Kezdőlap » Remény » 2010. 3. szám » Tartsuk tiszteletben egymás őseit és szent helyeit – Bányai László

Tartsuk tiszteletben egymás őseit és szent helyeit – Bányai László

Bányai László

 

Tartsuk tiszteletben egymás őseit és szent helyeit

 

Háború a szent helyekért a Közel-Keleten

 

A probléma: Mi kinek a szent helye?

 

Mahmud Abbasz, a Palesztin Hatóság elnöke szent háborút helyezett kilátásba amiatt, hogy Ráhel sírja Bethlehemben felkerült Izrael nemzeti öröksége listájára. Azt állítják a muszlimok, hogy ez az egy ezer éves mecset, jóllehet csak1966-tól kezdték követelni a több ezer éves zsidó szent hely muszlim szentségét. Hasonló a vélekedés az Õsatyák sírjáról is. A teremtés könyvének (Beresit) 23. fejezete írja le, hogy Ábrahám megvásárolta az Õsatyák barlangját, hogy feleségét Sárát oda temethesse. A 35. fejezet 19.szakasza pedig beszámol arról, hogy Ráhel „meghal és az Efrátába (Betlehembe) vezető úton temetik el.”

Mégis. Az egész moszlim világ tiltakozott az izraeli kezdeményezés ellen, sőt még az Egyesült Nemzetek Szervezete is kifejezte „aggodalmát”. A Hezbollah, Irán, Egyiptom, Szíria és Jordánia provokációnak minősítette, a Hamasz erőszakos tiltakozásra („harag napja”) szólított fel.  Hebronban és Jeruzsálemben zavargások törtek ki a hírre. A Brüsszelbe látogató Abbasz a belga parlamentben jelentette ki, hogy az izraeli kezdeményezés „súlyos provokáció, amely vallásháborúhoz vezethet.”Az iráni külügyminisztérium pedig azzal vádolta Izraelt, hogy „a palesztinok két vallási szent helyét, az Ábrahám szentélyt (Al-Haram Al-Ibrahimi, vagyis az Õsatyák barlangját és a Bilal Ibn Ribah mecsetet [Ráhel sírja] Bethlehemben” kisajátították az izraeliek. Ramin Mehman-Parast, az iráni külügyminisztérium szóvivője szerint „A cionisták döntése sajnálatos módon a rezsimnek abból a stratégiából fakad, hogy a megszállt Palesztinában a szent helyeket meg akarják tisztítani a moszlim és keresztény mivoltjuktól, hogy helyettük cionista identitást adjanak nekik.” A Hezbollah szerint Izrael nyilatkozata, hogy a sírok a zsidó örökség részét képezik „arrogancia” és „csak egy másik példája a moszlim szent helyek ellen elkövetett agressziónak, amely 1,5 milliárd muszlim méltóságát sérti, szerte a világon.” Erdogan, török kormányfő azt jelentette ki, hogy Ráhelnek semmi köze nincs a zsidósághoz.

Van e kijelentéseknek valamilyen alapja? Aligha.

Hebronban és Betlehemben vannak eltemetve Izrael népének ősei: Ábrahám, Iszák, Jákob, Sára, Rebeka, Ráchel és Lea. Joggal állapíthatjuk meg: nem lehet azon kivetni valót találni, ha Izrael fiai körében különleges tisztelet övezi népük pátriárkáinak és ősanyáinak tiszteletét. E szent helyek több mint 3500 évesek. Több mint 2000 évvel azelőtt már Izrael szent helyei voltak, még akkor, amikor az iszlám meg sem született. Miből merítik a fent idézett politikusok a bátorságot, hogy mégis a történelmi tényeknek ellentmondanak?

Az izraeli–arab viszály alapvető kérdése, hogy a történelem során „Izrael Földjének”, „Palesztinának” és „Szentföldnek” is nevezett terület felett ki gyakorolja a szuverenitásból eredő jogokat.  A konfliktus Izraelnek politikai konfliktus, amelynek a nemzetközi jog alapján kellene nyugvópontra jutnia. Az arabok számára azonban a konfliktus egyszerre politikai és vallási formát ölt, mert az ő tudatukban e kettő csak együtt és egységben értelmezhető. Õk az iszlám és annak magyarázói útmutatásai alapján tényleg azt hiszik, hogy az a néhány ezer éves történelem, amely az iszlám előtt volt az kizárólag saját történetük részét alkotja.  Így lesz Ábrahámból, a zsidó nép ősatyjából Ibrahim, Dávidból Daud, Salamonból Szulejmán, Izrael Õsatyái és Õsanyái temetkezési helyéből Ibrahimi-mecset, a Templom-hegyből, Szikladóm és Al-Aksza-mecset, Ráhel sírjából pedig Bilal Ibn Ribah. Vallási alapon politizálnak és háborodnak fel, amikor egy másik nép azokat az ősöket, amelyek kizárólag a saját őseik tisztelni akarjuk.

Mi viszont tudjuk, hogy ez nem így van.

 

Egy kis történelem

 

Az izraeli-palesztin konfliktusban három vallás, a zsidó, a keresztény és a muszlim világképe ütközik egymással. E térségben találhatók szent helyeik, amelyekhez ragaszkodnak, amelyekre milliók hite pillérként támaszkodik. A Vatikán erre való hivatkozással követeli, hogy Jeruzsálem az 1947. évi ENSZ közgyűlési határozat alapján váljon nemzetközi irányítás alá tartozó külön testté, „corpus separatummá”. Az arab világ számára Jeruzsálem – Mekka és Medina után – a harmadik legszentebb hely, és követeli, hogy Jeruzsálem keleti fele – benne a zsidó és keresztény résszel – legyen a kikiáltandó palesztin állam fővárosa. Izrael állama pedig arra hivatkozik, hogy Jeruzsálem 3500 éve, Dávid király óta Izrael és a zsidó nép fővárosa, amelyet 1967-ben felszabadítottak, majd a jordániai  uralom alól felszabaduló keleti résszel egyesítettek. 1980-ban pedig egy törvény Izrael Állam egységes és örökös fővárosává nyilvánította Jeruzsálemet.

Az ENSZ közgyűlés és a Biztonsági Tanács ajánlásai azonban Jeruzsálemet nem ismerik el Izrael fővárosának, a város keleti felét pedig benne a zsidó óvárossal és a legszentebb zsidó szenthellyel a Templom-heggyel „megszállt területnek” tekintik. A világ országai nagykövetségeiket Tel- Avivban tartják, annak ellenére, hogy Izrael államnak mindig is Jeruzsálem volt a fővárosa.

Történelme során az Ország területe több népnek és vallásnak is otthont adott, ebben – mondhatjuk – nincs semmi különös. A három vallás, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám hívei, még azok is, akik nem laknak területén, vallási szempontból mégis érintettek annak sorsában. Ez a rendkívüli érintettség mindhárom vallásra jellemző, ám mindegyik lényegileg különbözik is a maga nemében. A muszlimok számára az ország nem Szentföld, ám Jeruzsálem egy kései hadisz szerint szent, mert a szóbeli hagyomány alapján Mohamed, hogy elhivatottságát a korábbi prófétákkal elismertesse, innen emelkedett fel a mennybe. A keresztények számára az ország Szentföld – „Jézus, a Megváltó” földi életének színtere. Ebben a tekintetben számukra is páratlan, ám a keresztények sohasem szándékoztak az országot vallási központtá alakítani, s néhány kivételtől eltekintve, számukra nem vallásos kötelezettség az országban való megtelepedés. A fő célkitűzésük – a keresztes háborúk időszakát leszámítva – a keresztény szent helyek feletti ellenőrzési jog és a zarándokok számára való szabad eljutás biztosítása.

Ahány vallás, annyi viszony

A zsidók számára az ország az Ígéret Földje. Ez messze intenzívebb kapcsolatot jelent, mint akár a keresztények, de különösen a muszlimok esetében. A keresztényekhez hasonlóan számukra az ország egyedülálló, semmihez sem hasonlítható, de magában foglalja az országba való visszatérés és letelepedés vallási kötelezettségét. Hogy megérthessük a zsidó történelem e tényét, tudnunk kell valamit a judaizmus természetéről. Annak ellenére, hogy mind a kereszténység, mind pedig az iszlám a zsidóval együtt monoteista, és éppen ezért univerzalisztikus vallás, három lényegében különböző vallásról van szó. Az iszlám lényege, hogy az egyének alárendeljék magukat Allah akaratának, és elismerik, hogy a hívek – fajra, törzsre és etnikumra való tekintet nélkül – egyenlőek. A kereszténységben a központi hangsúly Jézusban való üdvözülés, amely nem kötődik valamilyen meghatározott földrajzi körzethez és meghatározott népcsoporthoz. A judaizmus azonban az embereknek egy meghatározott közösségben való életmódjáról szóló isteni kinyilatkoztatás. A Korán nem az arab népek története, az Újszövetség nem egy ország története, de a zsidó Biblia egész vallási jelentősége a zsidó nép és Izrael történetéhez kötődik.

Nem véletlen tehát, hogy a pészáhi rituálé a következő szavakkal végződik: „Most mi itt vagyunk, de jövőre már Izrael Földjén leszünk. Szolgák vagyunk, de jövőre szabad emberek leszünk”. A végső áldást pedig egyetlen mondat követi: „Jövőre Jeruzsálemben”.

Helyénvaló tehát a „zsidó nép” fogalmi használata, mivel annak ellenére, hogy a zsidók szét voltak szóródva gettókban számtalan különböző keresztény és iszlám országban, magukat egyetlen népként tudták és ismerték el. Az izraelita hitfelekezetű magyarok, németek, stb. koncepciója modern felfogás és az emancipáció eredményeként térben és időben korlátozott hatályú és jelentőségű volt. A zsidóság mindig is egyszerre vallás és nemzet, és ebben senki sem talált, találhatott és találna ma sem kivetni valót. Közösségként őrizték kapcsolatukat az országgal, történelmükkel, prófétáikkal. Visszatelepülésük az országba részét képezte nemcsak a zsidó, de a keresztény hitnek is.

Az a közmondásszerű kijelentés, hogy az ország (Erec) három vallás számára is szent, így egyáltalában nem pontos. Nem felel meg például az iszlám vallási felfogásnak, mivel azt a helyet, amelyet a zsidó és keresztény gondolatkörben az ország (Izrael és a Szentföld) tölt be, az a muszlimoknak Arábia jelenti. Az iszlámban Izraelnek mint egésznek semmiféle szentséget sem tulajdonítottak. Bibliai határainak nem volt semmiféle jelentősége, és sohasem képezte önálló muszlim közigazgatás alapját. Jeruzsálem sohasem szolgált muszlim fővárosul. Még az a két Umájjáda kalifa is, akik pedig a legszorosabb kapcsolatot építette ki az országgal, nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Muávija, akit pedig Jeruzsálemben kiáltottak ki kalifának, Damaszkuszban állította fel székhelyét. Szulejmán hároméves uralma során, amikor is az országot választotta lakóhelyül, nem Jeruzsálemben telepedett le, hanem Ramléban új várost alapított magának.

 

Az Éjszakai lovaglás: valóság vagy álom

 

Ennek ellenére Jeruzsálem városa a harmadik a muszlim szent városok sorában. Arabul Al-Kudsz, a Szentély, a Szikla-mecsettel és az Al-Akszával, vallási kollégiumokkal, könyvtárakkal és más vallási épületekkel, az Alsó Al-Akszával, valamint a Salamon Istállójában 1996-ban épült mecsettel, amelyek a salamoni Templom és annak udvarai és palotái helyén épültek fel.  Ez azonban csak a vallásos hívő számára valóság.

Történészi szempontból ugyanis meglehetősen nehéz értékelni azt a jelentőséget, amelyet az iszlámvallás a Haram as-Sharifnak (a jeruzsálemi Templomhegynek) tulajdonít. Ennek ugyanis nincs köze semmiféle eredeti muszlim hagyományhoz, sokkal inkább e helyeknek a zsidó és a keresztény vallásokkal való kapcsolatához. Mohamed kezdetben, amikor még nagyon nagy különbségek voltak a zsidó és keresztény egyistenhit és a pogány Arábia vallása között, Jeruzsálemet jelölte meg az ima irányául. De amikorra világossá vált számára, hogy a zsidók és a keresztények nem hajlandók igaz prófétaként elfogadni, megváltoztatta álláspontját. Meghódította Mekkát, és az eredetileg pogány szent helyet, a Kába fekete kövét tette az iszlám vallás központjává.

Bár a zsidók és a keresztények nem fogadták el őt, nem mondott le Mózes és Jézus prófétai támogatásáról. Mohamed állítása szerint mindketten támogatásukról biztosították őt, amikor egy éjjelen szárnyas lován Mekkából Jeruzsálembe repült, hogy a zsidó Templom színhelyéről emelkedjék a mennybe, annak ellenére, hogy az ima irányát Jeruzsálemről Mekka felé változtatta. Mohamed arról a szikláról emelkedett a mennybe, amely a zsidó Templomban a Szentek Szentélyében állt, s amikor felemelkedett, a lába nyomát ugyanúgy a sziklán hagyta, mint állítólag Jézus az Olajfák hegyén az övét, a Mennybemenetel Templomában.

A nehézséget csak fokozza, hogy Mohamed mennybemenetele történelmi tényként teljesen értékelhetetlen. A zsidóknak az országgal való kapcsolata kétségbevonhatatlan tény, akár hisszük azt, hogy isteni kinyilatkoztatás eredménye, akár nem. Jézus Galileával és Júdeával való kapcsolata szintén tény, függetlenül attól, hogy valaki elismeri-e a kereszténység hitelveit vagy sem. Ám Mohamednek az országgal és benne Jeruzsálemmel való kapcsolata azon a hiten nyugszik, hogy egy éjszaka szárnyas lovával Arábiából Jeruzsálembe repült, ahonnan az égbe emelkedett. Mégpedig pontosan a zsidó szenthelyről, a Siratófal környékéről és a Szent Szikláról, ahol a Láthatatlan trónolt. Ez a leírás nem egy valóságosan megtörtént esemény dramatizálása, amelyet ha meg is fosztanánk csodálatos elemeitől, még akkor is ellenőrizhető történelmi tényeken alapulna. Az éjszakai utazás történetét vagy elfogadjuk úgy, ahogyan van, vagy pedig nem marad belőle semmi. Az utóbbi esetben nem marad más, csak az, hogy a muszlim vallás egy korai szakaszában az ima iránya Jeruzsálem volt, amely azonban a judaizmus és a kereszténység iránti tiszteleten, és nem Mohamed személyes tapasztalatán alapult.

 

Kisajátított emlékhelyek

 

Ami Jeruzsálem esetében igaz, azt elmondhatjuk az ország más szent helyeiről is, amelyek vagy  zsidó vagy keresztény szent helyek, és tiszteletük e két hiten és valóságos történelmi tényeken alapul. A két legfontosabb ezek közül a pátriárchák sírja Hebronban és Mózes sírja Jeruzsálem és Jerikó között a pusztában. Hebron zsidó szent hely, amelyet a keresztények is tiszteltek, olyannyira, hogy a város neve a keresztes időkben „Szent Ábrahám” volt. A muszlim szent hely keresztes időkből származó vagy talán még korábbi zsidó építmény. Mózes sírja nem ősi szent hely, hanem viszonylag kései muszlim legenda a zsidó vezetőről. Az épületek csak a XVI. században váltak zarándokhellyé.

Más szent helyek esetében még a pontos dátumokat és a körülményeket is ismerjük, amikor a muszlimok kisajátították azokat zsidó vagy keresztény birtokosaiktól. Ezek mindegyike vagy zsidó, vagy keresztény hagyományból származik és egyiküknek sincs semmilyen valóságos kapcsolatuk az iszlám történelemmel. Így Ráhel, József, Sámuel, Dávid, Gamliél és mások sírjai zsidó emlékhelyek, vagy például Lázár sírja és mennybemenetel helye keresztény szent hely. A muszlimok által kisajátított szent helyekre általában megtiltották a zsidók és a keresztények belépését, miközben megkövetelték, hogy a zsidó és a keresztény szent helyeket a muszlim hívők is látogathassák.

Muszlim szempontból a zsidó és keresztény szent helyek kisajátítása Mohamed azon hitéből fakadt, hogy vallása a korábbi hiteket meghaladja, helyüket átveszi, és betölti azt a feladatot is, amit az Úr a zsidóknak és a keresztényeknek kinyilvánított.

Ebben a hitében bizonyos fokig a keresztény egyház szolgált példaként, amely szintén magáénak ismerte el a zsidó Bibliát. Egy lényeges különbséget azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Míg a keresztények a zsidó Bibliát érintetlenül hagyva fogadták el és építették be a saját rendszerükbe, addig Mohamed a zsidó és keresztény Bibliát szándékos tévedésként, megtévesztésként értékelte, és a Koránban előadta a maga történeti variációját adta elő a zsidókról és a keresztényekről.

Mohamed verziójának nincsen különleges jelentősége. Nem alapul független hagyományon, és jobbára a zsidókkal és keresztényekkel folytatott verbális kommunikációból származik. A muszlimok számára azonban a próféta verziója a kinyilatkoztatásból származik, s ez elegendő volt ahhoz, hogy a korábbi vallásokhoz tartozó szent helyet kisajátítsák, amennyiben a próféta is tisztelte azt a személyiséget, akihez a szent hely kötődött. Mindez azonban együtt sem eredményezi azt, hogy a muszlimok számára az ország egésze szent hely lenne.

Hitük szerint amit Isten Ibrahimnak adományozott, az nem Izrael és Jeruzsálem, hanem Mekka és Arábia.  A fő zarándoklat a mekkai Kába-kőhöz van kötve, ahol megtalálható Ibrahim lába nyoma. (Ibrahim Izmaelt Allah parancsára Mekkában, a Kába kövén kellett volna feláldoznia.) Ennek ellenére fontos megállapítani, hogy az ország (Palesztina) lakosságának többsége hosszú időn át muszlim volt, és hogy a vallások esetében a szubjektív, érzelmi oldalt sem szabad elhanyagolnunk. Márpedig – függetlenül a történeti hagyománytól – a muszlimok hite maga is történelmi tényező, amellyel a közel-keleti konfliktusban számolnunk kell.

Bár az ország a muszlimok számára nem Szentföld, erősen ragaszkodnak minden olyan területhez, amelyet háború útján hódítottak meg. Az európai területek elvesztése kevésbé érintette őket, mint a VII. századi eredeti hullámban meghódított területeké. Ezeket tekintik az igazi muszlim patrimóniumnak, Allah adományának, amelyet hitük szerint tilos elveszíteniük.

Az első világháborúban az Oszmán Birodalom vereséget szenvedett, és kénytelen volt e területekről kivonulni. A Népszövetség vizsgálat alá vette a két nép, az arab és a zsidó történelmi kapcsolatát a felszabaduló térséggel, és úgy döntött, hogy a Szentföldön zsidó nemzeti otthont kell létesíteni, azzal a feltétellel, hogy az nem sértse az ott lakó nem-zsidó népek polgári és vallási jogait. Ezzel a Népszövetség elismerte a zsidó népnek az országhoz fűződő valóságos történelmi kapcsolatát. Az iszlám vallású arab nép sem maradt ország nélkül. A fennmaradó óriási területeken olyan arab államok születtek, mint Szíria, Irak, Libanon, Omán, az Arab Emirátusok, Jemen, Szaúd-Arábia stb. A Népszövetség pedig Nagy-Britanniát bízta meg, hogy Izrael létrehozásánál bábáskodjon. London ezt a feladatát nem teljesítette. Miután e területről a húszas években leszakította Transzjordániát, gyarmatként és nem mandátumként irányította az országot. 1947-ben lemondott jogköréről, és elhagyta e területet.

Az ENSZ-közgyűlés kompromisszumos felosztási ajánlatára az Arab Liga 1948-ban háborúval felelt, amelyben a transzjordániai Arab Légió elfoglalta Júdeát és Szamariát, benne Jeruzsálem keleti felével. I. Abdallah király rendeletére a város zsidó férfi lakosait Jordániába deportálták, az ősi zsidó negyedet a földdel tették egyenlővé. Zsinagógáit lerombolták, közte a nemrégiben újjáépített és újra szentelt Hurva zsinagógát, szent iratait elégették, az Olajfák hegyén fekvő zsidó temető köveit pedig építkezésre használták. Az óvárosba zsidó nem tehette be a lábát, és a keresztény szent helyeket is évente egyszer látogathatták a zarándokok. Azóta Izrael és az arab világ többször is megmérkőzött, s e csata a szent helyekért is folytatódva elsősorban Jeruzsálemre koncentrálódik. 1967-ben Izrael visszafoglalta a várost, egyesítette és örökös fővárosává tette. Azóta a szent helyek autonómiát élveznek. Minden vallás és felekezet maga irányítja emlék- és kegyhelyeit. A Templomhegy ma iszlám hitbizomány, amely a muszlim Wakf kezelésében áll.

A történelmi tények azt mutatják, hogy az ország szent helyeire Izraelnek lehet jogos igénye. A PFSZ és az Arab Liga az iszlámnak a Templomhegyre, a Haram as-Sharif-ra vonatkozó igényére hivatkozva azonban nemcsak Kelet-Jeruzsálemet, de a zsidóság szent helyeit is magának követeli. Ebben ma az Egyesült Államok, Oroszország, az Európai Unió és az ENSZ is támogatja. Még akkor is, ha a történelmi vizsgálat mást mutat. Mindezek ellenére a Templom-hegy Izrael legfontosabb szent helye, második a sorban a hebroni Õsatyák Barlangja és harmadik pedig a betlehemi Ráhel sírja marad. Mint ahogy Mekka és Medina a muszlimoké. (Mit szólnának, ha Izrael provokációnak, arroganciának tekintené Mekka és Medina tiszteletét, és magáénak követelné a Kába kövét és Medinát, amely korábban zsidó törzsek lakhelye is volt?)

E szent helyek tiszteletén felháborodni nem lenne szabad. Ezek fenntartása, felújítása és védelme Izrael fiainak szent kötelessége. Nem „provokáció”, nem „arrogancia”, hanem az őseik iránti természetes tisztelet. Tartsuk mi is tiszteletben. Tartsuk egymás őseit és szent helyeit tiszteletben.

 

Utóirat: Ez a kis írás is ékesen bizonyítja, hogy a Közel-Kelet valóságos történelmének ismerete nélkül lehetetlen az izraeli-palesztin konfliktusból kivezető út megtalálása. Ehhez hozzátartozik a nagy, az egymástól lényegesen különböző monoteista vallások, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám ismerete is. Annál is inkább, hiszen a palesztinai arab oldalról ezt a konfliktust elsősorban vallási konfliktusként tekintik.