Kezdőlap » Remény » 2010. 3. szám » A kínai zsidók II. rész – Borsányi Schmidt Ferenc

A kínai zsidók II. rész – Borsányi Schmidt Ferenc

Borsányi Schmidt Ferenc

 

A kínai zsidók

(és a kaifengi zsidók)

II. rész

 

Az a tény, hogy megünnepelték, ünnepként fogták fel az Új Hold megjelenését, bizonyíték a Talmuddal kapcsolatos hagyományukra.

A Sábbát napjának (4 Sábbát 1 hónapban) megtartása mellett minden hónapban tartottak egy napot (péntek estétől szombat estig), ami imádkozással, (szent szöveg) hangos, valamint csendes olvasásával telt el.

Az imádkozás három hétköznapi időpontját is megtartották minden nap folyamán, vagyis reggel (3 és 5 óra között), délben (11 és 13 óra között, valamint este (19 és 21 óra között.) Ez megfelel a Zsoltárnak (55: 17.) és nem a Misnának /a Talmud alap-szövegének/ (Ber. IV.: 1.), bár a Misna egy részletét idézték imakönyveikben.

Amellett, hogy a szokásos zsidó ünnepeket és a böjtnapokat megtartották, a b’ritet (circumcizio) és a s’chitát (étkezési törvényeket) is gyakorolták.

Szertartásuk követte a Talmudi (rabbinikus) előírásokat: mielőtt beléptek a zsinagógába, megmosakodtak (a férfiak is, a nők is.)

Azért, hogy kifejezzék nem múló hűségüket Jeruzsálem iránt, (nyugati irányban) meghajoltak, majd imádkoztak, először önmagukban, csendben, majd hangosan, az égre emelt kézzel és imákat énekeltek héberül, zenekíséret nélkül.

Az imádkozók előre léptek és meghajoltak, majd hátra léptek és ismét meghajoltak bal felé és utána jobb felé, és hangoztatták bizonyos részeit a liturgiának, és azzal fejezték be imádkozásukat, hogy szeretetüket és tiszteletüket fejezték ki az Örökkévaló iránt.

Egy megfigyelő, aki a cházán (kántor) mellett állt és Mózes tanítónkhoz hasonlóan, egy átlátszó fátyolszövetet viselt az arca előtt, valamint vörös selyem sálat hordott, ami a jobb vállától a bal karjáig függött, javítva a felolvasás („leinolás”, Tóra-olvasás) módját, és az imaszövegek éneklését, valamint a segítség volt a rendeltetése bármely a Tóra-tekercsekkel történő foglalatosságban, megjegyzendő, hogy a megfigyelő segített más megfigyelőnek is, amikor szükség volt rá.

Érdekes rámutatni, hogy Leopold Infeld szerint (Quest. New York, 1941.) figyelemreméltó egyezés mutatható ki a hajdani kaifengi zsidók gyakorlata és ama zsinagógai gyakorlat között, amely Közép-Európában élő zsidók között (pl. Krakóban) figyelhető meg. Az imádkozást a cházán (kántor) vezette. Õ énekelte az első szavát minden résznek és az egész zsinagóga volt a kántor kórusa. Az ő feladata volt, hogy kiválassza a dallamokat, hogy megszabja a taktust, valamint a megfelelő lendületet. Nagy mennyiségű változat volt lehetséges a liturgia előadásában. A leghalkabban előadott rész után befejeződött az imádkozás és a kántor elkezdett vallási dalokat énekelni, amihez az egész gyülekezet csatlakozott. (Ld. Leopold Infeld idézett művét.)

A liturgikus zene (dallamok) exotikus elemei, különös tekintettel a Perzsiából származó elemekre.

Ez a zsidó település valószínűleg egy másik, egy ettől különböző liturgiát követett a régebbi időkben, de az utóbbi 300 esztendőben a szertartás Perzsiából jutott hozzájuk. Az imakönyveik (sziddúr, machzor) olyan liturgiát mutatnak, amely a gá’oni időkre emlékeztetnek (VII.-XI. évszázad), olyan időkre, amikor a babilóniai zsidóság volt a zsidó világ szellemi vezető ereje.

A szertartások uralkodó jellege perzsiai volt, ideértve Rabbi Szá’ádjá Gá’on (882-942) által szerzett pijjutokat (liturgikus énekeket, liturgikus himnuszokat) tartalmazó részt is, az imák közel minden versszaka valamint a tórai részletek végén lévő kolofonok mind modern perzsa nyelven vannak. A Tóraolvasás rendje és az 53, inkább mint a szokásos 54-es felosztása a Tórának perzsa mintát követ.

Eltekintve a Tórától, a kaifengi zsidó közösség a T’nach (a zsidó Biblia) majdnem mind a 24 könyvét olvasták (szertartásaikhoz használták), de ezek közül az egyetlen teljes könyv Eszter Könyve volt, amely a perzsiai zsidókról szól és az i. e. IV-III. században fejezték be.

Megjegyzendő, hogy a héber nyelv 22 betűt, vagy jelet ismer, de a héber írásban, amelyet a perzsiai, vagy a Perzsiából származó, pl. a kaifengi zsidók használtak a perzsa eredetű szavak megjelenítésére, 27 betűt, vagy jelet tartalmaz, így található a Kaifengben talált szövegekben.

A cházánt (kántort) Kaifengben osztad (usztád) elnevezéssel, egy perzsa szóval jelölték. Megjegyzendő, hogy bizonyos esetekben a „rabbi”-szónak is a megfelelője volt.

Amellett, hogy a Nyugatról (Európából) jött misszionáriusok, akik meglátogatták Kaifenget, mind a XII. században, vagy a XVII. esetleg a XVIII. században, úgy szólnak a feljegyzéseikben és a leveleikben, hogy a Kínában élt zsidók közlekedő nyelvként az új perzsát használták, amely a IX. század után formálódott ki, egyéb olvasmányaim és saját kutatásaim szerint is így volt. Még annyit hozzátehetek, hogy egymás között is ezt használták, mindaddig, amikor az egyre gyakoribb vegyes házasságok ennek is véget vetettek.

Egy másik tény, amely támogatja, illetve megerősíti a kaifengi zsidók perzsiai eredetét, az, hogy néhány imádság és zsinagógai ének arám nyelven van, pl. az Elijáh (a Sábbát berekesztésekori ének) csakúgy, mint az Újhold bejelentése. Arám volt az a nyelv, amelyet Dániel könyve használt a T’nachban. Megjegyzendő, hogy az arám nyelv a sémi nyelvek csoportjának észak-nyugati ágához tartozik. Ez volt a Közel-Kelet általánosan beszélt nyelve az i. e. VII-VI. évszázadban Izraelben ekkor még a héber helyét is átvette, és később a Perzsa Birodalom hivatalos nyelve lett. Csupán i. sz. 650. táján vette át a helyét az arab nyelv.

A fentebb elmondottak is támogatják azt a vélekedést, mely szerint a kaifengi zsidók Bokharán, vagy Szamarkandon keresztül Perzsiából jöttek Kínába, a perzsiai zsidók két fontos közép-ázsiai városának érintésével.

A Kaifengben használatban volt liturgia inkább hasonlított az ásk’náz szokásra, mint a sz’fárd gyakorlatra. Ugyanez volt a helyzet a jemeni liturgiával.

Egy pont azonban világos. A Kaifengben lakó zsidók néhány liturgikus szokása azonos volt azokkal, amelyeket Májmuni (Maimonidész) fektetett le (XII. évszázad) a Misné Tórában, amelyet a jemeni zsidók is követtek.

Egy látványos példa erre a Peszáchi Hággádá, amelyet Peszáchkor olvasnak fel, az Õrködés Éjszakáján.

Ez ugyanúgy visszavezethető a Kaifengben volt közösség és Jemen közötti kapcsolatra, mint Kaifeng és egy harmadik közösség kapcsolatára, a korábbi esztendőkből.

A Han-kínaiaktól kölcsönzött elemekről szólva meg kell említeni, hogy már a XVIII. és a XIX. században keveredtek a kaifengi zsidók a környezetükkel, méghozzá olyan átfogóan, hogy teljesen megkülönböztethetetlenek lettek kínai szomszédaiktól. Vallási gyakorlatuk ugyancsak hasonló volt kínai szomszédaikéhoz.

A Tóra felolvasása (leinolás) héberül történt, de természetesen kínai kiejtéssel csakúgy kínai melódia alkalmazásával, ami kitűnik a számos különbségből, amelyek a bibliai szövegek hang-hangsúly jelzésében előfordulnak a Kafengben előkerült és főleg Cincinnatiban őrzött Tóra-példányok és a zsidó világ más részeiben található és „szabványosnak” tekinthető példányok között.

Ilyen változtatások a kínai szomszédság befolyásának erősségétől, illetve annak hatásától is eredhetnek.

Ahogy Alexander Knapp rámutatott, ezek a változtatások látható jelei lehetnek annak a későbbi szándéknak, hogy egyszerűsítsék az igen bonyolult és összetett módozatát a perzsa eredetű éneklésnek, annak minden „mikrotónikus” változatával egyetemben.

A zsidó világ más területeivel ellentétben, Kaifeng zsinagógájában használtak hangszereket, de csak arra, hogy az imádkozni akarókat imára hívják. Szokásos módszer kínai mezőgazdasági vidékeken, hogy összegyűjtik az embereket akár imára is, gyakran gong-hanggal. Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a következő zsinagógai eszközöket találták Kaifengben: egy fekete márványból készült gongot, illetve jade harangot, vagy egy pár fából készült kereplőt, amelyek mindegyike jellegzetes kínai buddhista templomi eszköz. Mindemellett a Han-kínai környezetben lévő kaifengi zsinagógában még találtak egy kínai dob-csúcsot, amely kívülről hasonlított egy jellegzetes palota-külsejű buddhista, vagy taoista templomra. Az egyetlen különbség csak az, hogy ennek kapuja keletre nyílt, ellentétben a kínai templomokkal, amelyeknek a kapuja déli irányban nyílik, az imádkozók pedig ennél a változatnál Nyugat felé néztek, Jeruzsálem irányába.

Mint a legjellegzetesebb kínai befolyást a kaifengi zsidók szertartásában, az ősök tiszteletét említjük, amelyet a kaifengi zsinagógában tartottak, ökör, birka és gyümölcsök társaságában, kétszer egy esztendőben: tavasszal és ősszel.

A kínai muszlimoktól átvett elemek között kell említeni, hogy a környező iszlám-követő népekkel erősen hasonló szokás pl. a b’rit milá (cirkumcízió), a disznóhús evésének tilalma stb. mellett ugyancsak volt egyéb hasonló szokás is a kaifengi zsidók és az őket körülvevő kínai muzulmánok között, pl. a monoteizmus, a hét egy napjának tisztelete (a kaifengi zsidóknál a Szombat, muzulmán szomszédaiknál a péntek).

Midemellett volt az elnevezések terén néhány jövevényszó, mint a „mania”, egy arab jövevény szó, ami a „maula” megfelelője, a perzsa nyelvben „mollá” tanító a mecsetben, ugyancsak szerepelt a kaifengi zsinagóga leletei között.

A cházánt, vagyis a kántort és a rabbit is Kaifengben „zsang-jiao” névvel jelölték, vagyis „az ember, akinek feladata a vallásos dolgok és vallásos szolgálat /ellátása/ elnevezéssel. Ilyen szolgálattevő a muszlimoknál is van.

A kaifengi zsinagógát régi időkben a helybeli emberek mecsetnek is nevezték. Ahhoz, hogy az imádkozni akarókat imához hívják a zsinagógába, valamely eszközt ütögettek, mint már azt fentebb említettük. Ez a gyakorlat a kínai müezzinektől származik akik, bizonyos esetekben, hűségesek voltak az említett eszközök használatához, inkább így hívták imádkozni a hívőket, mint emberi hangon, úgy, ahogy a muzulmánok teszik az iszlám világában. Mint a legtöbb kínai ember, abban az időben, nem tudta megkülönböztetni a muzulmánokat és a zsidókat, ugyanígy nem tudták megkülönböztetni a zsidókat az araboktól és a perzsáktól. Mind a három néphez tartozókat „se-mu” névvel jelölték, ami kb. azt jelenti, hogy „az az ember, akinek színes szeme van.”

Ehhez még tudni kell azt, hogy Kaifeng zsidói kék fejfedőt viseltek, azért, hogy megkülönböztessék magukat a fehér fejfedőt viselő muzulmánoktól. Ennek következtében a kínaiak kék fejfedős muzulmánoknak nevezték őket. A zsidókat gyakran a látható, felületes hasonlóságok, de nem a lényeget érintő különbségek miatt nevezték muzulmánoknak. A Han-kínai kultúra tengerében a kisebbségek csupán egymással vívódtak, mindaddig, míg elveszítették saját azonosságukat és elkeveredtek a Han-társadalomban

A kaifengi zsidók éltek Kínában a legrégebben és ők kerültek a legszélesebb és legnagyobb világhírre. Kínában azonban más zsidó közösségek is éltek és élnek. Vegyük sorra és ismerjük meg őket is. A zsidók és maga a zsidó vallás hosszú történetre tekinthet vissza Kínában. Zsidó nemzetiségű letelepülők dokumentáltan megjelentek Kínában olyan korai korszakban, mint az i. sz. VII., vagy VIII. század, de érkezhettek korábban is, mint pl. a Han-dinasztia uralmának közepén, vagy még korábban, mint pl. az i. e.231.(Zsidók érkeztek az ősi Japánba, egy WEB-oldal Arimasa Kubo-tól.) Viszonylag izolált közösségek alakultak a Tang- és a Szung-dinasztia uralkodása alatt (i. u. VII-XII. évszázad) egészen a C’ing- (Csing) dinasztia uralkodásáig (XX. század), a korábbi idő meghatározással nevezetesen a kaifengi zsidó közösségre utalunk, akik gyakran szűkítőleg hatnak a kínai zsidó meghatározásra, mert főleg reájuk gondolnak, amikor kínai zsidókról van szó. A Kínai Népköztársaság megalakulásának idejéig, 1949-ig, tudomásunk szerint a legtöbb, ha nem az összes bennszülött kínai zsidó folytatta vallásának és kultúrájának gyakorlását. A késői XX. században és a korai XXI. században azonban nemzetközi zsidó csoportok jöttek és segítették a kínai zsidókat abban, hogy újra felfedezzék eredetüket. A XIX. és a korai XX. században zsidó bevándorlók érkeztek a világ minden tájáról nyugati kereskedelmi hatásokkal különösen Sanghaj és Hong Kong kereskedelmi központjaiba, amely utóbbi akkoriban és egy ideig brit gyarmat volt. A zsidó menekültek tízezrei érkeztek Kínába, akik elmenekültek az 1917-es orosz forradalom elől, majd a következő évtizedekben a holocaust fenyegetése elől. Manapság, a kereskedelem és a globalizáció folyamatos terjedésével a soknemzetiségű zsidóság a világ sok tájáról állandóra, vagy átmenetileg letelepedtek Kína nagyobb városaiban. Összefoglalva:

A zsidók és a zsidó vallás Kínában régóta ismertek, nagyon hosszú történetre tekinthet vissza. Kínában zsidó letelepedők dokumentáltan jelen vannak oly korai korszaktól kezdve, mint az i. sz. VII. vagy a VIII. század, de érkezhettek a középső Han dinasztia korában, vagy még korábban, az i. e. 231. táján. Viszonylag elzárt, a többséggel kapcsolatot nem tartható közösségek alakulhattak és fejlődhettek a Tang- és a Szung dinasztiák uralma idején, az i. sz. VII-XII. század környékén, egészen a C’ing- (Csing) dinasztia uralmának csúcsáig (XIX. század), nevezetesen a Kaifeng-zsidók, akiket helytelenül általánosítottak, és ha a kínai zsidókról volt szó, akkor csak a kaifengi zsidók közösségére gondoltak. A Kínai Népköztársaság megalakulásának idején, 1949-ben, a bennszülött zsidók legtöbbje, ha nem az összes, a külvilág tudomása szerint, gyakorolta vallását és saját kultúráját. A késői XX. évszázadban és a XXI.-ben azonban néhány nemzetközi zsidó csoport segített a Kínában élő zsidóknak abban, hogy újra megtalálják gyökereiket.

A XIX. században és a korai XX. évszázadban zsidó bevándorlók érkeztek a világ minden tájáról nyugati kereskedelmi érdekekkel, különösen Sanghaj és Hong Kong kereskedelmi központjaiba, amely utóbbi abban az időben, időlegesen brit gyarmat volt. Zsidó menekültek tízezrei életüket mentve menekültek az 1917-es Orosz Forradalom és a közelgő Holokauszt pusztításai, főleg zsidókat megölő karmai elől Európából, hogy az elkövetkező évtizedekre biztos menedéket találjanak Kínában.

Manapság, a kereskedelem jelenlegi terjeszkedése és bővülése, valamint a globalizáció terjedése mellett a világ sok tájáról a soknemzetiségű zsidóság állandóra tervezett, vagy átmeneti jellegű letelepedésének lehetünk tanúi Kína nagyobb városaiban.

Kína zsidó közösségei etnikai szempontból nagyon színes képet mutat, kiindulva Kaifeng és más közel hasonló városok zsidó lakóitól más kínai helyek zsidó közösségeiig, akik a kínai császárság hosszú korszaka folyamán már többé-kevésbé asszimilálódtak a kínai társadalomhoz, a kínai kultúrához, illetve a XIX. és a XX. században Bagdadból érkezők, akik az indiai kultúrához, de főleg az Európából származó ásk’názi zsidókhoz asszimilálódtak.

A zsidó bevándorlók közösségének jelenléte Kínában egybevág a zsidó nép történelmével az i. sz. I. és II. évezredben, amely évezredek tanúi voltak elterjedésüknek, majd letelepedésüknek mindenhol az eurázsiai földrészen, különleges koncentrációval széltében-hosszában Közép-Ázsiában. A IX. században Ibn Khordadbeh feljegyezte a „rádhaniták” elnevezésű zsidó kereskedők utazásait, akik kereskedelmük révén eljutottak Kínába is az ún. Selyem Úton, majd Közép-Ázsián keresztül Indiába.

A nemzetközi nyitás és majdnem gyarmatosítás időszakában a zsidók voltak azok, akik megnyitották a modern időkben Kínában való letelepedést, mondanunk sem kell, hogy brit védelem alatt, az akkori brit világuralom támogatásával, az Első Ópiumháborút követően. Sokan ezek közül a zsidók közül indiai és iraki eredetűek voltak, ami a szóban forgó terület brit gyarmatosításának tudható be. A második modernkori zsidó közösség a XX. század első évtizedeiben érkezett, amikor sok zsidó jött Hong Kongba és Sanghajba, ezeknek a kínai nagyvárosoknak a gazdasági terjeszkedésre szánt időszakában.

Sokan érkeztek, mint menekülők az 1917-es orosz forradalom elől. Zsidók és zsidó családok egy nagyobb hulláma érkezett Kínába a késői 1930-as 1940-es években azért, hogy menedéket találjanak a kezdődő európai Holokauszt elől, amely elsősorban az európai eredetű zsidók ellen irányult. Nevezetesen Sanghaj volt a legtöbb zsidó menekült első állomása, amely várost, de az országot is elhagyták a II. világháború utáni években, akik a háború után Kínában maradtak, azoknak a legtöbbje is elhagyta az országot rögtön a Kínai Népköztársaság megalakítása után.

Az elmúlt évszázadok során a kaifengi zsidó közösség volt a leginkább megkülönböztethetetlen a kínai őslakosságtól, amelyet a kínai kormányzat sem ismer el különálló nemzeti kisebbségként. Ez annak a következménye, hogy átvettek sok Han-kínai szokást, ezek között az apai vonalon való származtatást, amihez járult a tekintélyes mennyiségű „beházasodás” a helyi lakossághoz, a körülöttük lakó népességhez. Minthogy vallási gyakorlatuk alapjaiban különböző a zsidó népesség többségétől, sőt bizonyos esetekben különösnek számít, eltér a többségtől, ennek folytán álijázás esetén, a Visszatérési Törvény szerint is, új betérőnek számít az ilyen személy.

Manapság az ilyen zsidók néhány leszármazottja még mindig a Han-kínai és a Hui népesség között él. Néhányan közülük nemzetközi zsidó szervezetek segítségével igyekeznek újra megtalálni és kezdik új élettel megtölteni régen elfelejtett és újra felfedezett zsidó gyökereiket. Ez különösen fontos a modern, a jelenlegi Kínában, mert valamely kis közösséghez való tartozás többféle előnnyel jár, közöttük enyhítést a gyermekáldás korlátozásában, valamint a könnyebb bejutást a harmadik szintű oktatásba.

A judaizmus tanulmányozása Kínában, hasonlóan más „nyugati” vallásokhoz, olyan tárgy, ami főleg a Kínába látogató nyugatiakat érdekli, más nyugati tanulmányokhoz képest csak kisebb sikerre, enyhébb érdeklődésre számíthat a kínaiak között.

Sokan állítják, több szakértő hangsúlyozza, hogy azok a zsidók, akik történeti szempontból Kína valamelyik részén laknak, az Elveszett Tíz Törzs valamelyikéből származnak, akiket Izrael ősi királyságából száműztek, és később letelepedtek a mai Kína területén. Valamely ősi zsidó szertartás megtartásának nyomai megtalálhatók néhány vidéken.

Az egyik ilyen jól ismert zsidó csoportosulás volt a kaifengi zsidók közössége, akikről úgy tudjuk, hogy Indián keresztül utazva Perzsiából, a mai Irán területéről érkeztek a középső Han-dinasztia uralkodása idején (kb. i. sz. X. század) és később vándoroltak Kína észak-nyugati vidékeiről, a moszlimok által benépesített földről, a jelenlegi Ganszu tartományból Henan tartományba az Északi Szung-dinasztia uralkodása alatt (960-1127.)

A Kantonban élő zsidók közötti mészárlás, a kevés Kínában történt zsidó vérfürdők egyike, a kínai Tang-dinasztia uralma idején játszódott le, a IX. században.

Tegyünk egy rövid történeti visszapillantást a kínai zsidók eredetére. A szóbeli hagyomány által megörökített tények alapján az első zsidók, akik Kínába vándoroltak Perzsia maguk után hagyását követően, azután jöttek, hogy Títusz római császár i. sz. 76-ban elfoglalta Jeruzsálemet, a kínai Korai Han-dinasztia uralma idején.

Joseph Brucker atya 1900-ban megjelent tanulmányában (Jewish Communities in Asia, In: Asia Society, 12 July, 2000.) azt írja, hogy a zsidók tengeri úton Indiából jöttek Kínába, a Szung-dinasztia uralma idején, 960 és 1126. között.

Három történeti tények leírását tartalmazó írásos követ találtak Kaifengben. A legrégebbi kőfelirat 1489-ben készült, amely megemlékezik, emléket állít egy zsinagóga készítésének (1163), amely a Csíngzsén Szí nevet viselte, egy olyan fogalom elnevezését, gyakran alkalmaztak a kínai nyelvben a mecsetek leírására. A feliratos kő szövege egyébként tartalmazza, hogy a zsidók Indiából jöttek Kínába a Kései Han-dinasztia idején, i. sz. 25. és 220. táján. Továbbiakban a feliratos kő felsorolja annak a 70 zsidónak a kínai családnevét, akik megjelentek egy „meg nem nevezett” Szung-dinasztiabeli császárnak a fogadásán, és végül jegyzékbe foglalja vallásuk hagyományozását Ábrahámtól egészen Ezra prófétáig. A második, az 1512-es évszámot viselő kőfelirat, amelyet a Xuanzsang Daodzsing Szí névvel jelölt zsinagógában találtak, részletezi a helyi zsidók vallásos gyakorlatát. A harmadik feliratos kő, amely az 1663-as évszámot hirdeti, és emléket állít a Csíngzsén Szí zsinagóga újjáépítésének és megismétli a másik két kőfeliratban foglalt információkat. (Weisz, Tiberiu: The Kaifeng Stone Inscriptions. The Legecy of the Jewish Community in Ancient China. New York, 2006. New York University Press.)

Joseph Brucker atyáról még el kell mondani, hogy idézett tanulmányában úgy hitte, hogy Matteo Ricci kézirataiban hozzávetőleg mindössze 10, vagy 12 zsidó családról beszél, akik Kaifengben éltek a késői XVI., illetve a korai XVII. században, akikről viszont úgy tudta, hogy ötszáz, vagy hatszáz esztendeje a család egy helyben, vagyis Kaifengben lakott. Brucker atya ugyancsak Matteo Ricci kézirataira hivatkozva azt állítja, hogy Hangzsouban nagyobb számú zsidó élt. Ez a megállapítás azt sugallhatja, hogy a hűséges és a hűségüket bemutatni is akaró zsidók délre költöztek, Hangzsouba, a hamarosan megkoronázandó császárral, Gaozonggal együtt. Tény az, hogy az 1489-ben keletkezett kőfelirat elmondja, hogy a zsidók miként „hagyták el Bianliangot” (Kaifenget) a Dzsingkang-incidest követően.

Röviden tekintsük át a Kínában élő, illetve a Kínában élt zsidókkal kapcsolatos elnevezéseket. A mai kínaiak között használt elnevezés, illetve fogalom a zsidók jelölésére a „joutairen”. A „joutai” fogalomnak hasonló fonetikus hangzása van, mint a „zsidó”, vagy a „juda” görögből az európai nyelvekbe átvett fogalomnak, illetve szónak, amelyekkel a zsidó embert nevezik. Ha a „joutairen” szavat kínai nyelvből lefordítjuk magyarra, akkor szó szerint zsidó embert, zsidó népet jelent. A zsidókat a kínaiak a nem megkülönböztetendő nemzeti csoportok közé, illetve a Kínában nem elismert nemzetiségek közé számítják.

Feljegyezték, hogy a kínaiak a történelem különféle korszakaiban „tiao dzsin dzsiao” névvel illették a zsidókat, amely elnevezés hozzávetőlegesen így fordítható magyarra: „az a vallás, amely eltávolítatja az ínakat [az ételből]”, amivel minden bizonnyal a zsidó étkezési törvényekre utalnak, amelyek tiltják az ínak evését (Genesis/B’résit 32: 32.) Nagyon valószínű, hogy a zsidó étkezési törvények okozták azt, hogy a Kínában élő, vagy a Kínában élt zsidó közösségek kívül kerültek az őket körülvevő, a többséghez tartozó kínai népességtől, minthogy a kínai kultúra jellegzetesen mentes az étkezésre alkalmas, vagy alkalmatlan dolgok szabályozásától.

A kínaiak „Kék kalapos Hui-népnek” (kínaiul: lánmáo Húi) ellentétben más Huinak nevezett népcsoporttal, akik más színű kalap viselésével azonosították magukat. A muzulmán és a zsidó kínaiak közötti különbségtétel az uralkodó Han-népesség részéről ma is, de történeti szempontból régen is nehéz volt.

A „Kaifeng feliratos kövek” modern fordítása szerint a zsidók úgy utaltak a zsinagógájukra, mint „A Tisztaság és Igazság” otthonára, illetve házára.

Egy, Xu Xin professzor, a zsidó tanulmányok igazgatója a Nandzsing Egyetemen, által a Legends of the Chinese Jews of Kaifeng című könyvében megörökített szóbeli közlés szerint a Kaifeng zsidók a zsidó vallást „jí ci lé jé dzsiáo” elnevezéssel jelölték, ami szó szerint Izrael vallását jelenti. „Jí ci le jé” kínai fonetikus megfelelője az Izrael fogalomnak. Xu Xin professzor ezt a kifejezést így fordítja: „Kiválasztott nép, akit megadományozott Isten, és harcol [Érte] életével és munkájával.”

Nézzük meg a korai forrásokat: A legkorábbi bizonyosság a zsidók kínai jelenlétéről a VIII. század kezdetéről való, éspedig egy üzleti levél, amely i. sz. 718-ban íródott, mégpedig zsidó-perzsa nyelven és Danfan Uiliq-ben találták meg, ami egy fontos állomás volt a Selyem Út mentén, Kína északnyugati részén a Tang-dinasztia uralmának idején (618-907.) Ld. Encyclopedia of Diasporas. Immigrant and Refugee Culrures Around the World. Vol. 1. Jewish Diaspora in China by Xu Xin, p. 153.

A források arra utalnak, hogy a kínaiak gyakran összetévesztik a Kínában élő zsidókat a muzulmánokkal. Az első valószínűsíthető feljegyzés, amely kínai kéztől származik és az 1329. és 1354. között keletkezett „A Jüan-dinasztia Évkönyvei” című alkotásban maradt fenn, említi, hogy a kínai zsidók a „Zsu-hu”, vagy „Zsu-hu-do” fogalmat használják önmaguk jelölésére, amely valószínűleg a héber eredetű és zsidót jelentő „j’hudim”, vagy „jehudim”-szó kínai megfelelője. A szöveg az adó megerősítéséről szól, amelyet a máshitűek esetében vetnek ki, valamint egy kormányzati rendeletről, amely szerint a zsidóknak (összességükben) Beijingbe (Pekingbe), a fővárosba kell jönnie. Mid emellett meg kell jegyezni, hogy a legkorábbi feljegyzett tudósítás valószínűleg ezeknél sokkal korábbról származik és Kínán kívül, más országban keletkezett. Ibn Zeid al Hasszán arábiai utazónak a IX. században készült írásairól van szó, amelyek egyike megállapítja, hogy a zsidók voltak egyike azon vallási kisebbségeknek, amelyek Khanfuban (Guangzsouban) áldozatul estek a forradalmár Huang Csao által elkövetett tömeggyilkosságoknak. Azt nyilvánvalóan feljegyezték, hogy már a VIII. században a zsidók létszámukat tekintve olyan jelentős kisebbséget alkottak, hogy a császári kormányzatnak egy kormányhivatalnokot kellett kineveznie, hogy igazgassa, vagy legalábbis megfigyelje a népességnek ezt a csoportját.

A híres velencei utazó, Marco Polo, aki a Juan-dinasztia uralma alatt, a késői XIII. században látogatta meg Kínát, leírta, hogy a zsidó kereskedők kiemelkedő helyzetben voltak Beijingben (Pekingben). Hasonló utalásokat találhatunk a Ferenc-rendi Montecorvino János, vagyis Giovanni di Montecorvino atya (vagy Giovanni di Monte Corvino atya, 1247-1328) Beijing (Peking) Római Katolikus Főegyházmegyéjének első érseke a korai XIV. évszázadban feljegyzéseiben, valamint Ibn Batuta írásaiban, aki arab követ volt a Mongol Császárságnál a XIV. évszázad közepén. Az első modern nyugati feljegyzés a Kínában letelepült zsidókról Beijing (Peking) XVII. századi jezsuita misszionáriusainak írásai között találhatók.

Matteo Ricci, a kiemelkedő jezsuita misszionárius és tisztségviselő 1605-ben látogatáson fogadott egy ifjú kínai zsidót. Ricci atya „Ngai” névformában említi ennek a zsidónak a nevét, amelyet azóta azonosított Paul Pelliot francia sinológus, és az ő felfedezése óta tudjuk, hogy Ai T’ien-ről van szó, a fiatal kaifengi zsidóról, aki elmondta közösségéről, hogy monoteista, vagyis egyetlen Isten létében hisz. Ai T’ien-ről és a kaifengi zsidókról korábban bővebben szóltunk. Ricci atyáról még azt el kell mondanunk, hogy később egy kínai származású jezsuitát elküldött Kaifengbe, akit idők múltán más jezsuiták is követtek (főleg európaiak). Ezek azt is felfedezték, hogy a helyi zsidó közösségnek egy zsinagógája (Libai Sí) is van, amelyet úgy építettek, hogy nyugati irányban legyen a bejárata és otthont adott számos kézzel írott anyagnak, valamint zsidó könyvnek, amelyeknek nyelvéről az említett jezsuiták nem szóltak.

A Taiping-felkelés során, az 1850-es években, a kaifengi zsidók sokat szenvedtek, és a felkelés következtében szétszóródtak a nagy ország területén. E „közjáték” véget érte után visszatértek Kaifengbe és bár sokkal kevesebben és addig nem tapasztalt nehézségek közepette, amelyekről a korai XX. századi feljegyzések szólnak, folytatták addigi életüket.

Sanghajból kiindulva, a zsidók első hulláma a XIX. század második felében érkezett, akik főleg mizrachi (keleti) zsidó voltak és első sorban Irakból jöttek. Az első zsidó, aki Kínába érkezett, Elias David Sassoon volt, aki 1850 táján megnyitotta üzletét, amely nagyon szoros kapcsolatban volt atyja bombayi (indiai) üzletével. Ettől kezdve a zsidók fokozatosan kivándoroltak Indiából Sanghajba, legtöbbjük aztán Bombaybe került hivatalnoknak a David Sassoon and Co. alkalmazásában. Ez a közösség főleg ázsiai (s’fárdi), valamint német és orosz zsidókból állott, bár néhány ausztriai, francia és olasz eredetű (ásk’názi) is volt közöttük. A zsidók jelentős részt vállaltak Kína kereskedelmének fejlesztésében és sokan közülük helyet foglaltak a városi közigazgatás tanácsaiban, közöttük megemlítjük S. A. Hardoont, aki E. D. Sassoon és Co. Cégének társa volt és francia és angol cégeknek is tanácsadója volt ugyanabban az időben. A zsidók sanghaji letelepedésének korai napjaiban az ópiumkereskedelem, valamint a Bombayban összpontosuló gyapotipar főleg zsidó kezekben volt.

Jelenlegi forrásaink az 1940-es, tehát a Kínai Népköztársaság megalakulása előtti Kínában élt zsidó népesség számát – beleértve Mandzsukuo (Mandzsúria) Államot is, 36, 000-re becsülik (forrás: Catholic Encyclopedia.)

A zsidóság élete, helyesebben virágzása Sanghajban, valójában a britek érkezésével ért véget. A főleg a Közel-Keletről származó mizrachi (keleti) zsidók elsősorban kereskedőként érkeztek Indián és Hong Kongon keresztül és Kínában megalapították néhányát a vezető kereskedelmi társaságoknak.

A XX. század korai éveiben sok oroszországi zsidó menekült a pogromok elől az Orosz Birodalom számos városából azzal a tervvel, hogy továbbmennek Észak-kelet Kínába, ahol majd véglegesen letelepednek (pl. Harbin zsidó közösség). Az 1917. évi orosz forradalom után egy csomó orosz menekült (fehér oroszok, akik a Kínai Ortodox Egyház tagjai lettek,) és zsidók menekültek Harbinba korábban Mandzsúria) Ezek között a menekültek között találjuk az izraeli politikus, Echud Olmert szüleit is.

Egy másik hullámban 18, 000 zsidó érkezett Németországból, Ausztriából és Lengyelországból emigránsként Sanghajba az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején. Sanghaj ebben az időben nyílt város volt és nem rendelkezett semmiféle korlátozással a bevándorlást illetően és néhány kínai diplomata, mint pl. Ho Feng San kiadott „védelmező” útleveleket. 1943-ban a megszálló japán hadsereg azt kívánta, hogy a Sanghajban tartózkodó 18, 000 zsidót, akiket korábban „hazátlan menekülteknek” neveztek, áttelepítsék egy háromnegyed négyzetmérföldnyi területre Sanghaj Honkjú nevezetű kerületébe (manapság Hongkou kerületnek nevezik), ahol közülük többen nyertek csoportos elhelyezést, amit „heime” elnevezéssel jelöltek.

Az ebben az időszakban Sanghajba költözött, illetve ott letelepedett zsidók létszámát összességükben annyira becsülik, mint amennyien összesen Ausztráliába, Kanadába, Indiába, Új Zealandba és Dél-Afrikába menekültek. Ezek közül a zsidók közül sokan Kínából később Izraelbe költöztek, hogy ott megalapítsák a modern Izrael Államot.

Sanghaj egyike volt a fontos biztos pontoknak a zsidó menekültek számára a holokauszt időszakában, minthogy egyike volt annak a kevés helynek a világon, ahol nem kértek vízumot. Mind e mellett nem volt könnyű oda jutni. A japánok, akik ellenőrizték a várost, jobban szerették a más fajta megoldását ennek a kérdésnek. Néhányan megvesztegették a hivatalnokokat, de ennek ellenére nagyon nehéz volt erre is a zsidók számára a menekülés. 1941-re közel 20, 000 európai zsidó kényszerült ott menedéket találni.

A Kínában élő nevezetesebb zsidók között említhetjük a II. Kínai-Japán Háború idejéből dr. Jacob Rosenfeldet és Morris Cohent.

A II. Világháború késői éveiben a náci megbízottak nyomást gyakoroltak a japán hadseregre, hogy legyenek segítségükre a sanghaji zsidó lakosság megsemmisítésében. Ez a német nyomás ismertté vált az ottani zsidó közösség vezetői előtt is. A japánoknak azonban nem volt szándékukban, hogy továbbra is ingereljék a Szövetségeseket, miután megszállták szinte egész Kínát és egy sor más ázsiai államot, és így félre tették a német kívánságot a háború befejeztéig.

A zsidók viszonylagos biztonsága a II. Világháború ebben az időszakában szöges ellentétben van azzal, ahogy a japánok a megszállt területek kínai lakosságával bántak a háború folyamán. Ennek a zsidókat érintő különleges, kedvező bánásmódnak két oka lehet. Az egyik az, hogy a japánok nagyon becsülték a zsidók kultúráját és történelmét, a másik az, hogy az Egyesült Államoknak számottevő zsidó lakossága volt és a nem ott élő zsidóknak is komoly kapcsolataik voltak az ottani zsidókkal, ami a háború várható kimenetele szempontjából sem volt elhanyagolható. Ennek ellenére, a zsidók háború alatti helyzete ezen a területen elég kellemetlen volt, különösen 1944. nyári hónapjaiban.

Általánosságban szólva, az 1845. és 1945. közötti időszakban több, mint 40, 000 zsidó érkezett Kínába üzleti fejlődés, vagy biztos élet szempontjából.

A II. Világháború és a Kínai Népköztársaság megalakulása után, 1949-ben, ezeknek a zsidóknak a legtöbbje Izraelbe álijázott, vagy valamely nyugati országba vándorolt, csak nagyon kevesen maradtak Kínában. Mindössze két kiemelkedő zsidó személyiség élt Kínában a Kínai Népköztársaság megalakulása után egészen a legutóbbi időkig: Sidney Shapiro és Israel Epstein, két zsidó származású amerikai emigráns. Egy másik zsidó-amerikai, Sidney Rittenberg, tolmácsként szolgált sok vezető kínai tisztségviselőt.

Az Institute of Jewish Studies (A Zsidó Tanulmányok Intézete) 1992-ben alakult a Nanjing Egyetemen.

Zsinagógákat létesítettek Beijingben (Pekingben), Sanghajban és Hong Kongban, amelyek egyaránt rendelkezésére állnak a nemzetközi, átutazó zsidóságnak és a bennszülött zsidó látogatóknak.

2005-ben, a kínai Izraeli Nagykövetség Chanukká-ünnepségét a Kínai Nagy Falnál rendezte.