2010. 3. szám » Babits Antal új kötetéről (Judaizmus – egyetemistáknak) – Staller Tamás

Babits Antal új kötetéről (Judaizmus – egyetemistáknak) – Staller Tamás

Staller Tamás

 

Babits Antal új könyvéről

 

Judaizmus ­– egyetemistáknak

 

A szerző leginkább szembetűnő erénye, hogy kulturálisan ergo: gondolatilag kétnyelvű – zsidó-keresztény és filozófus-teológus – egyszerre és egy időben. Azaz, egyetlen életbe sűrítve. És nem csak a szokásos végzettségi tabella felől tekintve a személyre és a személyiségre.

Babits Antal Végtelen ösvények… című könyve annak a majdnem lehetetlen, mégis szinte már tragikusan szükségszerű föladatnak a jegyében íródott, ami a judaizmus keresztény és európai interpretációját jelenti. Hogy az efféle próbálkozások mennyire szükségszerűek ebben a kétezer éves Európában, az az európai történelmet ismerők számára megkérdőjelezhetetlen. Hovatovább az is, hogy csak a jó szándék jegyében lehetséges ennek a föladatnak a megkísérlése. Márpedig, az antiszemitizmus és anti-judaizmus teljes(!) hiánya – a judaizmusról szóló elméleti vagy tudományos munkák esetében – ezt a „jó szándékot” fejezi ki. Hogy még itt tartunk a huszonegyedik századi Európában (sőt, a világban)?

Nos, ne firtassuk. Mindenesetre, Babits Antal úgy érzékeli a zsidóság kultúráját, filozófiáját, vallását, antropológiáját, mentalitását, lélektanát, misztikáját, mitológiáját, történetét és folklórját, nyelviségét és nyelvekben-létét, zenéjét-dalait-kántorművészetét – ahogy csak a zsidóságból szárba szökkent Jézus-vallás mindkét irányban elkötelezett híve érzékelheti. Elfogulatlanul. Olykor, csodálattal. Ami azonban – egyetemes emberi csodálat. Egy ősi kultúrára rácsodálkozás heurisztikussága. Időnként, ártatlanul naiv, máskor empatikusan intellektuális. Valami olyasmit akar megérteni és – ezzel egy időben – megértetni, ami mögött az örök nagy titkot sejti.

A szerző négy részbe sűríti a zsidóság háromezer éves szellemiségét. Ezek a részek időtlenül tematikusak. Nem fontoskodóak és nem aprólékosak. Nem akarnak kioktatni arról, aminek a tudása a legjobb esetben is csak illúzió lehet. A szerző tudja, hogy az igazi tudás – mindig csak a titok felé fordulás. Sohasem befejezett, tehát: sohasem megkérdőjelezhetetlen. Ha van valami, ami megragadható – tehát: interpretálható, akkor az – a kutatás iránya és az adott részterületek problémáinak téridejűsége.

Persze, a desifrírozás felé hajló kutatói magatartásnak megvannak a veszélyei is. Például azokban az esetekben, amikor a szerző attribútumai egyike-másika kétely nélküliekké alakul az érvelések túlságosan leegyszerűsített vagy erőltetett megoldáskeresésében. De, vetjük ellen saját magunknak, ha egyszer a szerző igazi szándéka az, hogy felvilágosítson?! Hogy olyanokról tudósítsa a „területtel” ismerkedőt, ami magyar nyelven (sic!) számára elérhetetlen?! Hogy a munka „tankönyvnek” készült, és nem valamiféle tudományos dolgozatnak, szakterületi értekezésnek vagy monográfiának.

Tanári műről van szó tehát! És erről a szerző – dicséretére legyen mondva – sohasem feledkezik el.

Az első rész – „Zsidó bölcselet vagy / és …” – nem kétséges, a többi részhez viszonyítva, a nagy szerelem: a filozófia. Nos, itt van mindjárt a szerző vonalvezetésének (szándékosan nem használjuk a „stílus” kifejezést) egyik különlegessége. Először is az olvasó nem érzékel semmiféle úgynevezett filozófiai érveléstechnikát. Meg kell mondanunk: valahogyan, nem is nagyon hiányzik. Különösen vallásos gondolkodók filozófiai interpretációinál – nem. A kelet-közép-európai filozófiai közbeszéd ugyanis erőteljesen politikai ballasztokkal terhelt. Ismert okokból. De itt érzékelhető leginkább Babits már említett genetikus autentikussága is. A keresztény-katolikus vagyis a zsidó indíttatás egyszerre való megléte. Úgy közeledik a judaista vagy a rabbinikus gondolat eminens és kevésbé eminens képviselőihez, ahogy „kell” – a hit felől. Vagy ha tetszik: a teológia felől. A probléma csak az, hogy a judaizmusnak nincs teológiája. Egész egyszerűen azért, mert nem volt „szükség” rá.

Azért nem, mert a „teológia = istentudomány” – ami a katolicizmusban Augustinusnál kezdődik és Aquinoinál lesz perfektté, azaz a filozófiai logikával konstituált hittételek erőteljes önidentitású fogalmi struktúrája – a zsidóknál „szembe menne” a T’nahal és a Talmuddal. A judaizmus említett alapművei ui. nem Istenről való tudást konstituálnak.

Éppen ellenkezőleg: az Emberről szólnak. A zsidó nép történetén keresztül… Következésképpen, Babits Antalnak az a törekvése, hogy a zsidó gondolkodókat – akiket “ugye” nem tekinthetünk a szó klasszikus értelmében „filozófusoknak” – szembesíti a görög filozófiai intenciójú (tudjuk: Aquinoi Tamás Arisztotelész Logikáját „kölcsönzi” a hittételek hittudománnyá permutálásához) keresztény-katolikus teológiai filozófiai „szellemiséggel”, jogos. Sőt: remek… Ugyanakkor, zsidó oldalról nem igazán „kívánatos”. Egész egyszerűen azért, mert a zsidó gondolkodók – jóllehet, számos esetben (kezdve a zsidó gondolkodás óriásával, Maimunival) hivatkoznak klasszikus filozófiai forrásokra – sokkal inkább a zsidó vallás apologétái. Semmint ennek a „kulturális hitnek” vagy „valláserkölcsi kultúrának” – a filozófia extraintellektuális terminológiai arzenáljával felvértezett – kritikusai. És (mint ilyenek) nem is generális intézményi érdekektől vezérelt „filozófus-teológusai”…

A zsidó filozófusok – tehát elsősorban és mindenekelőtt „hitvédők”, és ekként a közösségüket védelmező emberek. A legkevésbé sem filozófus héroszok vagy teológusok.

Mindazonáltal, a szerzőt a legnemesebb szándék vezette. „Magyarítani” akarta a zsidóság szellemi kultúrájának – talán – a legnehezebben „átfordítható” részét.

Ezt tette, részünkről már ennyire sem bíráló megjegyzéseket kiváltva, kitűnő könyvének további fejezeteiben. (Amelyekről, a mű szerkesztőjeként, nem tartanánk ildomosnak további megjegyzéseket fűzni…)

 

Babits Antal: Végtelen ösvények – zsidó bölcselet vagy/és misztika

(Szerkesztette: Uhrmann Iván. Gabbiano Print, Budapest, 2010. 360. o.)