Kezdőlap » Remény » 2010. 1. szám » Dr. Bródy Ernő testámentuma

Dr. Bródy Ernő testámentuma

DOKUMENTUM

A bevezetőt Szemere Miklós, kedves régi szerzőnk írta

Régi íratok, újságok és feljegyzések között találtam meg nagyapám cikkét, amely elvileg Budapest 5 községkerületéről íródott. Azért írom, hogy elvileg, mert elsősorban Budával foglalkozik és azon keresztül mutatja be a magyar zsidóság történetét befolyásoló uralkodókat. Véleményem szerint a cikk az 1950-es évek elején készült. Először arra gondoltam, hogy megpróbálom tömöríteni, de aztán rájöttem, hogy így csak elrontanám, amit semmiképp sem szeretnék, tehát változatlan formában hagytam. A szerzőről, nagyapámról egy rövid bemutatást készítettem.

Dr. Bródy Ernő

1873. szeptember 12-én született Miskolcon. Apja Bródy Vilmos – Bródy Sándor bátyja – Egerben született, anyja, Weinberger Regina Sátoraljaújhelyen. Középiskolai tanulmányait a miskolci református főgimnáziumban és Nagybányán végezte, azután jogot hallgatott a budapesti egyetemen. Joghallgató korában már a Magyar Hírlap országgyűlési tudósítója volt. 1904-ben megjelent egy cikke Vázsonyi Vilmosról, akit nem ismert, csak egy Terézvárosban képviselőjelöltként elhangzott beszédét hallotta. Ettől kezdve Vázsonyi Vilmos életében végig a legbelsőbb baráti köréhez tartozott. Miután önkéntesi évét a tüzéreknél leszolgálta ügyvédi vizsgát tett és hamarosan igen keresett és ismert bűnügyi védő lett. Egyik legismertebb védői sikerét a híres Zeisig-ügyben aratta. Az Ugocsa megyei Nagyszőlős kerület választotta meg először 1906-ban demokrata programmal képviselőjévé, 1910-ben pedig a halmi-i kerület képviselője lett. A Ház ellenzéki padjain mindig jelentős szerepet játszott. Különösen emlékezetes az a hatalmas beszéde, amelyet az 1913. évi sajtótörvény tárgyalásánál tartott, amikor egymaga egy egész ülésen csak ő beszélt. Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, századosi rangot ért el és több harctéri kitüntetést szerzett. Az első nemzetgyűlési választások alkalmával a budapesti XI. kerület Hegedűs Lóránttal szemben választotta meg képviselőjének nehéz harc után. A nemzetgyűlésen különösen a numerus clausus, a botbüntetés, az állami és társadalmi rend hatályosabb, törvényjavaslat ellen, a szabadságjogok védelmében mondott beszédei keltettek nagyobb visszhangot. A második nemzetgyűlésnek nem volt tagja. 1926-ban a Demokrata Párt listáján kapott mandátumot Budapesten (dél).
A képviselőházban is az ellenzéki harc egyik mozgató szelleme, a nemzeti demokrácia szilárd meggyőződésű képviselője és a kisemberek önzetlen és buzgó szószólója volt. A lakásmizéria, a boltbérdrágaság, a közüzemek konkurenciája, a bürokrácia és a kormány adópolitikája elleni küzdelme különösen a főváros lakosságának körében nagy népszerűséget szerzett neki. A titkos választójog, a sajtószabadság s az esküdtbíráskodás kérdése körült mondott beszédeiben Kossuth Lajos szellemét igyekezett a Házban ébren tartani. A Nemzeti Demokrata Párt belső válságaiban sok mérséklettel törekedett az ellentétek kiegyenlítésére, de az 1931-i és az 1935-i választási mozgalomban nem a Demokrata Párt élén vett részt, hanem Rassayval szövetségben, mint a szabadelvű és demokratikus ellenzék jelöltje. Ezzel a listával nyert mandátumot a budapesti déli kerületben.
Az Ideiglenes nemzetgyűlésbe (1944. dec. 21.–1945. nov. 4.) is beválasztották. Utána még 1947. szeptemberétől 1949. árpilisig volt a parlament tagja. Országgyűlési képviselősége mellett mindvégig ügyvédként dolgozott és rendszeresen írt újságokba, gyakran vezércikkeket.
1953-ban 80 éves korában a Vallás-és Közoktatási Minisztériumból ment nyugdíjba. Nyugdíjba vonulása előtt, de után is aktívan részt vett Budapest és a Pesti községkerület munkájában, amelynek elnöke volt.
1961-ben 88 éves korában Budapesten hunyt el.

A régi Budapest öt hitközsége

A régészek kiássák a régiségeket, a történetírók feldolgozzák a korok történelmi eseményeit – a tudomány oknyomozó módszerével és bizonyító adataival. Én nem vagyok sem régész, sem történelemtudós, de mint a jelenkori zsidó nemzedék tagja, aki szeretek közügyekkel foglalkozni, kötelességemnek érzem, hogy feltárjam, és ismertté tegyem azokat a kevésbé ismert részleteket, amelyeket a régészek kibányásztak, és a történetírók felkutattak. Mikor mi a múltra emlékezünk, a jövőbe tekintünk. A zsidóság minden összeomlás után feltámadt és újjá született. A vallás ősereje, erkölcse, igazsága és varázsa, a múlt világító fáklyájával mindig rátalált azokra a harcosokra, akik újra előről kezdték a vallásfenntartás magasztos munkáját. Ezektől a gondolatoktól eltelve, megragadta érdeklődésemet az a változás, amely a budapesti hitközség szervezetében végbement, a Magyar Izraelita Vallásfelekezet egységes szervezetéről szóló szabályzatnak életbe lépése óta. A mai egységes budapesti hitközség magába foglalja az új Budapest területén lévő összes hitközségeket. A régi Budapesten az új szabályzat előtt öt hitközség volt: egy ortodox és négy neológ. Az ortodox hitközség megalakítása 1870-ben természetes következménye volt a magyar zsidóság ketté, sőt később három részre szakadásának. De ugyanakkor négy neológ különálló hitközség szolgálta a fővárosi hitéletet. Ezt a helyzetet csak a történelem képes megmagyarázni, amely ezeknek a hitközségeknek keletkezési idejét különbözően alakította. Legrégibb 800 éves volt a budai, utána következett az óbudai, majd a pesti, amely mindössze 150 éves, végül a kőbányai ifjú, amely csekély 100 éves múltra tekinthet vissza. Mikor keletkezési sorrendben fogom ismertetni ezeknek a hitközségeknek történetét, ez az ismertetés a helyi vonatkozáson túl egybefoglalja a magyar zsidóságnak, sőt továbbmenve az európai zsidóságnak történetét, amely kisebb-nagyobb eltérésekkel a korszellem hatása alatt nagyjában körülbelül mindenütt hasonló volt. Egyszer Magyarországból űzték ki a zsidókat, másszor Spanyolországból, később máshonnan. Odamentek, ahol letelepedhettek. A bolygó zsidó nem a saját kedvéből bolyongott.
Mikor a római világbirodalom elfoglalta Palesztinát és felégette a második jeruzsálemi szentélyt, megkezdődött a zsidóságnak az egész világon való szétszóródása. A római birodalomnak sokhelyütt voltak tartományai. Pannónia is egy ilyen tartomány volt, amely állott Magyarország dunántúli részéből, Horvát-Szlavóniából és Ausztria egy részéből. Pannóniába már a római légiókkal együtt jöttek zsidók, mint harcosok, kereskedők és markotányosok. Erről van emlék is. A most sokat emlegetett Dunapentelén az akkori vámállomás főnöke, Cosmus állított fel egy emlékművet a császár tiszteletére a III. században és ez emlékmű zsinagóga kifejezése kétségtelenül bizonyítja zsidó származását. A római uralom után következett frank-szláv-avar uralom után következett a magyarok honfoglalása. Egykori krónikák szerint a magyarokkal együtt jöttek zsidók is, főleg a kazárok, akik közük sokan birodalmuk felbomlása után áttértek a zsidó vallásra. Kétszáz éven keresztül a honfoglalás után a zsidók a magyarokkal minden tekintetben teljesen egyenjogúak voltak, Szent Istvánról köztudomású, hogy egyenesen kívánta az idegenek letelepedését és a szerteszórt zsidóság a XI. században éppen a kedvező fogadtatás hírére szívesen jött Magyarországra. A baj később kezdődött, amiről majd a zsidók ügyében hozott jogszabályok ismertetésénél fogok megemlékezni.

Buda

Most rátérek a budai zsidó község keletkezésére. Kohn Sámuel rabbi klasszikus munkájában, amelynek címe: A zsidóság története Magyarországon a legrégibb időktől a mohácsi vészig megállapítja, hogy Magyarországon az első zsidó vallásközségek Budán, Esztergomban, Pozsonyban, Sopronban, Nagyszombaton keletkeztek. A tatárjárás után IV. Béla hozzálátott Magyarország újjáépítéséhez. Budát megtette királyi székhelynek és a zsidókat itt szívesen látta, aminek kétségtelen bizonyítéka az, hogy közvetlenül a királyi vár szomszédságában jelölt ki nekik külön utcát. Itt volt a fehérvári kapu vagy zsidó kapu, az utca pedig elterült ott, ahol legutóbb József főherceg palotája volt. Mindezt megörökíti egy emléktábla, amely elmondja, hogy 1424 előtt itt zsidó utca volt. Én most megnéztem ezt a helyet Grünwald Fülöpnek, a zsidó gimnázium kitűnő igazgatójának társaságában, aki a budai hitközségről külön tanulmányt írt. Itt volt a zsinagóga is és alatta a Várhegy alján a zsidó temető, amelyből a XIX. század végén álló sírköveket találtak a XIII. századból. Később a zsidók átköltöztek a jelenlegi Táncsics Mihály utcába, amely torkolatánál volt a Szombat kapu, más néven Bécsi kapu a XIV. század elején. Itt volt a zsinagóga is.
Grünwald felteszi a történetírói kérdést, vajon a Werbőczy utca melyik oldalán? Ez a kérdés helyes a történetíró részéről, én azonban nem követhetem, megelégszem azzal, hogy a zsinagóga a Werbőczy utcában volt, sőt az is elég, hogy egyáltalán zsinagóga volt Budán, a Werbőczy utcában a XIV. században. Miután így az első budaiakat végigkísértem a bölcsőtől a sírig, most rá kell térni arra, hogy mivel foglalkoztak, miből éltek. Leghelyesebb lesz, ha először azt összegzem mit nem volt szabad tenniük? Miután a középkorban és soká is, míg a föld volt minden jog alapja, a zsidókat a rendi uralom a föld műveléséből kizárta. A zsidók a közjogok minden területéről ki voltak közösítve. Nem lehettek közalkalmazottak. Az a rövid és időnként visszatérő korszak, mikor adószedők voltak azért, mert egyedül ők tudtak írni, olvasni és számolni, hamar elmúlt. Miután a nemesség előjoga volt a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalomban való részvétel, a zsidó ezek egyikében sem részesült, nem volt sem aktív, sem passzív választójoga.
A zsidó nem mehetett tudományos pályára, mert sem a közép, sem a főiskolákra nem vették fel őket. Európa némely országában felvették őket az orvosi egyetemre, de Magyarországon csak II. József alatt nyílt meg számukra az orvosi pálya, amely oly sok jeles zsidó orvost termelt ki. A zsidó, Magyarország legnagyobb részében, így Budán sem lehetett iparos, mert az ipari céhek, amelyek a kenyéririgység és a zártkörűség fellegvárai voltak, nem engedték be őket maguk közé. Ily sok tilalomfa mellett nézzük, hogy mivel foglakozhattak? Kereskedéssel és pénzüzletekkel. A legrégibb időktől fogva voltak budai zsidók, akik részt vettek a nemzetközi kereskedelemben. Mikor a naturálgazdaságból áttértek a pénzgazdálkodásra a városok lettek a közvetítő kereskedelem és hitelnyújtás székhelyei. A Nyugatnak a Kelettel való összekötetését, az úgynevezett Levante kereskedelmet az olasz tengeri városok Genova és Velence közvetítették. Ebből a munkából is igyekeztek őket kirekeszteni, úgyhogy volt korszak, melyben a zsidókat kiskereskedésre és a pénzkölcsönzésre utalták. Külön kell szólni a középkori uzsora fogalmáról. A római egyház felállította a kánoni tilalmat, hogy nem lehet kamatra pénzt kölcsönözni, mert e tan szerint „a pénz nem szülhet pénzt”. A zsidóknak nem volt ilyen tilalmuk, úgyhogy ebben a kánoni tilalom korszakban a pénzkölcsönzést egyedül a zsidók gyakorolták.
Ebben az időben minden pénzkölcsönzést uzsorának minősítettek. Csak később a római jog tette meg a helyes megkülönböztetést, mikor megállapította a törvényes kamat fogalmát. A törvényes kamat mértékét államilag határozták meg, a mértéken belül szabad volt kamatot szedni, ami ezen túlment abból lett az uzsora. Mikor a római egyház leszállt az uzsora paripájáról és a túlvilági üdvösség helyett, némi földi üdvösséget is engedélyezett, a kamatokra való kölcsönzés nagyon népszerű eszközzé vált és immár az egyházak maguk is gyakorolták, azzal könnyítve szent lelkiismeretükön, hogy az egyházmegyei bankokat a Szent Lélekről nevezték el.
Most összegzem azokat a jogszabályokat, amelyeket a zsidókkal szemben felállítottak mind Magyarországon, mind Európában. Mikor a keresztes háborúkat megindították a középkorban XI. században a címlet az volt, hogy Jézus sírját vissza kell foglalni az iszlámtól. Ezek a keresztes háborúk rövidebb-hosszabb időközben (összesen négy volt) vallási jelszavak alatt indultak meg. Vallási jelszavak alatt raboltak, pusztítottak és útjukban ölték a zsidókat. A kezdetleges vallási jelszavak később politikai, sőt üzleti célokat takartak, és konduló pontjául szolgáltak egy európai zsidóellenes törvényalkotásnak, amely Magyarországot is megmételyezte. Szent László szabolcsi zsinata hozta az első zsidótörvényt, amely megtiltotta a zsidó – keresztény házasságot és megtiltotta a zsidóknak, hogy keresztény rabszolgákkal műveltessék akkor még meglévő földjeiket. Ez történt 1092-ben. Ezentúl minden században hoztak zsidótörvényt – néha jót is, ámbár mindegyikből kitűnt az, hogy a zsidót nem hajlandók a kereszténnyel egyenjogúaknak tekinteni. Ugyanezt tették a parasztsággal is, amelytől a köz minden jogát és a magánjog legnagyobb részét megtagadták. A XII. században, 1110-ben Könyves Kálmán hozta a törvényt, amely a zsidó földbirtokosokat ráutalta a pogány rabszolgákkal való földművelésre, de ezt is olyan formában, hogy a zsidó földbirtokosoknak püspöki városokban kellett lakniok.
A XIII. században II. Endre, ki szintén vezetett keresztes hadjáratot a Szentföldre, ő hozta azt a törvényt, hogy a zsidók nem lehetnek adó- és sótisztek. Endre a beregi erdőben letett esküjével a zsidókra szabadította az úgynevezett zsidó jeleket: a sárga foltot, a vörös süveget és a vörös köpenyt. Ugyanebben a században IV. Béla kiadta a zsidóknak a kiváltságlevelet, amely személyükben és vagyonukban megóvta őket, de az államhoz való viszonyukban lesüllyesztette őket kamaraszolgákká, akik mind a király tulajdonai, a király védelme alatt állanak. A XIV. században végzetes esemény történt a zsidók irányában. Nagy Lajos, aki hittérítő buzgalmában a zsidókat is a római egyháznak akarta megnyerni. Mikor ez a kísérlete a magyarországi zsidók állhatatosságán csődöt mondott, 1360-ban a zsidókat kiűzte Magyarországból. A magyar zsidók elszéledtek Cseh–Morva–Lengyelországba, Ausztriába. Nagy Lajos öt év múlva visszavonta rendeletét és a zsidókat ismét visszaengedte, de a sok elkövetett sérelmet már jóvátenni nem tudta. A XV. században Zsigmond király új formulát fedezett fel. Zsidótartási jogot adott főuraknak és főpapoknak. Ez azt jelentette, hogy a zsidók ezeken, a földesúri birtokokon letelepedhettek és ottan a földesúri jogokat pálinka, szeszfőzés, kocsmatarás bérbe vehették és szabad lakhatásukért a földesúrnak védpénzt fizettek.
Zsigmond ugyanakkor a szabad királyi városoknak kiváltságlevelet adott, amelynek alapján a városi tanácsokat feljogosította annak eldöntésére, hogy befogadnak-e maguk közé cigányt és zsidót. Zsigmond pazarló, könnyelmű ember volt, aki minden eszközt megmozgatott arra, hogy pénzt zsaroljon. Miután megadta a zsidótartási jogot, ő maga is követelte a királyi védpénzt, ugyanakkor a városok is zaklatták a zsidókat. Megtörtént, hogy e három tényező: király, főúr és város verekedtek egymással a zsidók pénzéért, de a végén kiegyeztek egymással a zsidók bőrére. Nincs jellemzőbb Zsigmond pénzhajhászatára, mint az, hogy a konstanzi katolikus zsinat költségeit zsidókkal fizetette meg. A XV. században uralkodott Hunyadi Mátyás az addigi jogkorlátozásokat fenntartotta ugyan, viszont a zsidók személyi és vagyonbiztonságát biztosította, úgyhogy nem kellett kínos jogbizonytalanságban élniük.
A zsidók nagy reményekkel fogadták Mátyást már akkor, mikor Csehországból Magyarországra érkezett, később megkoronáztatása alkalmával, végül az olasz Beatrice hercegnővel való budai menyegzőjénél. Egykorú krónikás leírja azt a díszbandériumot, amellyel a zsidók a lakodalmi menetben részt vettek. E leírás szerint nemcsak a hitközségi elnök ült lovon karddal, hanem őt 24 bíborba öltözött elöljáró követte lovon és csak egy nagy kosárban 10 font ezüstöt vittek, őket 200 gyalogos követte. Ennek a díszmenetnek egy kritikusa a leírást képzelet dús túlzásnak nevezte, ami a lovasok nagy számánál fogva helytálló is lehet. Ez a fogadtatás Mátyásra mindenesetre jó hatással lehetett, mert 1486-ban felállította a zsidó perfektura intézményét és prefektusnak a budai Mendel Jakabot nevezte ki. Ez a zsidó perfektura intézménye olyan lehetett, mint a mai Országos Irodáé, közvetítette a zsidók sérelmeit, panaszait, kívánságait, javaslatait a trónhoz és a zsidóktól beszedte az adót. Ezen viszonylagos nyugalom után következett a XVI. században Ulászlónak majd II. Lajosnak az országot pusztulásba vivő uralma, majd egy kikeresztelkedett zsidónak, Fortunátus, utóbb Szerencsés Imrének üstökösszerű pályafutása, amellyel egyszerű zsidó gyerekből Magyarország alkincstárnokává tornászta fel magát. Werbőczy István megfúrta ugyan, de később ismét nyeregbe jutott, és vallásához visszatért. 1526-ban bekövetkezett a mohácsi vész, amely után törvénnyel kiűzték a zsidókat Magyarországból. De ez már a budai zsidókat nem érintette, mert ekkor már nem volt zsidó Budán. Ezután jött a törökvilág Magyarországon, amely több mint egy évszázadig tartott. Majd a XVII. században Buda és Pest felszabadítása 1686-ban, amikor a zsidókat összefogdosták és megölték. A XVIII. században a zsidók szempontjából több nevezetes esemény történt. III. Károly a XVIII. század elején 1726-ban uralkodói rendeletet adott ki Ausztria tartományai részére, amelyben elrendelte, hogy a zsidó családból csak egy férfitag nősülhet. A család többi férfi tagjainak, ha nem akarták magukat megfosztani a házasság áldásaitól, Ausztriából ki kellett vándorolniok. Akkor az osztrák részekből sokan jöttek Magyarországra, főleg Budára.
Mária Terézia királyné vérbeli antiszemita volt, és mindjárt uralma kezdeti éveiben, 1746-ban kiűzte a zsidókat Budáról. Fia, II. József vele szemben és általánosságban az emberiességet képviselte, de erről és a hátralévő századok eseményeiről a pesti hitközség alakulásánál emlékezem meg.
A zsidók hitélete Budán kezdettől fogva élénk és mozgalmas volt. Mindenütt, ahol letelepedtek, siettek zsinagógát építeni, iskolákat állítani a gyerekeknek, ahol őket megismertették a Biblia és a Talmud örök szépségű tanaival. Volt idő, amikor hetenként háromszor éjjelenként összejöttek, és virrasztással elmerültek a nagy fóliánsok tanulmányozásába. A zsidók belső ügyeikben a háromtagú Bét Dit tanácsait és döntését kérték ki. Községi szervezetük a király, a város vagy a földesúr fennhatósága alatt állott, de amennyire igyekeztek őket polgári életmódjukban elkülöníteni és megzavarni, a vallás szabad gyakorlatát lehetővé tették számukra. A budai zsidók a XV. században a magyarok között az élre ugrottak. Nemcsak a saját községük ügyeit intézték, hanem a zsidó vallási közösség magyarországi képviseletét vállalták magukra, és összeköttetéseiket a közösség érdekében használták fel. Rabbijaik közül a legnevezetesebb volt Kohen Efraim, akinek bölcs döntéseit nemcsak Magyarországból, hanem a környező államokból is kikérték, és akinek tudományosan megalapozott dolgozatait halála után fia tette közzé Efraim Kapuja címmel, amelyet külföldön is megérdemelt elismeréssel fogadtak
A teherviselés tekintetében a zsidókat mindenféle nyomasztó adókkal sújtották. A legsúlyosabb és a legszégyenteljesebb volt ezek között a Mária Terézia által önkényileg rendszeresített türelmi adó, amelyet a királynő 1749-ben vetett ki. Ezt az adót bizottságok útján felosztotta a megyékre, és ahonnan nem folyt be az előírt adó, melyet a zsidók egyedül a levegő szívásáért fizettek, ott a hiányt az egész zsidó közösségnek kellett kipótolni. Ezt az adót Mária Terézia előbb évi 20 000 forintban állapította meg. Ez évről-évre emelkedett 1772-ben már 60 000 forint, 1778-ban 80 000 forint, 1813-ban 160 000 forintra szaporodott. A türelmi adót majdnem 100 év után 1846-ban V. Ferdinánd szüntette meg. Buda, Mária Terézia kegyetlen intézkedései után csak II. József uralomra jutásával ocsúdott fel, ezután kezdődött meg a küzdelem az emancipációért, amely csak több emberöltő után valósult meg.

Óbuda

Az óbudai hitközség már előbb is létezett, de jelentősége csak a budaiak kiűzése után nőtt meg, mikor a kiűzött budaiak közül sokan Óbudára mentek át és ott letelepedtek. Óbuda ezidőtájt földesúri birtok volt. A földesúrnő Zichy Péterné grófné volt, aki az Óbudán telepedett zsidóknak kiváltságlevelet adott, amelynek alapján jóságát és kegyességét különféle címeken szedett védpénzekkel fizetette meg. Óbudán megengedték azt, ami Budán tilos volt, iparral is foglalkozhattak, volt köztük borbély, cipész, szabó, üveges, kézműves. A hitközségnek külön kóser korcsmája volt, melyet bérbe adott. A hitközség elöljáróit a grófnő által jelöltekből választotta. Az elöljárók ítéletét meg lehetett fellebbezni a grófnéhoz, aki az Úriszékkel hoz ítéletet. Minden házasság után egy körmöci arany jár az uraságnak. A rendes adón kívül a hitközség a földesúrnő születés- és névnapján, újévkor, húsvétkor és Szent Márton napján adandó ajándékokat évenként 200 forinttal megválthatja. 1766-ban a hitközség a Zichyek védelme alól a kamara fennhatósága alá kerül.
Óbudán rendkívül megélénkült a hitélet, mikor a Bródyból származó Münz Mózes lett a rabbija. Münz nagy tudományú és nagy becsvágyú férfi volt, aki saját hitközségén túl Pest megyében, sőt az országban is nagy tekintélyre tett szert, hitközségek, földesurak, várostanácsok kérték ki véleményét és házassági szerződési, magánjogi és vallási kérdésekben kérték döntését. Erősen ortodox felfogása a neológia világias jellegű reformjaival nem tudott egyet érteni és ez a felfogás összeütközésbe hozta Chorin Áronnal az aradiak reformer szellemű főrabbijával, akinek könyvét indexre tették és ennek végrehajtása céljából Chorint Budára idézték. Itt közölték vele, hogy abban az esetben, ha nem vonja vissza könyvének tanait, az aszódi és zsámbéki rabbival lenyíratják szakállát. Chorin, aki azt hangoztatta, hogy semmi olyat nem tett, amit vissza kellene vonnia, a szégyen elkerülése végett ezt megtette és ezzel véget vetett annak a botránynak, amely műve körül kifejlődött. Münz rabbisága idején Óbuda ugyanúgy az élre került, mint előbb Buda. A magyarországi zsidók képviseletét Óbuda vállalta magára és feladatának derekasan megfelelt. Münz beszéde, amellyel az Óbudán át érkező Sándor Lipót főherceg nádort üdvözölte, általános feltűnést keltett. A király Münzöt Pest megye főrabbijává nevezte ki.
Óbuda 1820-ban építette fel ma is fennálló gyönyörű templomát, amely abban az időben a legszebb volt az országban, de ma is nevezetes műemlék.

Pest

Pesten még nem volt számottevő zsidóság, midőn már Budán és később Óbudán virágzó zsidó közösségi élet alakult. Volt egy időszak, mikor a reakciós városi tanács 100 éven keresztül nem engedte meg a zsidóknak a Pesten való lakást. Nappal bejöhettek a vásárra, de éjszaka vissza kellett térniük falusi lakukba. Mikor 1726 elején a híres Oppenheimer cég bécsi főnöke Pestre jött, hogy részt vegyen a királyi tábla előtt folyó tárgyalásán, a városi tanács elrendelte, hogy éjszakára Budára menjen a befagyott Duna jegén. Oppenheimer a királyi táblához fordult, hogy rendelje el a Pesten való alvás kiváltságát, ami meg is történt. Pest a 18. században végrehajtott zsidó összeírásnál büszkén hivatkozott arra, hogy nem kell kitöltenie semmiféle rubrikát, mert Pest zsidómentes. A helyzet II. József 1783-iki rendelete folytán változott meg. József elrendelte, hogy a zsidók a szabad királyi városokban mindenütt szabadon lakhatnak, kötelezte őket iskolák tartására, német vezetéknevek felvételére, megengedte nekik, hogy rőffel és mértékkel, mérleggel és ollóval mindenütt kereskedhetnek, szabadon űzhetnek ipart, tízévi iskolázás után nagykereskedői engedélyt kapnak. Semmiféle lealázó megkülönböztető jelt nem kell viselniük. A pesti zsidókat két kategóriába osztották: a helytartótanács által tolerált és az ideiglenes tartózkodású kommoriált zsidókra. A Terézvárosnak szűk utcáiban telepedtek le, és kezdetben a városi tanács nem engedte sem a Belvárosba, sem a Lipótvárosba, amely később a zsidóknak leglakottabb városrésze lett. A gazdasági élet fellendülésével Pest lett a központ, ide jöttek tömegesen a zsidók, akik első templomukat a Király utcában, később a Károly körúti Orczy házban rendezték be. Az 1790-iki híres országgyűlés a zsidókról szóló törvényben meghagyta őket ugyanabban az állapotban, amelyben voltak II. József idején.
A reformkor törvényhozása a zsidókról is megemlékezett. A javaslatot Dubraviczky Simon Pest megye alispánja és követe kezdeményezte és emelkedett szellemű javaslatában és beszédében a zsidókat az összes polgári jogokban akarta részesíteni.
Az emancipációs mozgalom melegszívű pártfogásra talált Eötvös Józsefben, aki a főrendi házban nagyszerű beszédben cáfolta meg a zsidók elleni szokásos rágalmakat és hazugságokat. A főrendi ház rontott a javaslaton és még inkább a bécsi kamarilla, amely mindenféle korlátozásokat szúrt az 1840. XXIX. zsidótörvénybe. Az 1848-i jobbágy felszabadító országgyűlés nem hozta meg a zsidók egyenjogúsítását. A zsidók nem kapták meg a jogot, de a szabadságharcban példaadó módon teljesítették hazafias kötelességüket. Ennek elismerése volt a 1849. júliusi szegedi törvény, amely Kossuth kormányzósága alatt kimondta az egyenjogúsítást. Az abszolutizmus bukása után 1867-ben az országgyűlés kimondta a zsidók egyéni egyenjogúsítását, az 1895-i recepciós törvény pedig a zsidó vallást bevett vallásnak minősítette. A pesti zsidóságnak első rabbija Wahrmann Izrael volt, Wahrmann Mór képviselőnek nagyatyja. Később kitűnő rabbijai voltak Schwáb Oroszlán, Meisel Alajos, Kaiserling Mayer, Kohn Sámuel, aki 1866-ban kezdte meg magyar szónoki működését az 1858-ban felépült Dohány utcai templomban. Az emancipáció után bekövetkezett események, főleg az egyházpolitikai törvényalkotások külön méltatást igényelnek.

Kőbánya

A kőbányai hitközség alakulásához nem fűződik politikai indok. A szabadságharc után, az abszolutizmus kezdetén, 1851-ben összegyűlt Kőbányán 200 zsidó, akik előbb imaegyesületet, majd 1880-ban hitközséget létesítettek.
Most a távol múlt után a közelmúltról óhajtok megemlékezni. A jogegyenlőségen első rést ütötték a numerus clausussal, ezt követte a Gömbös uralom a tengelypolitikával és a tragédia befejeződött Auschwitzcal. A németek eszelős vezére elkiáltotta magát, hogy a zsidókat ki kell irtani, és Magyarországra küldött pribékjei a zsidókat üldözték, kínozták, deportálták, és nagy részét megölték. A pokol mélysége tárult fel, amelynek csak a szovjet felszabadító hadsereg és Hitler dicstelen kimúlása vetett véget. Bennünket nem kell buzdítani a békére, nem kell felhangolni a fasizmus ellen. Lelkünk fellángol, kezünk ökölbe szorul, ha visszaemlékszünk emberbőrbe bújt fenevadak embertelenségére. Mi sok mindenről elfelejtkezhetünk, de nem felejthetjük el azt, hogy a középkori barbárok vérszomjas ivadékai a zsidóságot halálra ítélték, és az ítéletet az ártatlan százezreken végrehajtották.
Nekünk az a kötelességünk, hogy gondoljunk a megdicsőültekre. Tisztünk az, hogy folytassuk a vallásfenntartás munkáját és méltó utódai legyünk azoknak az ősöknek, akik éltek és azoknak a vértanúknak, akik meghaltak a zsidóságért.