Kezdőlap » Remény » 2010. 3. szám » Egy zsinagóga feltámadására – Dési János

Egy zsinagóga feltámadására – Dési János

Dési János

 

Egy zsinagóga feltámadására

 

Dédpapa húzós beszédet mondana

 

Egykoron Óbudán erős és büszke zsidó közösség élt. Már a XVIII. században emeltek maguknak itt templomot a környékbeli hívek. De igazán szép imaházra csak 1821-ben futotta. Az építésre kiírt pályázaton még maga a nagy Pollack Mihály is csak második helyezést csípte meg, az első, a ma már kevéssé ismert Landherr András lett. Az ő tervei alapján készült el a klasszicista stílusú zsinagóga, melyet 1821. július 20-án avattak fel.

Akkoriban Óbudán még kis, szegényes elsősorban földszintes épületek vették körül – nyilván nem kis anyagi áldozatába került a közösségnek, hogy egy ilyen fényes zsinagógát építtessen magának.

De hamar híre is ment az épület szépségének, sokan Pest és Buda egyik legimpozánsabb alkotásának tartották. Még maga József főherceg, a nádor i ezzel büszkélkedett nem egyszer külföldi vendégei előtt. Ebből levonhatunk legalább két következtetést, az egyik, hogy József nádornak jó az ízlése. A másik, hogy hajh de liberális idők voltak azok, amikor egy főrend, ha dicsekedni akart országával-népével egy zsinagógát mutatott.

Első, alaposabb rekonstrukciójára 1900-ban került sor, a villanyt is akkor vezették be – no ennek már akadnak családi vonatkozásai is, de erről kicsit később.

A második világháborút, a bombázásokat az épület viszonylag jól viselte. Ám a hívők jelentős részét meggyilkolták, megszűnt az egykor pezsgő közösségi élet, elárvult a zsinagóga.

Mint annyi más magyarországi zsinagógát, később ezt is elkótyavetyélte az akkori zsidó hitközség. Ebből tévéstúdió lett a nyolcvanas években.

Egy templomban. Egy tévéstúdió és díszletraktár.

Talán valaki arra gondolt, ha már a híveket lemészárolták, minek nekik imaház? Most mit álljon az ott üresen?

Jártam ott egyszer egy tévéfelvételen – hülye egy dolog volt.

Abban a templomban, amelyben egykor híres dédapám szónokolt, most butaságokról beszélgetünk, miközben a Tóraszekrény helyén egy kameraman álldogál és elmélyülten túrja az orrát.

Igen, a dédapám, doktor Adler Illés. Tíz éven át vezette rabbiként ezt a közösséget. A millennium évében, 1896-ban került oda és 1907-ig maradt, amikoris elfogadta a Rombach templom hívását.

Dédapám korának egyik legismertebb, legnépszerűbb hitszónoka volt. Nagymamám beszámolója szerint sereglettek ünnepekkor vagy éppen szombaton a népek, csak azért, hogy meghallgassák. Sok keresztény is eljárt szónoklataira, mert annyira kitűnő beszédeket mondott.

Daliás idők voltak ezek, a boldog békeévek, a magyar társadalom, legalábbis, ami a törvényhozást illeti, teljes egészében befogadta a zsidókat. Akik ezt úgy igyekeztek meghálálni, hogy a lehető leghűségesebb polgárai próbáltak lenni Magyarországnak.

De vissza a mi történetünkhöz. Nagypapa – ahogy a család máig emlegeti – haláláról különkiadásban számolt be a kor jelentős lapja – tessék a címét figyelni – az Egyenlőség, emígyen kezdve: „Prófétáit temethette így a bibliai zsidóság, ahogy dr. Adler Illés főrabbit kísérte el utolsó újtára rajongó hívek tízezreinek síron túl is virrasztó szeretete. Végeláthatatlan gyászoló sokaság, mindenütt…”

Az elpusztított közösség elveszett zsinagógája vasárnap újraéled – a lubavicsi közösség segítségével ismét zsinagógaként avatják fel.

Nagypapa biztos kivágna erre egy szép szónoklatot