Kezdőlap » Remény » 2010. 3. szám » Zémann a ganef, avagy a pofon természetrajzához – Flamm János

Zémann a ganef, avagy a pofon természetrajzához – Flamm János

Flamm János

 

Zémann a ganef, avagy a pofon természetrajzához

 

Zémann 1947-ben kezdte meg az általános iskolát. Néhány különbség a ma olvasója számára az akkori és a jelenlegi azonos célú intézmény között: nem létezett még a koedukáció, az első két osztályban kötelező tantárgy volt a hit- és erkölcstan (azután eltörölték), a testi fenyítés ha nem is támogatott, de tűrt nevelési módszere volt a tisztelt tanári karnak. Így esett, hogy Zémann egy 36-os létszámú fiú-osztályban debütált. Mint egyedüli zsidó (ezt a tanulmányi értesítő 6-os pontja rögzítette emígyen: vallása – izr.) néhány idősebb társával a legközelebb működő zsinagógában, a Páva utcában részesült e tantárgy oktatásában.

Zémann, mai kifejezéssel élve, nehezen kezelhetőnek bizonyult, akkoriban ezt kibírhatatlanul rossznak, megengedőbben: igen elevennek nevezték, valláson belül ganefnek, bár ez lett volna a legszimpatikusabb, ám senki sem mondta. Mivel Zémann, jó szokása szerint, mindenre magyarázatot keresett (persze utólagosan), igyekezett megfejteni magatartásának okát. Lehet, mivel bátyjától ellesve iskolakezdéskor már tudott írni, olvasni, hogy unalmában rosszalkodott, az is lehetséges, hogy frissen világra jött öcsikéje túlságosan lekötötte szülei figyelmét, s így bohóckodással kívánta magára felhívni a elnőttek figyelmét. Ám a legvalószínűbb, hogy mivel az osztályban vallását tekintve egyke volt, ily módon kívánta a többiekhez való tartozását. kivívni. Akárhogy is, az eredmény ugyanaz lett; rossz híre évről évre megelőzte fizikai jelenlétét.

 

Zémann úgy harminc év múltán mindenről novellát jelentetett meg egy népszerű képes hetilapban „A pofon természetrajzához” címmel. Az írás fedte a valóságot egy kivétellel. Ugyanis gondosan kihagyta származását (ó, az örökös rejtőzködés!). Elhagyta ebből következő viszonyát a történet felnőtt hősével, aki – ma már ezt le meri írni! – némi szadista kápó beütéssel kezelte Zémannt. Példázva a hatalmon levő és a (neki) kiszolgáltatott személy örök és mélységesen méltánytalan helyzetét.

Immár – a fentiek ismeretében – nincs más hátra, mint kérni az olvasótól, legyen megértője (újabb negyedszázad után) Zémannak, a ganefnak, s az olvasás nyomán keletkezett gondolataival szolgáltasson számára együttérzést és igazságot.

 

„– Zémann! Gyere ki!

Zémann kiment, fellépett a katedrára, és megállt a tanári asztal mellett, háttal az osztálynak. Edit néni lábait keresztbe vetve várta, majd felállt, csípőjét himbálva Zémann elé lépett, és megkérdezte: – Intő vagy pofon?

Zémann tudta, hogy a kérdésre vigyázzba kell merevedni, s a fejét kissé megemelve szembe kell nézni Edit nénivel. Zémann jóval később sem tudta felidézni: pontosan mikor és miért döntött úgy Edit néni, hogy maga válaszol a feltett kérdésre. Talán azután, amikor újdonsült osztályfőnökként összehívta a szülőket, és Zémann anyja egyike volt azoknak, akik nem bíztatták Edit nénit, hogy csak tessék nyugodtan odacsapni a gyereknek. Végül is mindegy. Edit néni úgy döntött, hogy Zémannak (a szerinte minden gyereknek) kijáró pofonokat az iskolában kell megkapnia.

Tehát: – Intő vagy pofon?

Edit néni pofonját elemezve Zémann megállapította: maga a lendület, a képzeletbeli kör alsó negyed ívét leíró kézmozdulata, amely, ha a tenyér és az ujjak kevésbé egyenesednek ki, netán a csukló lazább és az ujjak lágyabban írják a körívet, akár egy karvezetői beintés is lehetett volna, szóval maga a lendület íve hibátlan volt. Ám a leütés – ezt késői kárörömmel nyugtázta – sutára sikerült. Zémann megfigyelései szerint a legtöbb nőnek suta a dobása. A tárgy elengedésének pillanatában karjukat maguk elé rántják, és ezáltal megtörik a lendület íve, a kéz ügyetlenül aláhull, mint a szárnyszegett madár. akárcsak Edit néni keze is.

– Zémann! Gyere ki!

Zémann kiment, fellépett a katedrára, és megállt a tanári asztal mellett, háttal az osztálynak. Edit néninek mosoly bujkált a szemében, miként a szája körül is. Ezekbe a mosolygó szemekbe kellett egyenesen belenézni. Zémannak a szárnyaszegetten aláhulló kéz csattanásakor és még utána két másodpercig, amikor is Edit néni helyre küldte.

Zémann utólagos pofonelemzései során arra sem emlékezett, mikor és miért változott meg Edit néni stílusa. Talán rájöhetett, hogy az idő múlásával csökkenhetett a pofonjainak hatásfoka, esetleg beleunt a megszokottba. Végül is mindegy. Edit néni pofonjai kiegészültek egy kicsi, de annál jelentősebb mozdulattal.

– Intő vagy pofon?

A kérdés a régi, Edit néni szeme is kék. Mintha a mosoly a szája körül azonban nem volna olyan magabiztos, sőt mintha erőlködnie kellene, hogy mosolyogni tudjon, miközben finom csippentéssel – a háziasszonyok csípnek így még egy kis sót a levesbe – megragadja a pajeszát. A három ujj között alig milliméternyi rést hagyó mozdulattal megcsípi Zémannt, s hogy megfogta, el sem engedi, hanem megemeli, Zémann már nem is a talpán áll, szinte lábujjhegye sem éri a földet, és ekkor lendül tovább Edit néni keze. Az így előkészített pofon technikailag igen jól, egyenesen tökéletesre sikerült. Két okból is. Először: mint tudjuk, Zémannak mereven vigyázzba kellett állnia a procedúra alatt. Ám a kar fel és a kar le másodpercnyi szünetében, ha alig észrevehetően is, de mód nyílt fejének elhúzására, ezzel kivonva magát az alól, hogy a kéz teljes súlyával érje az arcát. – Kapkodod a fejed, kisfiam? – kérdezte ilyenkor mosolyogva Edit néni, és megtorlásul még kétszer hullt alá a keze. Zémann nem kapkodta a fejét, csupán arrébb húzta, mintegy szimbolizálva a menekülést. A kombinált pofon esetében megszűnt ez a lehetőség. Mert a kar fel, a kar le közötti kis szünet a beiktatott apró mozdulat következtében a nullára csökkent, s mert maga a csippentés olyan elemi élmény okozójává vált, hogy Zémannak nemcsak, hogy módja, de lelkiereje sem maradt a szimbolikus fejrántásra.

Visszatérve a második mikéntre, a megcsípett hajcsökevény forradalmi változást hozott a végrehajtás egészében is. Nem szakadt ketté többet a lendület, egyetlen futamban forrt össze a három részlet, csakúgy, ahogyan a létrán álló mester kezeli a korongecsetjét, föl-le, föl-le, folyamatos érzéki kapcsolatot teremtve eszköz és fal között, úgy érintkezett Edit néni keze Zémann arcával. Sőt, a fentieken kívül, a kombinált pofon volt az egyetlen, amely szavatolhatta az arc optimális dőlésszögét. Mert ugye ki kínálná fel önként a fejét kissé megdöntve, arcát a lecsapó tenyér számára; íme tessék, itt a teljes felület. Nem, Zémann nem tett így. Edit néninek is rá kellett jönnie arra, hogy a pajesz megragadása duplacsövű fegyver: egyidejűleg fokozza a fájdalmat, és készíti elő a tökéletes befejezést.

– Zémann! Gyere ki!

Utoljára, és erre már igen pontosan emlékezett Zémann, 1955. júniusának első vasárnapján hangzott el Edit néni felszólítása. De ezúttal elmaradt a kérdés, mert sokkal ünnepélyesebb alkalom a tanulmányi értesítő átadása annál, minthogy pofozkodással szentségtelenítsék meg azt, különösen, ha nyolcadikosokról van szó.

Zémann kiment, fellépett a katedrára, és megállt a tanári asztal mellett, háttal az osztálynak. Edit néni lábait keresztbe vetve várta, majd csípőjét himbálva Zémann elé lépett, és átadta a barna könyvecskét. Zémann egyfolytában Edit néni kék szemébe nézett, és meglepődve látta, hogy miközben megemelkedik Edit néni keze, a kék szemek zugában könnyek csillognak.

Ezen a jeleneten törte utólag Zémann legtöbbet a fejét. Miért könnyezte meg őt, pont őt Edit néni? Milyen bonyolult az emberi lélek! Valakit éveken át szisztematikusan pofozunk, és amikor meg kell válnunk tőle, könnyet ejtünk. Nem is talált más magyarázatot Edit néni könnyeire, mint azt, hogy Edit néni a búcsú pillanatában csak azt sajnálhatta, hogy nem pofozhatja őt meg már soha többé.