2010. 1. szám » Bajnai Gordon: A különbség: a tapasztalat

Bajnai Gordon: A különbség: a tapasztalat

A II. világháborúban magyar embereket hurcoltak el és öltek meg részben magyar gyilkosok. A történelem tényeit, adatait, a politikai körülményeket pontosan ismerjük. És ismerjük az egyéni tragédiák sorozatát is, amelyeknek egyik leghitelesebb tanúja éppen Elie Wiesel.
Én egy olyan körülményre hívnám fel a figyelmet, amely ma újból nagy jelentőséget nyert. Ez pedig a gazdasági válság és az ennek nyomán a társadalomban bekövetkezett torzulások. A válság bizonytalanságot kelt, elégedetlenséget szül, a lecsúszás megteremti az igényt a szélsőségesen egyszerű és szélsőségesen veszélyes válaszokra. Ez adja az alapot a radikális politikai mozgalmak megerősödéséhez. Így volt ez a múlt században, és így van ez ma is.
Sok a hasonlóság a múlttal, de hál’ istennek sok a különbség is. A döntő különbség a tapasztalat. Ma már tudjuk, hová vezet ez az út.
Auschwitz után már semmi nem ugyanolyan, mint előtte volt. Mi magunk sem lehetünk ugyanolyanok. Auschwitz után nem mondhatjuk, hogy saját polgártársaink, szomszédunk, barátunk kiirtása elképzelhetetlen, tehát nem is fog megtörténni – mert már megtörtént. A holokauszt jelentősége éppen abban áll, hogy megmutatta, mik a gyűlölet állomásai. Az emberi közöny és az önfelmentés menekülő útvonala lezárult. Tudjuk, hogy az első gyűlölködő szót követik a tettek, és mindennek vége a halál. Ismerjük Heine szavait: „Ott, ahol könyveket égetnek, végül embereket is égetnek.”
Ezért hát a második legfontosabb különbség a múlt és a jelen között mi magunk vagyunk, vagy legalábbis lehetünk. Nagy a felelősség és nehéz a feladat.
A köztársaság, a demokrácia nem ostromlott vár, amibe be vagyunk zárva. Az ellenség legtöbbször belülről támad. A szélsőségesek legnagyobb trükkje az, hogy a demokráciát felhasználva veszélyeztetik a szabadságot, és támadnak másokat. Mi pedig csakis demokratikus alapon, alkotmányos eszközökkel védekezhetünk ellenük. Elég, ha Weimarra emlékezünk, és emlékeztetünk a demokrácia paradoxo¬ná¬ra, hogy antidemokratikus erők is hatalomra juthatnak általa.
Hasonlóság ez is. Betiltani nem lehet egy pártot, amíg az alkotmány és a jogszabályok szerint működik. De igenis kötelességünk elítélni azokat az elveket, szavakat és tetteket, amelyek tagadják az alkotmányt és a jogszabályok szellemét. És az államnak kötelessége haladéktalanul fellépni, amint túlmennek a jog határain.
A magyar állam mindenkit megvéd, ez a dolga. De a demokrácia védelmét nem kizárólag a törvény szigora biztosítja. Mindazok kötelessége ez, akik készek megvédeni a szabadságot és az emberi méltóságot. Nem elég hinni ezekben, mindennap tennünk is kell azért, hogy megóvjuk és érvényre juttassuk ezeket az értékeket.
A köztársaság egybefog mindenkit, aki tiszteli az alkotmányt, a törvényeket és az emberi értékeket. Önmagát rekeszti ki, aki semmibe veszi ezeket. Ám hiba volna a demokrata hittételek nyomán a radikálisok megvilágosodását várni. Nekünk kell meghúzni átjárhatatlanul egy határt, hogy meddig terjed a demokratikus politika által képviselt érték- és eszmerendszer, és hol kezdődik a fasiszta gyakorlat és ideológia.
Sajnos, Magyarországon ebben sincs politikai konszenzus. Hibáztunk akkor, amikor hagytuk, hogy a szélsőséges gondolatok megerősödjenek, fokról fokra beférkőzzenek a hétköznapi és a közbeszédbe is. Túl sokan, túl sokszor rándították meg a vállukat, amikor a szélsőjobboldal felütötte a fejét, és minden egyes vállrándításra feljebb csúszott az inger¬küszöb.
Megvertek egy haszid zsidó embert a nyílt utcán. Elszigetelt, egyedi eset – hangzott a válasz. Molotov-koktéllal felgyújtották egy magyarellenesnek kikiáltott zsidó ember, egy zsidónak mondott ember üzletét. A demokrácia erős, nem fenyeget veszély – ez volt a reakció.
Puskával lelőttek egy cigány embert az otthonában. Nincs rasszista motivációja – jött a felelet.
Aztán követték ezeket más szörnyű tragédiák, és mára ott tartunk, hogy sokaknak félniük kell pusztán származásuk miatt. Sokakat ér nap mint nap fenyegetés, megaláztatás, megfélemlítés azért, mert zsidó, cigány vagy bármely más kisebbség tagja.
Nekünk, demokratáknak, jobb- és baloldaliaknak egyik legnagyobb hibánk az, hogy hagytuk a politikai versengés és szembenállás egyik újabb frontjává válni az antifasizmus ügyét. Ahogyan egyre durvul a politika, úgy züllik a demokrácia, úgy válnak a politika túszává a legelemibb emberi értékek és célok.
Nem lehet szavazatszerző technikának tekinteni a szélsőségekkel szembeni kiállást vagy hallgatást. A jobboldal demokratikus erejének sem lehet más érdeke, mint hogy meghúzza és átjárhatatlanná tegye a határt önmaga és a szélsőségesek között.
Súlyos hiba, ha valaki akár a helyi hatalomban, akár kormányon nemcsak elfogadja, de igényli a szélsőjobboldal támogatását. Súlyos hiba, ha a parlamentben ülhetnek olyanok, akik nyíltan és kérkedve bélyegeznek meg másokat, zsidókat, cigányokat.
Ez az a pillanat, amikor végképp külön kell választani demokratákat és a demokrácia ellenségeit. Nem szabad a legkisebb engedményt sem tenni a radikálisoknak, és nem lehet senki bátortalan ahhoz, hogy kizárja soraiból a gyűlölet képviselőit.
Ha ezt meglépi az, akinek meg kell lépnie, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy a parlamentben ülő pártok mindegyike őszinte szövetséges lehet és kell hogy legyen a szélsőségek ellen. Akkor bízhatunk egymásban, és bízhatunk abban is, hogy az igazi demokraták többségben lesznek a parlamentben jövőre is, bármilyen eredményt hozzanak a jövő évi választások.
Közéleti karanténba kell zárni a szélsőségeseket. De meg kell érteni azt is, hogy a karanténba nem terelhetünk be önkényesen másokat, csak mert a miénktől eltérő elveket vallanak. Hadd tegyek fel egy praktikus kérdést: mi növeli jobban a demokratikus közösség erejét? Az, ha kiátkozunk másokat ebből a közösségből, azon az alapon, hogy nálunk közelebb állnak a szélsőséghez, vagy az, ha minél szélesebb szövetségbe fogadunk olyanokat is, akik a miénktől eltérő politikai nézetet vallanak ugyan, de mindannyian tudjuk, hogy van éles határ köztük és a szélsőjobboldal között.
Szerintem mindannyian tudjuk, mi a helyes válasz. Ezért van szükség új, tiszta lapra, ezért van szükség új összefogásra, amíg még nem késő.
Rajtunk múlik mindez, mindannyiunk hitén és meggyőződésén, mert ezen alapul a demokrácia. Ezért legelőször is ezt a hitet és meggyőződést kell megerősíteni magunkban ahhoz, hogy megerősítsük a demokráciát. Ez nem politikai érdek kérdése, hanem elemi tisztesség dolga. Ez a legelső emberi parancs, és éppúgy parancsa jobb- és baloldalnak. Hiszem, hogy ebben azonosak vagyunk.
És ha már új lapot nyitunk, érdemes annak fejlécére írni vastag betűkkel az emberi és polgári jogok nyilatkozatának kezdő mondatát: Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad. Hiszem, hogy többen vannak a politikában bal- és jobboldalon azok, akik ezt vallják. Többen vagyunk és erősebbek vagyunk, mint a demokrácia ellenségei. Ez ma még nem is kérdés. Ezt mindenkinek büszkén és egyértelműen kell vállalni. Éppen ezért ne legyen hezitálás, ne legyen több kétfedeles politika, ne legyen több félreérthetően megfogalmazott mondat, kétértelmű tett.
(A szerző a Magyar Köztársaság miniszterelnöke. A szöveg a Magyar-zsidó együttélés – együtt a közös jövőért című szimpóziumon, december 11-én elhangzott előadás szerkesztett változata. A rendezvényt az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség [EMIH] és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége [Mazsihisz] szervezte; a rendezvény díszvendége Elie Wiesel Nobel-békedíjas író volt.)