhanyagolt teremtés. Valamelyik haláltáborból tért vissza, őszülő és megfésületlen göndör haj övezte száz ránctól barázdált arcát. Tekintete annyi lemondást és szomorúságot tükrözött, hogy Zémannak könnybe lábadt a szeme, amikor először megpillantotta. Azonnal egymásra ismertek, és Erzsi néni nem mulasztotta el óvni – akárcsak anyját hallotta volna –, hogy zsidó inkognitóját őrizze meg. Nagyon is jól tudta ő, hogy egy inassal, aki kétbalkezes, s ráadásul zsidó, a poklot járathatták volna a szakik telepén. Mert hogy kedvük támadt az ilyenre, s mit sem zavarta őket, hogy a származását letagadni képtelen Erzsi néni fültanúja az enyhébb vagy durvább megjegyzéseknek. (Az, hogy ez az asszony hogyan keveredett ide, s miért maradt itt, örök titok maradt Zémann számára. Utólag úgy gondolta, talán életben maradásának bűntudata marasztotta itt, és úgy tűnt, hogy ezek a napok, hetek, évek egy hosszúra nyúlt éber kóma részei, amelyek Erzsi néni számára már semmi jelentőséggel sem bírnak.)

De ha már itt tartunk, miért maradt ő itt – ismételte meg a saját kérdését. Hát azért, mert választási lehetőség akkoriban nem volt, útlevelet, mint sorköteles, nem kaphatott, ha bedobja a törülközőt, azonnal behívják katonának, ott pedig, gyarapodó tapasztalatait figyelembe véve, hasonló „örömökben” lett volna része – mai szóval élve szívatás szívatás hátán. És a napok nem zárultak volna délután négy órakor, amikor innen legalább elszabadult, az esték és éjszakák további, elviselhetetlenné váló kiszolgáltatottságokhoz vezették volna.

Mit tehetett hát Zémann azokban az időkben Óbudán? Igyekezett! Például, ha már az autóhoz hibakeresésre nem is küldték, fogadásból harminc perc alatt megannyi fekvőtámaszt nyomott le. Negyven volt a napi penzuma, az utolsókat egyesével és remegő lábakkal teljesítette. A munkapadra rogyva fogadta a gratulációkat. Ezen kívül ő gondoskodott a különleges kézmosó massza fogyó vegyszereiről – más műhelyekből. Az anyagot az esztergályosoktól hozta, ez a gépek hűtésére szolgáló olajból származott, továbbá az asztalosoktól fűrészporkeveréket kapott, amelyet VIM-mel és a mosószappannal kevert, s ez még az ujjak pórusaiba berágódó olajos piszokkal szemben is hatásos.

Amúgy ezek a szőke, hullámos hajú, kékszemű fiúk nem voltak kiállhatatlanok. Gábeli a kürtöket javította, bosszantásukra sikító hangokat is kicsiholva ez alkatrészekből. Rendszeresen rántottát sütött ebédre a rezsón. Wieszt, a mindenhez értő, otthonról hozott ételét melegítette meg, és kanalazta ki a lábosából. Õk ketten olykor sokatmondó mozdulattal bízták egymásra közös jelképüket, a „tisztesség zászlaját”, ha netán valamelyikük délutáni görbe útra készült. Maga a főnök is – aki a legnemesebb munkát, a feszültségszabályozók beállítását végezte – eldicsekedett hódításaival, amelyeket még fiatalkorában, tűzoltóparancsnokként hajtott végre a színházak táncoslányai között. A falábú Tóni a kalandmesélésből kimaradt, gyakori italozását elnézték, olyankor a sarokba húzta székét, s hátát a falnak vetve szundított. Erzsi néni jól tűrte a megjegyzéseket, a tarthatatlan helyzetekben vészjóslóan sikítozott, ilyenkor egy darabig békén hagyták. Zémannak nem sok dicsekednivalója akadt nőügyekben. Neki a legfontosabb az volt, hogy inkognitóját őrizze. A legkritikusabbnak ígérkező közös tusolást azzal hárította el, hogy edzésre megy, ott úgyis kötelező a fürdés, kár koptatnia a bőrét, és beérte a gondos kézmosással.

Így jött el az a bizonyos őszi nap. Az az alkalom, amit még Zémann szülei is számon tartottak, az Engesztelés Napja. Erzsi néni szabadságot vett ki. Mondhatnánk, ha nem lenne olyan morbid, ünnepi hangulat lengte be a műhelyt. Ezúttal hangot kapott minden, a legősibb tévhitektől a legváltozatosabb „átélt” tapasztalatokig, mindaz, ami Erzsi néni jelenlétében az elhallgatás zsákjába szorult. A tromfot maga Kovách István műhelyfőnök, levitézlett tűzoltóparancsnok mondta be. Zémann ott állt mellette, a műszerek pontos kilengésének nyomon követésével leplezve fokozódó rosszérzéseit. A főnök hatásszünetet tartva adta meg a végszót: ő bizony öt méteres távolságból is halálos biztonsággal felismeri a zsidók szagát!!…

Zémann ma is szájon tudná magát vágni, hogy akkor, a hátralévő év minden poklát vállalva némán tűrt. Köd lepte el a szemét, egy rövid ideig, míg témát nem váltottak, lábatlankodott közöttük, aztán kifordult az ajtón, s igyekezett a tehergépkocsiktól nyüzsgő telep legcsendesebb zugába. Ott engedett szabad folyást fájdalmának, siratva odaveszett nagyszüleit, rokonait, Erzsi nénit, önmagát, a gyávaságát. Aztán egy rég feledett, de benne mindig eufóriát kiváltó ismerős dallam indult el benne nagyon mélyről, talán a szívéből. Dúdolgatta hosszan és sokszor, amíg el nem csitultak benne az indulatok. Akkor megfogadta, bárhová visz is az útja, meg fog változni.

Négy évtized után belátta, meg kell elégednie azzal, ha igyekszik jónak megmaradnia. Talán rájuk is szüksége van a világnak.