Kezdőlap » Remény » 2010. 3. szám » Zörög a Haraszti – Deutsch Gábor

Zörög a Haraszti – Deutsch Gábor

Deutsch Gábor

 

Zörög a Haraszti

 

Haraszti György Ernő történész, az OR-ZSE Történeti Tanszékének vezetője, a Történeti Intézet munkatársa. Mielőtt bemutatnánk életét és munkásságát, idéznénk a vele kapcsolatos mende-mondákból. Tulajdonképpen nem történész, hanem vegyész. Még Szodomában is vegyészkedett. Rokonai között bárók, sőt grófok voltak. Nagy tisztelet övezte őseit. Sajnálatraméltó élet jutott szüleinek. Dúsgazdag emberek voltak az elődök. Nekik már a fillért is be kellett osztaniuk. Beszél vagy hat nyelven. Legfeljebb négynyelvűnek tekinthető. Ha sorra vesszük, amit elmondott nekünk, minden felvetett állításra feleletet kapunk. Helyére tesszük a dolgokat.

Haraszti György 1947-ben született Nyíregyházán. Apai felmenői a háború előtt a közeli Balkányban éltek, apja Harstein Pál Imre, anyja Majer Klára. A második világháború után a szakirodalom gyakran használt egy jelzőt, Hitler-házasság vagy Hitler-gyerekek. Ezt olyankor mondták, amikor különböző társadalmi csoportok között jött létre házasság, amelyre „normális” körülmények között nem került volna sor. Legyen az vallási fokozatok, pl. ortodoxok, hászidok, neológok, status quok, vagy gazdasági különbségek esetén.  A háborús helyzet, az egymásrautaltság ugyanaz a sors, a társadalmi határokat elmosta. Haraszti György szüleinek násza ilyen volt. Apa és anya családja teljesen más kategóriába tartozott. Írásunk alanya hangsúlyozta, az ember büszke őseire, életútjukat fontosabbnak tartja, mint a sajátját. Ezen megállapítás elsősorban az apai ágra vonatkozik.

Az anyai ág is igen tisztes, de nem ennyire zengzetes. Szabolcs megye nevezetesen Nagykálló, Kálósemjén és környéke Harstein, Burger, Klár és Leveleki leszármazottakkal volt gazdag. Ezeknek utódai egymással családi kapcsolatba léptek. A Levelekiekről kell először beszélni. Az ős Lichtenblaum (Je)sije valószínűleg Galíciából érkezett. Erős vallási identitása erről tanúskodik. A Leveleki nevet nemcsak a kezdő L-betű miatt vette fel, hanem Levelek helysége inspirálta a famíliát e választásra. A Nyírbaktai járás településén már 1747-ben éltek zsidók. 1848-ban negyvenketten. Ez azért fontos, mert Sije akkor már Leveleki Józsiás Bónis Sámuel házizsidójaként élvezte a földbirtokos bizalmát.

A jeles férfiú 1848/49-ben a koronaőr tisztségét töltötte be. A koránának Budáról Debrecenbe vitelében Sije segédkezett neki, és aztán Világos után, még mielőtt a császáriak a szabadságharcban való részvételéért Bónis Sándort várfogságba vetették, Leveleki segített Orsovánál elrejteni a szekéren odaszállított értékes ereklyét. El is ásták, hogy ne vigyék ki az országból. A családi legenda szerint azért ferde a kereszt, mert sunyi alakok le akarták feszíteni. Leveleki akadályozta meg a barbárságot. Mások (így a mindig gáncsoskodó történészek) szerint a ferdeség már régebbi eredetű. Józsiás az 1850-es években is hűséges gondozója volt a fogságban sínylődő Bónis Sámuel családjának, amelynek eredményeképp gazdagodott patrónusa birtoka. A hálás földesúr szabadulása után bőségesen megjutalmazta házizsidaját, krasznárját. A rosszindulatú sugalmazók szerint Sije, bocsánat immár Józsiás, maga is gondoskodott vagyona gyarapodásáról Bónis kárára. Ezen rosszindulatú szólásmondások szót sem érdemelnek, Bónis Sámuel emlékiratai szolgának a legjobb cáfolatul. Józsiás alakja mellesleg egyik modelljéül szolgált Jókai A mi lengyelünk című regényéhez. Írt az idővel sokfelé elágazó családról Krúdy Gyula, Szép Ernő. Sőt Bajcsy-Zsilinszky Endre valamikor a harmincas években „Azért vannak rendes zsidók is” című cikkében is méltatta alakját. Sőt, a második világháború után Sarkadi Imre fiatalkori drámája, az Út a tanyákról is említi a Harstein birtokot.

Érdekes, hogy nemcsak a korona 1849-es elrejtésénél, de a korona amerikai fogságból való hazaszállításánál 1978-ban is jelentős szerepet vállaltak a zsidók. Azért, hogy legyen ünnep ezen a vidéken is. Egy másik kisegyházzal, a baptistákkal együtt kardoskodtak a korona hazaszállítása mellett.

Visszatérve a Levelekiekre, amit Józsiás elkezdett, azt fia Májer szélesítette, gazdagította, szép birtokot hagyva az utódokra. Jesije és Májer szigorúan vallásos emberek lévén nem szűkölködtek a gyermekáldásban. Májernek is vagy egy tucat jutott osztályrészül. Szép kort élt meg, vagy kilencven évet. Ha a gyerekek, unokák meglátogatták az öregurat, felesége, György ükanyja, aki a garast megbecsülte, ilyenkor a férjéhez fordult: itt vannak a gyerekek (az ötven-hatvan évesek) adj nekik Májer. És Májer üvegszelencéből cukorkával kínálta a vendégeket. Amit el is fogadtak. Az egyik Leveleki lányról, Friedné Leveleki Gabrielláról Halmos Sándor Szabolcs megyéről írt könyvében találunk adatot. Kállósemjén bérbe adott 513 hold földet. A Levelekiek Napkoron de más Szabolcs megyei településen is laktak. A módos nagyváradi eredetű Harstein fiúk e családba nősültek. Ami a vallást illeti, az utódok betartották a szabályokat és szokásokat, de Jesije és Májerrel ellentétben, Bernstein Béla nyíregyházi főrabbi status quo elvét követték. Lényege: a hagyomány és haladás harmóniája. Talán a negatív hangok miatt, amely a kort jellemezte, a családban a gyerekek száma nemzedékről nemzedékre csökkent. György apjának volt egy testvére, Györgynek – persze ebbe a népirtás is belejátszott – már nem.

Említettük a nemességet is a bevezetőben, az igazság, Harstein Antal egy oldalágú rokon, vásárolt magának báróságot. De ez csak az ő utódaira vonatkozott. Egy másik, a György egyenes ági felmenői közé tartozó Harstein Antaltól a cukorbajt örökölték. A grófság úgy jött szóba, hogy az apai nagymamát Grósz Gizellának hívták. Õ és családja a nevét „sárfesz sz”-szel írta, a lánglelkű tanácsi tisztviselő ezt a betűt nem ismerte, ezért ef-fel helyettesítette. Így lett az 1945 utáni hivatalos dokumentumokban a nagymama Gróf Gizella.

György apja, Harstein Pál Imre nem bizonyult mintatanulónak. Az osztályzatokkal társával együtt nem volt megelégedve, ezért egy kicsit átírták. Mivel ez feltűnő lett volna, ha csak két névnél változtatnak, az egész osztálykönyvet a maguk módján átértékelték. A nagyapának minden eshetőséget igénybe kellett venni, hogy fiát ki ne csapják a gimnáziumból. Talán az is számított, hogy jól focizott, bekerült a Bocskai csapatába. Hozzávéve a szülői tekintélyt, eltekintettek a legsúlyosabb lépéstől. Az iskolában akkor szüntették meg a görög nyelv oktatását; a latin maradt. Elhatározták, hogy jogász, ügyvéd legyen az ifjú. A numerus claususra tekintettel Bécsben nyílt lehetősége a tanulásra. Néhány hónap után az apa felkereste a sógoroknál „tanuló” fiatalembert, kiderült, hogy más irányú elfoglaltsága, az ifjú hölgyek iránti érdeklődése miatt még beiratkozni sem volt ideje. Édesapja hazahozta, és Pallagpusztán mezőgazdasági iskolába íratta be. Ott megtalálta hivatását, amelyet kezdetben a családi birtokon érvényesíthetett, és amely élete végéig elkísérte.

Behívták katonának, 1938-ban Komáromban ott állt a hídon, amikor a kormányzó fehér lován a bécsi döntés nyomán bevonult a visszacsatolt területre. Aztán a katonából munkaszolgálatos lett. Erdélyben és a Délvidéken is járt az ország-gyarapítás ünnepén, de már nem tisztesként. Fegyver helyett ásót tartott a kezében. Utóbb társa volt, mint muszos, Mányai Lajos, Kellér Dezső. Ha már a színháznál tartunk, a család résztulajdonos joggal rendelkezett az Arizóna mulatóban, a Nagymező utcában, ahol Markos József (Markenstein, más néven Alfonzó) emelgette Miss Arizónát. A Harstein fiúk még a békebeli békében ott szórakoztak, ahol a Horthy-fiú és a Bethlen-gyerekek.

Az apa, már munkaszolgálatosként, 1943-ban megismerkedett a Munkácson született Mayer Klára hajadonnal. A könyvelőnek tanult Klára 1940-ben Pestre kerülve varrással, házvezetéssel foglalkozott. Mint mondottuk, nagy társadalmi szakadék tátongott volna a Harsteinek és Mayerék között más időben, most viszont palló kötötte össze őket, a neve: közös sors. Az üldöztetés nem kímélte a gazdagot vagy a szegényt. Az ortodoxot vagy neológot. A szellemi vagy kétkezi munkást. Mayer Klára, aki anyai ágon Herskovics-lány volt, megtartotta az ünnepeket, szülei kóser házat vezettek. Hagyományőrzők voltak, de nem kaftánosok. Otthon a magyar mellett németül beszéltek, nem jiddisül. Munkács azonban, a galíciaiai bevándorlással, fokozatosan befeketedett. De nem mindenki. Kétségtelen, Sapira rabbi szelleme uralta a várost. Tisztelte is őt a település apraja-nagyja. De elveit nem egységesen követték. Éltek ott, akik ha nem is hangosan, de  neológnak tartották magukat. Kogül doktor például gimnáziumot is működtetett a helységben. Ezért sokan szidták, mások áldották, ki-ki ízlése szerint. Persze ezek a neológok, ha Pesten találkoztak hasonló irányzattal megdöbbentek: „atyám én nem ilyen lovat akartam” – mondták és összecsapták a kezüket. De ha azok a pesti neológok a mai azonos nevű irányzattal találkoznának, bizony ők is összecsapnák a kezüket: ugyan hová jutottunk?!

Munkács – ki tudja, milyen geopolitikai meggondolásból – 1945 után nem magyar és nem is csehszlovák terület lett, hanem a Szovjetunióhoz csatolták.

Harstein Pál Imre bizony még Budán is ásta a tankcsapdát, amikor Pest már felszabadult. Sokszor gondolta utólag, hogy oda kellett volna csapni a szerszámot a földhöz, de azt is tudta, mi lett volna a következmény.

A háború után Pál – Imre és az Auschwitzból visszatért Klára összeházasodtak. A birtokon ugyan gazdálkodhattak, de a maximálisan visszakapható háromszáz hold hamarosan kettőre fogyott a fennálló rendelkezések szerint. Aztán százra. A családban már akadt, aki korábban (még a múlt század kezdetén) megváltoztatta a nevét Harasztira. Szülei talán ezért döntöttek e név mellett. 1947-ben született György, ennek a cikknek közvetlen hőse. Az engedély néhány nappal előbb megérkezett, tehát ő már Haraszti Györgyként látta meg a napvilágot. Újabb és újabb rendelkezések jöttek, a száz hold föld tizenhatra csökkent, és a zaklatás nem állt meg. Kecsegtették, ha felajánlják szent közös célokra az államnak a birtok maradékát, nem telepítik ki őket, mint kulákokat az Alföldre, hanem Pestre költözhetnek. Az utóbbi megoldást választották. Nyíregyházán bagóért eladták a hatalmas nagyapai házat (ma játékkaszinó üzemel benne) és árából 1949 nyarán Budán vettek egy kissé romos, de lakható lakást, amelyet néhány hónap után államosítottak. A házaspár egymásra nézett, lám, teljes anyagi tönkretételük sikerült. Hej, Levelekiek, Harsteinek ősei hanyadszor fordulnak meg sírjukban.

Klára mindenféle munkát elvállalt válogatás nélkül, de végül lehetősége nyílt nyelvtudása hasznosítására. Kárpátaljai származék lévén egyaránt jól beszélt oroszul, ruszinul (ukránul), csehül és szlovákul. (Németül is, ami 1944-ben a lengyel és német koncentrációs táborokban életmentőnek bizonyult.) Most a szláv idiómák közül az első nyelv tűnt a fontosabbnak – hiszen akkoriban tették kötelezővé az általános iskolában és a gimnáziumban az oroszt. Bár az idők kezdetén még fel lehetett venni egy másik nyelvet is. Természetesen hirtelen hiány mutatkozott orosztanárokból, ők gyorstalpalón tanultak; a tanárok legfeljebb három héttel járhattak előbbre tanítványaiknál. Bár Klára nem lépett be a pártba (osztályidegen férje mellett ezt nem is tehette volna), csodamód mégis felvették a Vörös Akadémiára, amely a Szabadság téren az egykori tőzsdepalota helyén működött; később ott a televízió székháza kapott helyet. Mint nyelvtanár, egyértelműen elismerést szerzett tanítványai körében. Az apa elsősorban – állami szolgálatban – a juhtenyésztésben (ősi zsidó foglalkozás, már Jákob is űzte) ért el eredményeket.

E tárgykörben tanulmányai is jelentek meg különböző szaklapokban. A Gyapjúforgalmi Vállalatnál lévő állásából kifolyólag sokat kellett az országban utaznia. Hétfőtől péntekig a vidéket járta, a szombat a családé volt.   A valláshoz annyiban maradtak hűek, hogy pénteken az anya meggyújtotta a gyertyákat, és feltálalta az elmaradhatatlan halkocsonyát, amit György nagyon nem szeretett, de tudomásul vette, hogy ez az alkalom része. Templomba ritkán jártak, inkább csak ünnepkor, vagy ha valamelyik rokonuk, ismerősük fiának bár micvójára voltak hivatalosak. 1957 elején a kivándorlás gondolatával foglalkoztak, meg is szerezték Izraeltől a beutazási, a magyar hatóságoktól a kiutazási engedélyt. Hosszas töprengés után úgy döntöttek, maradnak. Talán mert az életüket már többször újra kezdték: egyszer a barbár második világháború után, másodszor a másik diktatúra vagyonuktól megfosztó, embertelen intézkedései után nehezen tudtak talpra állni. De talpra álltak! Harmadik újrakezdésnek nem mertek nekivágni. György Nyíregyházán született, január elején, szánkón hozták a kórházból az ősi házba. Amikor felnőttként először járt a város kórháza környékén, úgy érezte, ismerős a táj, járt már erre. Reálisan ez lehetetlen, hiszen pár naposan feküdt egy Mózeskosárban, mégis úgy érzi, egyszer már megtették ezt az utat.

Iskoláit a budai Marczibányi téri általánosban, majd a II. Rákóczi Ferenc gimnáziumban folytatta. Zsidósága miatt sehol nem tapasztalt (extra) megkülönböztetést. A középiskolások történelem tárgyból meghirdetett országos versenyén előkelő második helyezést ért el. A televízió nagy nézettségű „Ki miben tudós?” vetélkedőjén első helyezett lett. Lehetősége nyílt volna, hogy felvételi vizsga nélkül az ELTE valamely humán szakán folytathassa tanulmányait, ő azonban a Műszaki Egyetemre jelentkezett, vegyészmérnöki szakra. El is végezte. Kolerikus természet lévén a száját soha nem tudta befogni, ezért többször vitába keveredett az ottani funkcionáriusokkal, Kína és más hivatalos megítélésekkel szemben. Nem beszélve az 1967-es izraeli-arab háborúról, amely sok sors- és kortársához hasonlóan öntudatát megnövelte.

1970-ben fejezte be egyetemi tanulmányait, két évvel később biokémiából doktorált, közben élelmiszer vegyészként szerzett tapasztalatot, és azóta ugyan fogyasztja, de kevéssé élvezi a készítményeket.

1970-ben illegálisan Izraelbe látogatott. Rokonai meghívták igazi szombati ebédre, lesz töltött hal, bíztatták, sólet stb. Töltött halat nem evett addig, de aztán sem, mert kocsonyásan tálalták, és abból nem kért. A sólet jó volt, de édesanyja ezen étel elkészítésében utolérhetetlennek bizonyult. Édesapja diós csukáról áradozott, de György a mai napig nem jutott hozzá, hogy megismerje.

Szodomába valóban meghívták vegyészmérnöknek, de nem fogadta el, úgy érezte, első alkalommal erősen körül kell nézni, mert ebbe az országba vissza kívánt térni.

A 70-es évek elején Budapesten vegyipari folyamatszabályozóként, majd némi pályamódosítással programozóként a Pénzügyminisztériumi Számítóközpontban dolgozott. Ez utóbbi helyről lehetősége nyílt többször is szakmai továbbképzésre az NSZK-ba látogatni. A számítástechnika újdonság volt akkoriban Magyarországon, ahol még alig lehetett hallani valamit erről a diszciplínáról és gyakorlati alkalmazásáról. Éppen ezért visszatérve, szinte az elsők között terjeszteni, tanítani kezdte e világot hódító módozatot. Nem volt egyedül, Somogyváry Géza és mások is végeztek úttörő munkát.

Addig-addig járt tanulmányúton Nyugat-Németországban, míg egy nyári turistáskodást kihasználva, akkori barátnőjével együtt 1973-ban engedély nélkül tartósan oda költözött, ahogy akkor mondták „önkényesen elhagyta az országot”. Münchenben éltek; Izraelbe akartak tovább menni, de úgy gondolták, előtte meg kell magukat anyagilag egy kicsit alapozniuk.  A szép tervekből semmi sem valósult meg. A kapcsolat felbomlott, a második izraeli út – talán a magánemberi csalódás miatt is – nem vezetett alijához. Ráadásul édesapja is súlyosan megbetegedett, majd rövidesen, 1977-ben meghalt. Mindez 1976-ban visszatérésre ösztökélte, jóllehet a „visszidáláshoz” nagyobb bátorság kellett, mint a távozáshoz. (Némiképp öröm volt az ürömben, hogy anyagilag nem volt senkire rászorulva, németországi megtakarításából idővel autót és lakást vásárolhatott magának. Egy fiatalember számára ez nagy dolognak számított.) Munkahelyről a pártfogó állam gondoskodott, pár évre (segéd)munkás, majd ismét programozó  le(hete)tt, utoljára – a rendszer ellentmondásaként – egy olajipari kutatóintézetben. Titkot ne áruljunk el, akkortájt számos üzem – így az övéké is – fedőnéven dolgozott, haditechnikai kutatással, fejlesztéssel is foglalkoztak. Példával élve, a Lámpagyárban készítettek világító testeket is, de nem biztos, hogy az volt a fő profiljuk.

Első izraeli látogatásától fogva a zsidósághoz való viszonya nagy változáson ment át. Kereste a szekuláris zsidó csoportokat, amelyek a Dunapark, vagy Gresham kávéházban, esetleg Lovászék lakásán gyülekeztek, de részt vett a sokat emlegetett Scheiber Sándor-féle péntek esti kidusokon, ahol nagyon sok fiatallal megismerkedett. Tanulmányozni kezdte a Bibliát. Érdeklődése a történelem és a héber irodalom felé egyre élénkebb lett. Hahn István professzortól, Scher Tibortól, Komoróczy Gézától tanult héberül. Elmélyítette judaisztikai és hebraisztikai ismereteit. E tanulmányokkal párhuzamosan, 1981-ben beiratkozott a bölcsészkarra, történelem szakra, amelyet el is végzett.

Második izraeli útja többek között arról is meggyőzte, hogy azt a tudást, amit e témában szerzett, a Szentföldön korlátlan mértékben bővítheti, gazdagíthatja, de igazából hasznosítani csak Magyarországon tudja. Az ottani szintet elérni lehetetlennek tartotta. 40-50 évnyi megfeszített munkával talán… Németországból való visszatérése után egy érdekes feladathoz látott. 1979-ben jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában Schulhof Izsák Budai krónika című munkája Jólesz László fordításában. György sehogyan sem volt megelégedve vele. Elmondta észrevételeit az említett híres kidusokon már a személyesen megismert Scheiber Sándor professzornak, akinek a felesége egyébként évtizedeken keresztül együtt dolgozott édesanyjával a Műszaki Egyetem nyelvi lektorátusán. A professzor nagyságát jellemzi, hogy bár ő vetette egybe a fordítást az eredetivel, egyetértett a kifogásokkal és a második kiadás ennek megfelelő javított formában jelent meg.

Néhány évvel Scheiber halála után György, aki ekkor már Budapest Főváros Levéltára tudományos titkáraként dolgozott, megpályázott egy állást a Történettudományi Intézetben. A híres történész, Szakály Ferenc a bíráló bizottság vezetője volt. Későbbi barátjával (sajnos már nem él) az említett Schulhof kötet szerkesztőjével erősen összevitatkozott. Váratlanul Szakály közölte, hogy felvették, nem utolsósorban a Schulhof szöveg körüli buzgólkodása miatt. Még a felvételi bizottságtól kapott megbízást: egy 16. század eleji magyar oklevélben szereplő héber szöveget kellett megfejtenie. Három szót a nehezen olvasható kurzív szövegből rögtön le is fordított, a többi kifogott rajta. Kérdezett itt, kérdezett ott, egy-egy szóval, kettővel mindegyik megszólított segített, de az egész nem akart összeállni. Álmatlanul hánykolódott az ágyon hosszú órákon keresztül, hajnal felé elszunnyadt, és álmot látott. Scheiber Sándor szólt hozzá: Aki keres, az talál. Mindig lusta voltál. György kiugrott az ágyból és Scheiber által évtizedekig szerkesztett Magyar Zsidó Oklevéltár 18 kötetét kezdte tanulmányozni buzgón. Az egyik kötetben meg is találta a Scheiber által már korábban publikált és megfejtett teljes szöveget. Nyugtatvány volt ez bizonyos csöbör mennyiségű bor átvételéről, és a fizetési kötelezettség elismeréséről szólt.

A Történeti Intézetnek ma is megbecsült munkatársa. A „rendszerváltás” után nehéz időszakot éltek át az ott dolgozók, mert valamennyi akadémiai intézet túlméretezettnek bizonyult, korábban szovjet mintára szervezték őket. Glatz Ferenc főigazgató igen gálánsan minden kollégájának, akitől megválni volt kénytelen, keresett és talált állást. Mint oktatási miniszter Glatz Ferenc a Wesselényi utcai ortodox Amerikai Alapítványi Iskola megnyitásánál is segédkezett kuratóriumi elnökként. Előbb egy központi nagy iskolát szerettek volna; ez nem sikerült, de létrejött a szekuláris Lauder, a hitközségi Scheiber és a hagyományhű, kezdetben több mint ötszáz diákkal bíró Wesselényi utcai iskola. Első igazgatónak Hajdú Ferencet nevezték ki. Viták az első perctől kezdve adódtak. Láthatóvá vált, hogy az ígéretek, például az angol nyelvű érettségi betarthatatlan. A vallási vezető és az igazgató sem tudott harmóniában dolgozni. Az anyagi finanszírozás a mai napig megoldatlan. Húsz év azonban eltelt, és mégis működik az iskola; ebből ötön (1992 – 1997) Haraszti György állt az élén, Glatz Ferenc és Dávid Moskovits kezdeményezésére. Hogy a válásban ki mindenkinek volt része, arról most ne beszéljünk. Ez ugyanis egy teljes cikket igényelne.

Haraszti György más munkái mellett zsidó tárgyú könyvek egész sorát írta egyedül vagy társszerzőkkel. Néhányat említve: Auschwitzi jegyzőkönyv, Két világ határán, A Rumbach utcai zsinagóga, Budapesti zsidó temetőkMagyarországi zsidóság és az 56-os forradalom. Szerkesztője, fordítója, kommentátora a Múlt és Jövő könyvkiadó híres kötetének a Zsidó történelem másképp-nek.

Érdeklődése széleskörű. Vagy tizenöt évvel ezelőtt javasolta, alakítsunk meg egy „states quo” hitközséget. Ami engem illet, élénken elleneztem ezt, hiszen én valóban status quo pártinak tartom magam. Eredetileg ideológiától függetlenül azokat sorolták ide, akik a 19. század végén ellenezték a zsidóság tettét, a több részre szakadását. Életünket a zsidóság egységére tettük fel. Ez a törekvés hullott a közelmúltban a porba és nem lehetetlen, hogy a folyamat folytatódni fog; a kitört ajtón sok mindenki bejöhet. A hagyománytól idegenek is. Akik az ajtót betörték, valószínűleg nem is tudják, hogy kik előtt lesz nyitva a kitárult ajtó. Dehát erről sokat lehetne még írni, akár külön cikk-sorozatot is.

Haraszti György nős, két leány boldog apja, első unokája tavaly született. Öt nyelven beszél, de erre nem különösen büszke. A régi rabbiképző híres tanárai, de a növendékei között is olykor tíz nyelv tudása is megszokott volt…

A haraszt zörög. Nem a pletykára gondolunk, hanem a komputere billentyűinek hangjára, amelyet szünet nélkül működtet. De a zörgést alig halljuk, mert a számítógép csendes. Sok terve vár megvalósításra, íróasztalán nagy halomban hevernek egymáson a könyvek. Nem zavarjuk tovább, a sok munka ne várjon hiába.