2010. 3. szám » A Maximilia Kolbe Alapítvány vendégei voltunk – Soltész Katalin

A Maximilia Kolbe Alapítvány vendégei voltunk – Soltész Katalin

Soltész Katalin

 

A Maximilian Kolbe Alapítvány vendégei voltunk

 

„Hol volt az Isten?”

 

Ez év tavaszán a németországi Maximilian Kolbe Alapítvány vendégei voltunk heten, magyar holokauszt túlélők. Egyikünk Auschwitz-Birkenau poklát, négyen Bergen-Belsent éltük túl még gyermekként, ketten pedig a budapesti gettóban vészelték át a háborút.

A Maximilian Kolbe nevét viselő alapítványt az elkövetett náci bűnökkel szemben feléledt német bűntudat hozta létre. Feladatának lengyel és más közép- és kelet-európai országok koncentrációs-láger és gettó túlélőinek segélyezését tekinti, valamint a múlt ébrentartását.

Az Alapítvány megalakulásának története az Alapítvány dokumentációja szerint: 1964-ben a „Pax Christi” katolikus társaság németországi csoportjának tagjai zarándokútra utaztak Lengyelországba. A csoport találkozott az akkori krakkói érsekkel, Karol Wojtylával, és meglátogatta az egykori auschwitzi koncentrációs tábort. Az auschwitzi emlékhely látogatása alkalmával megismerkedtek egy házaspárral, akik a holokauszt idején a láger foglyai voltak. A házaspár beszélt a nemzeti szocializmus alatt átélt szenvedéseikről, valamint arról, hogy akkoriban elvesztették mindenüket, és továbbra is igen nehéz anyagi körülmények között élnek. A németek bűntudattól vezérelve megállapodtak a házaspár segélyezésében.  Ez a spontán kezdeményezés volt az első lépés egy, a koncentrációs táborok és gettók túlélőinek segítését szolgáló „Szolidaritási alap akció” létrehozásához, mely végül 1965 májusában jött létre Münsterben. Ez volt az első kísérlet arra, hogy a nemzeti szocializmus lengyelországi túlélő áldozatai németektől szolidaritást és anyagi segítséget kapjanak  1970-ben a politikai feszültség enyhülése és a diplomáciai kapcsolatok javulása lehetővé tették egy szélesebb körű segélyezési egyesület létrehozását. A német katolikus központ és tizenhárom katolikus egyesület 1973. október 19-én hivatalosan megalapította a Maximilian-Kolbe-Werk-et. Az első vezető a „Pax Chritsi” akkori elnökhelyettese, Alfons Erb lett, aki fáradhatatlanul munkálkodott az országok közti megbékélési folyamat megteremtésén. 1982-ben lánya, Elisabeth vette át a feladatot, aki a személyes, az egyes emberek közötti kapcsolat létesítésére helyezte a hangsúlyt. Különösen fontosnak tartotta, hogy az egyes emberek ismerjék és próbálják megérteni egymást. Lépésről lépésre alakult ki a támogatás új formája. Segítőkész német emberek, akik felelősséget éreznek atyáik bűnei miatt pénzt, élelmiszert, használati tárgyakat küldtek a koncentrációs táborok rászoruló túlélőinek. Az Alapítvány patrónusának, illetve névadójának megválasztása is a feléledt bűntudatra utal.

Maximilian Kolbe lengyel ferences rendi szerzetes volt. Filozófiából és teológiából doktorált, majd kolostort alapított Krakkóban és Japánban, ahol filozófiát és egyháztörténetet tanított. 1939-ben a Gestapo letartóztatta, majd 1941-ben deportálta Auschwitzba, ahol egy több-gyermekes apa helyett vállalta a kínhalált. Boldoggá, majd szentté avatták. Kolbe gyűlölete a nácizmus iránt, hősiessége a koncentrációs táborban Lengyelországban is ismertté és mélyen tiszteltté tette nevét.

A Maximilian-Kolbe-Werk már több mint 30 éve tartja feladatának, hogy a nagyszámú adományozó és önkéntes segítő támogatásával fenntartsa a megbékélési folyamatot.

A szervezetet és munkáját elsősorban a civil lelkiismeret és magán adakozók tartják fenn. Adataik szerint körülbelül 30.000 túlélő él még Közép- és Kelet-Európa országaiban. Az Alapítvány helyszíni segítséget, rekreációs programokat és németországi találkozásokat szervez. Évente átlag 300 túlélőt látnak vendégül, 1978 óta több mint 12.500-an fogadták el a meghívást, és érkeztek Németország különböző városaiba. Közülük közel százan diákok és felnőttek ezreinek beszélték el a velük történteket. A tanúkkal való találkozások segítenek a fiataloknak megismerni a múltat, hogy megőrizhessék a jövőt. 2009. novemberben a Maximilian-Kolbe-Werk megkapta a „Demokráciáért és a Toleranciáért Végzett Munka” díjat.

A magyarországi holokauszt túlélőkkel csak néhány éve vette fel a NÜB (Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága) közvetítésével a Maximilian-Kolbe-Werk a kapcsolatot, és a mi csoportunk volt eddig a kilencedik magyar vendégük.

A mi vendéglátásunk célja is az volt, hogy megmutassák nekünk, hogy a II. világháború után egy új Németország jött létre, ahol az emberek többsége szembe nézett a múlt bűneivel, leszámolt a fasizmussal, másképp gondolkozik és megpróbálja jóvátenni, amit lehet. A mi szerepünk – mint talán utolsó túlélőknek az volt, hogy beszélgetések során felidézzük egyéni történeteinket, és ezzel segítsük ébren tartani a múltat.

A vendéglátás igazán nagyvonalú volt. Lufthansa repített bennünket Frankfurtba, ott várt a mikrobusz, amely két hétig a rendelkezésünkre állt, és amelyet felváltva vezettek az Alapítvány önkéntesei: hol egy tanár, hol egy mérnök, hol egy technikus. A programunkat német precizitással szinte percre kidolgozták. Ezek az emberek valóban azt akarták, hogy ismerjük meg munkájukat, családjukat, a régió nevezetes intézményeit, emlékeit, természeti szépségeit. Mindebben különösen nagy szerep jutott Georg Hasenmüller úr szervező tevékenységének. Első perctől úgy éreztük, hogy fontosak vagyunk, fontos, hogy mit látunk, kivel találkozunk, és fontosak a mi történeteink is.

A két hetet a rendkívül barátságos, természeti szépségekben bővelkedő Saarföldön, Németország legkisebb és legfiatalabb tartományában töltöttük. Első héten szálláshelyünk Wandern-Oberlösternben, a velünk egykorú, Theresa és a második világháború idején katonaviselt Hermann Jost panziójában volt. Nagyszerű vendéglátók voltak, mindent elkövettek, hogy jól érezzük magunkat. Nagyon megszerettük mindkettőjüket.

Saarföld egyik, 14 falut egyesítő közösségének fővárosa. Wandern jelentős kereskedelmi központ. A város polgármestere a városházán fogadott bennünket, ahol elmondta: hálát ad Istennek, amiért fiatal korának köszönhetően nem kellett átélnie a nácizmus időszakát, „amikor nem segítet az Ég sem”. Jó érzéssel hallgattuk, amikor generációja nevében bocsánatot kért, és hangsúlyozta, hogy dolgozni kell azon, hogy ne ismétlődjön meg a múlt, hiszen, sajnos atrocitások most is előfordulnak…

Fogadott bennünket több polgármester is, látogatást tettünk a tartományi parlamentben, ebédvendégek voltunk a Haco bevásárlóközpont tulajdonosnőjénél és Orscholz elöljárójának elegáns otthonában. Mindenhol ismét és ismét elhangzott a bocsánatkérés, és a múlt ébren tartásának fontossága. Hangsúlyozták, hogy azért van szükség velünk, holokauszt túlélőkkel való találkozásra, hogy elmondhassuk személyes történetünket.

Találkoztunk gyermekotthonokban gyerekekkel, kollégiumban diákokkal is, akik iskolai tanulmányaikból részletesen ismerik a nácizmus legszörnyűbb arcát. (Reméljük, egyszer Magyarországon is így lesz!) Okos kérdéseket kaptunk tőlük (például, hogy tudtunk-e, tudunk-e vallásosak lenni a háború után?).

Talán a legnagyobb hatást ránk Németország legősibb városának, Trier székesegyházának püspök helyettesével való találkozás tette. A rendkívül szimpatikus, fiatal püspök úr elmondta, hogy a templom végig szemben állt a nemzeti szocializmussal, emiatt többször evakuálták. A zsidóság elpusztítása hatalmas csapás volt a világ kultúrájára, ahogy mérhetetlen veszteség Németországnak is. Nagyra értékelte az Alapítvány munkáját. Neki is el kellett mondanunk, hogy ki hol volt a holokauszt alatt, hogyan dolgoztuk fel a történteket, és mi lett belőlünk. Érdekes volt hallani egy ilyen magas rangú paptól a bizonyára sokunk által feltett kérdést: „hol volt Isten?”.

A második héten közvetlenebb ismerkedésre, kapcsolatteremtésre nyílt lehetőség. Valamennyiünket az Alapítvány egy-egy tagja ill. családja fogadott be, hogy közelről is megismerhessük életüket, gondolkozásukat. Az én házigazdám a mettlach-i Villeroy és Boch világhírű kerámiagyár nyugdíjas mérnöke volt, aki ma nyolc méhcsaládot gondoz, és hatalmas kertjüket ápolja. A házaspár vendégkönyve azt mutatja: nem csak én, de valamennyi vendégük otthon érezte magát náluk. Nagyszerű kirándulásra vittek Metzbe. A család elkötelezett híve Robert Schumannak, aki a Schengeni Egyezmény „országok határok nélkül” program megvalósítója volt.

A MKW büszke a régió nevezetességeire, és igyekezett azokat megmutatni nekünk. Számos nevezetességét és intézményét látogathattuk meg. Így többek között Wittlichben az Emiul Frank Intézetet. Emil Frank családja koncentrációs táborban halt meg, az Intézet a helyi zsidóság történetét dolgozza fel. Minden héten vendégül lát egy-egy iskoláscsoportot. A Wittlichben csodával határos módon épségben megmaradt 100 éves zsinagógában 2009-ben az ott élt zsidóság 700 évre visszatekintő történetéről nyílt kiállítás.

Otzenhausenben az Európai Intézet ad helyszínt az európai együttélés problémái megtárgyalásának, a globalizáció, a pénzügypolitika és a nemzetbiztonsági témákról való tanácskozásoknak. A felelősséget közösen kell minden krízishelyzetben vállalni, mert minden társadalmi és gazdasági válság megteremti a diktátorait – idézte vendéglátónk –, rövid az út a demokráciából a diktatúráig. A nemzetközi tanácskozás termében a 12 alapítóállam 12 csillaga szerepel a 12 sarkú terem zászlaján. Dragstuhl kastélya ma Nemzetközi Információs Centrum, az informatikusok Mekkája. A világon mindenhonnan évente átlag 3000 látogató érkezik ide, hogy a legkiválóbb tudósok szemináriumain vegyen részt.

Õsi zsidó emlékeket látogattunk meg Wormsban. Worms évszázadokon keresztül volt a németországi zsidó élet központja. Zsidósága valószínűleg még a rómaiakkal érkezett a Rajna menti Kis-Jeruzsálembe. A ma látogatható új zsinagóga a 13. században épült fel, ekkor már a ma is látható, legrégibb földalatti fürdő (mikve) is megépült, majd kibővült az iskolaépülettel. Ebben a jesivában tanult Rabbi Solomo ben Isaac, a Troyes, aki kora legnagyobb tudósa lett, talmud értelmező és kommentátor, akit Rasi néven vívta ki az egész világ tiszteletét.

A pogromoknak többször áldozatául esett gót és bizánci stílusban épült zsinagógát 1938-ban a Kristályéjszakán lerombolták. Egyedül a tóratekercs maradt épségben, a háború alatt a székesegyházban őrizték. 1961-ben az eredetinek megfelelően újjáépítették: Adenauer kancellár elkötelezett volt a zsidó emlékek helyrehozatalában. Ma már nincs zsidó közösség Wormsban. Sajnos úgy tűnik föl, hogy antiszemitizmus viszont van: közvetlenül a látogatásunk előtt próbálták ismét felgyújtani a zsinagógát.

Worms dél-nyugati falán kívül van Európa legrégibb zsidó temetője, amely valószínűleg az első zsinagóga építésének idején létesült. Számos jól ismert tudóst temettek itt el. A meglepően jó állapotban fennmaradt sírkövek formájából következtethetünk korukra. A 11. századi sírkövek még egyszerű téglalap alakúak voltak, mellettük sorjáznak a románkori és a gótikus sírkövek. Megható volt látni őseink homokba süppedt emlékköveit!

Luxemburgi kirándulásunk során meglátogattunk egy amerikai és egy német katonai temetőt is. 1944 telén a második világháború sorsdöntő csatájára került sor az Ardennekben zajló offenzíva során. A zord télben vívott ütközet kis híján a Wehrmacht győzelmével végződött, ám végül a George S. Patton tábornok vezette szövetséges erők kerekedtek felül.

A főváros közvetlen közelében fekszik az amerikai katonai temető, amelyben az 5076 sírhely egyike Ptton tábornoké. A 101 névtelen sír fejtámláján ez olvasható: „Itt nyugszik dicsőségben egy bajtársunk, akit csak a Jóisten ismer”. Az Olaszországból hozott fehér márvány fejfák közül 118 fejfán Dávid-csillag látható. A temetőt évente átlag 70.000 látogató keresi fel, köztük kormányfők, uralkodó családok tagjai is, s valamennyien elhelyezik a megemlékezés koszorúit.

Utunk végén úgy érezzük, hogy sok érdekes élményben volt részünk. A múltat nem tudjuk elfelejteni, de fontos és jó érzés tudnunk, hogy Németországban sokan és sokat tesznek azért, hogy a jövő szebb legyen.