Kezdőlap » Remény » 2010. 3. szám » Kálmán Mari: Talyigás Irma és az Ürdög – Iván Katalin

Kálmán Mari: Talyigás Irma és az Ürdög – Iván Katalin

Iván Katalin

Kálmán Mari: Talyigás Irma és az Ürdög

 

Egészen bizonyos, hogy Kálmán Mari első könyve, a Talyigás Irma és az Ürdög különleges szerző különleges műve. Izgalmas, sodró lendületű próza, stílusa, szóhasználata, szövegének belső ritmusa mégis igényes, akár egy versé. A megrázó helyzeteket sem nélkülöző történet időnként éppen a legdrámaibb események kapcsán készteti nevetésre az olvasót: a tragikumot és komikumot itt éppúgy keskeny mezsgye határolja el egymástól, mint az életben.

Az író a legkevésbé sem tipikus elsőkönyves szerző: most, kötete megjelenésekor éppen kilencunokás nagymama. Elmúlt évtizedei sűrűek voltak: szerzett három diplomát, dolgozott a legkülönfélébb munkahelyeken, vezette háztartását, nevelte gyerekeit majd segített gondozni unokáit. Korántsem „főmunkaidőben” készültek tehát művei. Ebben a harmincórás munkanapot igénylő életrendben csak arra, hogy leüljön a papír vagy a számítógép elé. Arról azonban szó sincs, hogy kizárólag ritka alkalmakkor tudott lecsípni néhány órát arra, hogy leüljön a papír vagy a számítógép elé. Arról azonban szó sincs, hogy kizárólag ezekben a röpke pillanatokban élte íróként az életét. Írói szemmel nézte, értékelte és rögzítette gondolataiban a világot abban a sok-sok órában is, amelyek során a dolgozó háziasszony szokványos tennivalóit végezte.

Évtizedek óta készülő művét, amelynek részleteit tulajdonképpen kora fiatalsága óta írta, alig három éve fejezte be. Az önéletrajzi ihletésű Ecetudvar a holokauszt utáni nemzedék integrációs problémáiról szól.

A nagy türelemmel formált történet befejezésekor azonban már új téma – a primitív ember és a hatalomvágy veszedelmes szimbiózisa – foglalkoztatta a szerzőt. A hataloméhes kishivatalnok tragikomikus figurájával, akit az új regény elevenít meg, éveken át kénytelen volt naponta találkozni. És ha már nem kerülhette el ezt a visszataszító személyiséget, azzal védekezett a lélekromboló helyzet ellen, hogy a művészet perspektívájából szemlélve, az intellektualitás erejével távolította őt el magától. Így született meg a Talyigás Irma és az Ürdög című regény ötlete.

A főszereplő, Irma, a megformálásához indíttatást adó modellhez hasonlóan mindenét felteszi az önérvényesítésre. A babonáktól terhes tanyavilágban, apátlanul, „szottyantottként” született, és a magányosan felcseperedett lánynak, miután felnőtt, egyetlen célja lesz. Az, hogy elfogadtassa személyét a református faluközösség zárt világával. Úgy véli, ez a kívánság egy falubeli tekintélyes porta megszerzésével teljesülhet. A birtoklás vágya fokozatosan élete központi problémájává válik. Igyekezete észrevétlenül mániává lesz, és jellemtorzuláshoz, teljes elmagányosodáshoz vezet. A történet fontos alakja Szögi Bernát, a falucska lelkésze, aki a humánumot, az önmagunkkal való szembenézést juttatja Irma és mindannyiunk eszébe. És rendszeresen felbukkan a gyermekkor hiedelemvilágából az Ürdög, akiről úgy tűnik, mintha segítene Irmának, ám valójában a felelősség áthárításának eszköze. A lány benne keresi és találja meg minden visszataszító cselekedetének ürügyét.

Kálmán Mari a közelmúltban a nyilvánosság elé lépett. Pár hónapja antológiákban közölték néhány novelláját és meséjét; tavaly megnyerte a Litera irodalmi portál kortársfabula-pályázatát, az Ecetudvar megjelenése belátható közelségbe került. Most pedig a Talyigás Irma és az Ürdög szerez örömet a fontos irodalmi művek iránt érdeklődőknek.

 

Talyigás Irma és az Ürdög

(regényrészlet)

 

Ha az Úristen egyszer szálláshelyet keresne a Földön, s a háta mögé tekintene, bizonyosan Varacskára, erre a csendes református falucskára esne a választása. A Teremtés kezdete óta érintetlen itt minden: a selymes ölű dombok, az egyenes tartású, égbenéző jegenyék, az alázatos füzek, az álmos vasútállomás, sőt még a postahivatal is, bár annak bejáratán megrepedt a tejüveg, de erről majd később. Áldott jókedvében pottyantotta az Úr Varacskát a Vasi-hegyet megkerülő Liska folyó partjára, csak azután valahogy megfeledkezett róla. Ez lehetett az oka, hogy az itt élő elárvult lelkeket időnként az Ürdög próbálta meg pártfogásába venni.

Harminc esztendővel ezelőtt, mikor a szabad szellemű Szögi Bernát fiatal lelkészként ideérkezett, kénköves babonák, pokolbéli hiedelmek és jámbor istenhit közt vergődő gyülekezetre talált. Tagjai ártatlanok voltak, akár az erdejükben megbúvó állatok, de éppoly gyámoltalanok is. Ha sok volt az eső, ha kevés, csak fölsóhajtottak a felhők közé: „Hej, de elfelejtettél minket, Urunk!”, mert még a szárazságkor szokásos könyörgéseket sem ismerték. Arra az intésre meg, hogy „segíts magadon”, csak legyintettek, mert úgy vélték, a mondás második felét úgysem hallják meg odafönt. Az Ürdög, hogy jártasságát a világi bölcsességekben megmutassa, kajánul hozzátette: „Kéz kezet mos. Csakhogy viszonosság nélkül az Égben sincs ám kézmosás, s ugyan mit adhattok ti egy kis esőért cserébe?” Az emberek erre aztán vakarták a fejüket, s tovább sóhajtoztak.

Látta akkor Szögi Bernát, hogy nem lesz itt könnyű dolga. Pedig éppen lett volna valamijük a jó varacskaiaknak, aminek bizonyosan az égiek sem tudtak volna ellenállni, hiszen minden legényben ágaskodni kezdett a legyűrhetetlen vágyakozás, ha elébe került. Irmuska, a mindenütt gömbölyű tizennyolc esztendős postáskisasszony nem is győzte rejtegetni sóvár tekintetük elől a becses látnivalót. Pajtában, farakás mögött, de még a postahivatal pincéjében is rátaláltak. Elvitték egy körre, aztán dolguk végeztével otthagyták, mígnem Irmuska döntő lépésre szánta el magát, s a postahivatal lépcsőkorlátjához lakatolta csikóvágyuk tárgyát, a hivatali kerékpárt.

 

Lett erre olyan felzúdulás, amilyet még nem hallottak a selymes ölű dombok.

– Mit képzel az a kis tanyasi szottyantott, kinek kell a redves biciklije?! – adta meg a vezérhangot Talpasné, bár az ő felháborodásának egészen más oka volt, de erről is majd később.

– A büdös kurvája! – kontrázott a fia, a nagyfejű Derce, még az anyjáénál is súlyosabb sérelmekkel a lelkében.

A „kurva” mindazonáltal egy fokkal enyhébb kifejezés volt a „szottyantott”-nál, merthogy akit csak úgy szottyantottak, annak az apjáról még a tejes Bözsinek sem volt tudomása. Hiába forgolódott annak idején a lányanya körül, Talyigás Margit hallgatott, mint a sír.

 

Az asszonyok gyanakvó szemmel kezdték méregetni Irmuska portékáit. A varacskai postahivatalban ugyanis tűt, cérnát, fenőkövet, rovarirtót, édességet, sőt még kölnivizet is lehetett kapni. A szomszédos Turgyó ÁFÉSZ-boltjából, bizonyos Gulyás Dénes úrtól hordta át bizományba Irmuska a „felesleg”-et. Ha szép idő volt, a lépcső mellé kitett egy kisasztalt, s hívogató halomba rendezte rajta a színes dobozokat, üvegeket. Az asztalka fölé spárgát lógatott, azon kellette, hintáztatta magát a sok fényes celofánba öltöztetett kakasnyalóka, piros meg sárga félholdat formáló savanyú cukor. Igazi boldogság volt számára minden egyes eladott darab. Egyszer, jókedvében még rímet is faragott, amit ugyancsak a spárgára fűzött cédulán lógatott fel: „Hogy mindene legyen, Irmuskától vegyen!”

Mondta is Gulyás úr, hogy „hiába, az akarat néha csodát művel”, pedig akkor még nem sejthette, meddig röpteti Irmuskát az ő fényes, nagy akarása. Gulyás úr ötven körül járt, rövid, görbe lábain ormótlan, rengő pocakot egyensúlyozva. Erősen kopaszodott már, de ami hiányzott a feje búbjáról, azt gondosan kinövesztette az orra alatt, olyan semmi kis vonalban, mintha vékony ecsettel rajzolta volna oda. Párnás, fénylő arcából gyöngyvirágillatú kölnivíz párolgott, az egész bolt szaglott tőle. A legbosszantóbb benne mégis csak a füstszűrős Pall Mall volt. Irmuska a saját cigarettáját sürgönyblankettából csavarta a tükör előtt, épp ezért sokért nem adta volna, ha megtudhatja, honnan szerzi be Gulyás úr az eredetit. Még ennél is jobban izgatta azonban, hogy honnan van az a sok feleslege. Mert amit nem adnak el, az maradék, na de előbb-utóbb azt is eladják, akkor meg honnan van a felesleg? Nem bánta volna, ha ő is tud csinálni egy keveset, de Gulyás úr minden szem cukorkát számon tartott, és semmi hajlandóságot nem mutatott arra nézve, hogy őt a közgazdaságtan-tudomány legalsó grádicsán átsegítse. Elég volt neki, hogy Irmuska öreg kofákat megszégyenítő fortéllyal énekelte bele a portékát az asszonyok kosarába. Ha kellett, viccelődve, ha kellett, hízelkedve, de mindig célt ért. Utóbb aztán nevettek is, bosszankodtak is rajta, de valahogy mindig lenyelték a mesterkedéseit. Egészen a lakatig.

 

Előző reggel éppen befejezte az aznapi újságok és levelek széthordását, amikor hirtelen türelmetlenül felberregett a hivatali telefon. Ledobta a kerékpárt, s rohant a készülékhez, mert azon a Központból szokta hívni Valaki. Mindig erős szívdobogást kapott, ha személyesen beszélhetett a Központból a Valakivel. A nevét soha nem mondta meg, s olyan sietősen mennydörögte el az utasításait, hogy Irmuska alig győzte bólogatással, így aztán a felét sem tudta megjegyezni a hallottaknak. Ezúttal azonban erősen megkapaszkodott benne mind a két szó: forgóeszköz-nyilvántartás ellenőrzés. Az agya szédült pörgésbe kezdett. Pecsét, párna, vaskazetta, ventilátor, jutazsák. A ventilátort holnapra visszaviszi, a jutazsákokat nem számolják, a többit ellenőrizhetik. Az ő nyilvántartásában még soha nem hibádzott semmi. Megvan abban minden, napra, hétre, hónapra, pirossal, kékkel, zölddel, ahogy a postaforgalmi szakiskolában tanították. Még kifelé menet is ott csimpaszkodott a fejében az a három szó, hanem amint kilépett az üvegajtón, egyszeriben kihullott belőle minden, mert a kerékpárnak megint hűlt helye volt. Szaladt a pajtába, a farakás mögé, még a pincébe is leszaladt, de sehol sem lelte. Szorultságában föltekintett az égre, hátha onnan jön az eligazítás, de a fodros kötényű, fehér felhők olyan hideg közönnyel néztek vissza rá, hogy egész bensőjét megremegtette a tehetetlen harag, s a mindenütt lesben álló Ürdög.