Hrotkó Larissza
A víz visszatért a folyóba
Ha valakinek megadatik, hogy visszatérjen, az leül a folyó partján, és némán hallgatja emlékeit. Boldog az ember, akinek vannak emlékei, és boldog az a nép, amelyiknek emlékeit más nemzetek lányai – gyermeki szeretettel őrzik.
A zsidó „emlékirodalom” férfiírói gyakran folyamodnak a női narrátori hanghoz. Talán azért, hogy kiemeljék a cselekmény tragikus és misztikus – mindenesetre végtelen – voltát. Ha az elbeszélés a női főszereplő fejében „születik”, a cselekmény különösen összetett is lehet: több, összegabalyodott, nehezen szétválasztható szálon futhat. Lehet, hogy a költői hajlamú férfiak ilyennek képzelik el a nőt: határtalan és tragikus teremtésnek. Persze, az is előfordulhat, hogy néha elegük van a pragmatikus, „logikus” gondolkodásból, ám könnyeiket csak a női alakon keresztül merik megvallani.
Bonyolult és eseménydús volt Zeev Jabotinsky, a radikális zsidó politikus és hadvezér önéletrajzi regénye, amelyben a legtragikusabb szerep Maruszja nevű odesszai zsidó nőnek jutott1. Jabotinskynál is nagyobb bonyodalmat okozott az olvasónak Grigorij Kanovics és Ahron Appelfeld2, hiszen műveinek női főszereplői nem is voltak zsidók.
Kanovics Danutája (zsidó néven Hadassza, amit apósától kapott) beházasodott egy zsidó temetőőr családjába, és élete utolsó percéig a zsidó emlékek hűséges őrzője volt. Appelfeld novellájának hősnője ugyancsak egy keresztény nő, aki Danuta-Hadasszához hasonlóan, egy kimondottan zsidógyűlölő környezetből származott.
Áron Appelfeld jól ismerte a sötét gyűlöletet gerjesztő valóságot, hiszen maga is Csernovitzban született, amely Bukovina ruszin kisebbségének fővárosa volt. Csernovitzból származott Paul Celan is, aki Appelfeldhez hasonlóan a koncentrációs lágerban vesztette el egész családját. Appelfeldnek sikerült megszöknie, és így megmenekült a haláltól, főleg hogy röviddel a háború után Izraelbe alijázott. Paul Celantól eltérően Appelfeld ivritül ír Bukovina zsidó múltjáról.
Katerina – Appelfeld azonos című novellájának hősnője – egy részeges ruszin paraszt lányaként született a folyó közelében álló rozoga házban, amelynek egyetlen ablaka volt. Katerina korán vesztette el édesanyját. Mostohája durvasága és az apja lelketlensége arra késztette, hogy 16 évesen városba szökjön. A pályaudvaron találkozott Rózával, azzal a zsidó nővel, aki éppen háztartási alkalmazottat keresett. Róza férje vallásos zsidó boltos hagyományőrző ember.
Türelmesen tanították Katerinát az ortodox háztartásvezetésre. A ruszin lány szívesen tanult: tetszett Róza házának tisztasága, rendje, az ételek válogatása és gondos elkészítése. Vele Róza és férje szigorúan, de emberségesen bántak. Katerina nem tudott gyorsan szabadulni ruszin környezetének rossz szokásaitól. Szabad idejét Katerina is szívesen töltötte kocsmában, aminek következménye egy nem kívánt terhesség lett.
Nagy bátorság volt Appelfeld részéről, hogy férfi létére megpróbálta elmondani, mit érezhet egy nő az ilyen helyzetben. Miként észleli és fogadja a terhesség jeleit, hogyan zajlik le a szülés, és mint éli át a gyerektől való elválást 17 évesen. Valljuk be őszintén: a női hang utánzása az írónak nem sikerült. Egy nő másként beszél ezekről az intim dolgokról, mint egy férfi. De tény, hogy a tragikus sors Áron Appelfeld számára is a női nemhez kapcsolódik.
Róza nem zavarta el Katerinát a házból, sőt együtt érzett vele, amin a lány ugyancsak elcsodálkozott. Ugyanis az életében először tapasztalta meg az emberséges bánásmódot. Katerina hamar megismerte és elfogadta a zsidó szokásokat. A kocsmában is kiállt a zsidókért, amikor az ivócimborák azt hangoztatták, hogy a zsidók alattomosan hatnak az emberekre és rabszolgaivá teszik őket. „Engem nem befolyásolnak rosszra. A zsidók is „emberfiai” – ellenkezett Katerina.
A szép éveknek azonban vége szakadt, mert először Róza férjét, majd magát az asszonyt is megölték. Az író nem szentelt túl sok helyet, vagy szót ezekre az eseményekre. Hiszen a zsidók kifosztása és megölése mindennapos dolog volt, sőt mintegy hőstettnek számított azon a vidéken. Katerina egyedül maradt a zsidó gyerekekkel, és úgy vigyázott rájuk, mint az övéire, ügyelt zsidó nevelésükre.
Ám hamarosan ennek is vége lett: eljött a fiuk nagynénje, és Katerina fájó szívvel kénytelen volt elválni a zsidó gyerekektől. Csodával határos módon ismét egy zsidó nővel hozta össze a sors: egy zongoristanő lett a második zsidó gazdasszonya. Heni nem volt vallásos, de ő is tanította Katerinát. Elsősorban kreativitásra és az ember belső értékeinek tiszteletben tartására. Katerina sokat olvasott, a hagyományos zsidó háztartásra ugyan nem tudta rászoktatni az új munkaadóját, ám mégis összebarátkoztak.
Heni családjának tragikus szétesése után Katerina egy fiatal zsidóval találkozott a kocsmában. Számára meglepő volt, hogy Szami ott ült a sarokban, és egyik poharat ürítette a másik után. Katerina rá is szólt, hogy az ivászat nem való egy zsidónak, sőt a zsidóknak nem is szabad inniuk: „Azért, mert a zsidóknak üzletet kell vezetni. Ha ők nem vezetik a céget, akkor ugyan ki vezesse?” Katerina érvelése teljesen komolyan hangzott. Környezetében ugyanis az építő, önálló gazdálkodással csak a zsidók foglalkoztak.
Szamival való barátsága intim kapcsolattá alakult át, amely azonban akkor sem végződött házassággal, amikor Szami megtudta, hogy Katerina gyereket vár tőle.
Így Katerina ismét egyedül maradt. Az volt a sorsa, hogy sehol se találjon otthonra: se a keresztényeknél, se a zsidóknál. Megtakarított pénzéből egy darabig csak Benjamin nevelésével foglalkozott. A gyereket nagy nehezen körülmetéltette, és később jiddisre tanította, hiszen ezt a nyelvet szerette legjobban. A jiddis nyelvhez kötötte azt a rendet, polgári erkölcsöt és emberséget, amit Róza házában tanult meg. Ezért is a zsidó nyelvet akarta fiának áthagyományozni.
De a ruszin környezet felháborodással fogadta Katerina zsidó életformáját. Szemére vetették, hogy rosszra szoktatja a fiát, hogy tudniillik a jiddist csak a sátán gyermekei beszélik. Egy rendes faluba kellene költöznie, ahol a gyermeket megtanítják az emberi nyelvre. Katerina minden esetben bátran védte a zsidókat, noha ezzel csak azt érte el, hogy őseinek ruszin népe elfordult tőle.
Végül is Katerina inkább zsidónak érezte magát, mint ruszinnak, holott soha sem felejtette el, honnan származott. Gyermekével mégis a zsinagóga környékén sétált, és egy zsidó étterembe járt étkezni, ahol a ruszin szokásoktól eltérően szívesen evett csirkelevest gombóccal.
Főhősnője alakján kívül az író a természetet is elég aprólékosan írta le. Az elbeszélt idő múlásával a novella stílusa érezhetően változik. Eleinte csak a csupasz időszakok váltakoztak Katerina elbeszélésében: az ősz, a tél, a tavasz és a nyár vezették be a takarékosan kiválasztott szavakkal leírt eseményeket. De most, hogy Katerina már a zsidó szokások szerint élt, ezek az időszakok megteltek a zsidó élet napjaival. Így Katerina élete is a zsidó naptárhoz igazodott: a történteket a pészáhhoz, a ros hasánához és más zsidó ünnepekhez kötötte. Szemlélve a jom kipuri gyertyát – visszaemlékezett Róza otthonának zsidó szokásaira… Szerette hallgatni az újévi dallamokat. Az emberek, ugyan, azt mondták neki, hogy a zsidó imák érzékik, de Katerina számára az olyan volt, mint valami panaszdal, amely a hitükhöz és az önmagukhoz ragaszkodó erős emberek lelkéből tör fel.
Szerencsétlenségére egyszer egy erőszakos ruszin vetette rá szemét. Benjamin útjában volt, hát megölte a fiút. És Katerina elviselhetetlen fájdalmában a gyilkos ellen fordult, és megbosszulta zsidó kisfia halálát. A bírósági tárgyalás rövid volt, Katerinát börtönbe vetették. Ám elszakadva a külvilágtól is érezte a zsidókat fenyegető halálos veszély közeledését.
A börtönben Katerina lépten-nyomon a környék zsidó lakosai hogylétéről érdeklődött. „Úgy aggódom értük!” – mondogatta, és az aggodalma valósnak bizonyult. Egyszer csak a rabok ezt a szörnyű dalocskát énekelték a robot alatt:
„Az Urunk ellenségeit végre-valahára elégették, orrunk érzi az édes illatot”.
Múltak az évek. A csaták forgatagában a rabok a negyvenes évek közepe felé visszanyerték szabadságukat. A börtönből kijövet Katerina hiába kereste a zsidókat – senki sem maradt életben azok közül, akiket szeretett. Hogy szeretetteivel kapcsolatba kerüljön, meglátogatta a zsidó házakat, amelyek lakói Katerina emlékeiben éltek tovább.
Katerina személyes tragédiája az volt, hogy a zsidók sem fogadták be. Nem is fogadhatták el, hiszen a zsidók és a keresztények között nem volt semmilyen átjáró, semmilyen lehetőség a közeledésre. A keresztények Jézus gyilkosaiként gyűlölték a zsidókat, akik permanens félelemben és megaláztatásban éltek. Így a keresztényektől el sem várhatták a zsidó kultúra megértését.
Katerina visszatért a ruszin faluba, ahol eleinte nem tudták befogadni, hiszen a nép a gyilkos férfiaknak előbb-utóbb csak megbocsát, de a gyilkos nőknek soha. Katerina, a gyilkosnő – így nevezték őt a környéken féltek és idegenkedtek tőle. Ám végül is sikerült valamiképpen beilleszkednie: ott maradhatott apjának házában, ahol a folyó partján visszagondolt az egész kusza, furcsa, ám mégis nagyon is emberi életére.
„Most – ahogy a közmondás mondja – a víz visszatért a folyóba. A kör bezárult, és én idejöttem vissza. A napok ragyogással teltek meg, és én velük sodródom. Amíg az ablak nyitva van és szemeim éberek, a magány nem nyomaszt. Kár, hogy a halottaknak nem szabad beszélniük. Sokat mesélhettek volna, ebben biztos vagyok”. Ezekkel a szavakkal kezdődik és végződik Appelfeld „emlékirata”. Mintha nagyon is pontot akart volna tenni a múltra, ami soha sem sikerült neki. Hiszen újra és újra jelennek meg visszaemlékezései népének megpróbáltatásairól, de talán egyikük sem olyan költői, mint a „Katerina”.
A „nőies” novella sokakat megrázott, mint olyan tükör, amely elviselhetetlen fényben könyörtelenül megmutatja az emberiség rútságát, de ugyanakkor észreveszi az ember szépségét és a nemességét is. Amit Katerina Bukovina zsidó lakóiban látott.
Appelfeld novelláját 1992-ben adták ki Izraelban, 1994-ben spanyol, 2010-ben német nyelvre is lefordították.
Kádis előtti zsoltárként is elmondhatjuk a zsinagógai közösségben.
Lábjegyzet:
1 Jabotinskij „Öten” (Pjatyero) című, orosz, illetve francia nyelvű regényéről van szó: Moszkva, 2002
2 Ahron Appelfeld, Katerina, Jeruzsálem, 1992 (ivritül)
Grigorij Kanovics, A sátán bűbája (Ocsarovanje satany) in: Oktyabrj, 2007/7 (orosz nyelvű)