2010. 1. szám » Handi Péter: A ház rétegei

Handi Péter: A ház rétegei

„Dolgozni kell – nincs más. Meg hűnek
maradni ezekhez a sokat szenvedett
terekhez, utcákhoz.” (Mándy Iván)

A PINCE…alapréteg, megkerülhetetlen. Háromemeletes bérház épült rá, azaz föléje, a múlt század elején, ha jól emlékszem 1901-ben. (A távol élő emlékező felidézi a harmadik emeleti ablaksor fölött domboruló relief-et, egy évszámmal. A dátum, az idő és néhány bombaszilánk következtében jórészt kivehetetlen, számjegyek feje-lába itt-ott letöredezett, csonka. A retinán azonban egy régi számalakzat kövesedik – ennél maradok.) A pince teljes egészében betölti az épület alaprajzát. A két lépcsőház közül a második a téglalap alakú udvar hátsó oldalfalából fut fel egészen a padlásrészig, s ugyanúgy lefele a pincébe. Faajtó zárja a lépcsők előtt a pincerészt, kulcsra járó. A múlt (huszadik) század negyvenes-ötvenes éveiben a kulcs a Házmester birtokában volt, tőle kellett kikérni, ha a lakónak dolga volt lent.
Maga a pince területe a 45 lakás ugyanannyi kamrájára lett elosztva, s durva fagerendákkal elkülönítve. Az előtérben azonban két nagyobb, boltozatos, egymásba nyíló helység fogadta a leszállót, innen nyíltak a kamrákhoz vezető folyosók.
E földszín alatti labirintus falait és gerendarendszerét nagyjából befedte az idők folyamán rárakódott szénpor, vastag pókhálókötegek és a helyenkénti nyirok. A lépcsőlejárat és az emeletnyi mélységben lévő helység kanyarulatában mindössze egy meztelen, drótkalitkába szorított villanykörte égett, ha a lakó kitapogatta és felkattintotta valahol a falban elhelyezett kapcsolót. A kamra-parcellákhoz vezető dohos és pókhálós folyosók hideg koromsötétjében csak a lakó útját segítő gyertya, petróleumlámpa vagy zseblámpa fénye mutatta az utat. A kamrákon lakat őrködött.
Ide, a kamrákba rakatták le a megrendelt tűzifát, szenet. A lakó – többnyire a férfi – pár naponként leszállt a pincébe, felstószolni aztán baltával kettéhasítani a halomba döntött tűzifa-tönköket, gyújtóst aprítani, avagy a tojás alakú brikett-szállítmányt a sarokba lapátolni. A lakók a szükségkínálatnak megfelelően rakatták át a cserépkályhát fa- vagy széntüzelésűre. Télen megélénkült az egyébként elhagyatott és szinte félelmetesen sötét pince: kosarakkal, vödrökkel, puttonyokkal vándoroltak lefele, s hordták-cipelték emeleti lakásaikba a meleget szolgáltató tuskókat és vödör szeneket. A hideg pince adta a meleget.
A pince, jóllehet emberi berendezkedésre alkalmatlan, mégis védelmet és időnként otthont nyújtott az emeletekről alászállóknak. Írtam már fentebb, hogy az idők folyamán, most pedig, hogy időnként. A pince „ideje” ugyanis akkor válik érezhetően drámaivá, amikor „óvóhely”-ként, „légó-pinceként” emlegetik. De erről később.
Az alaprajz felépítményében mindössze tizenöt (15) hosszú-rövid esztendőt töltöttem, öt évestől húsz éves koromig. Akkoriban nem gondoltam arra, hogy a Ház keletkezéstörténete után nézzek. A szóbeszéd azt tartotta, hogy a ház egy gyöngyösi borkereskedő fővárosi befektetése, a sikeres szüretek és magas borpiaci haszon következménye. Az ilyesmi módfelett ingatag az európai talajon; a következmény rendszerint túléli a borkereskedőt, a boros elszáll, a következmény megmarad. A lakó leadta a lakbért a házmesternek és mosta kezeit. Nem valószínű, hogy a gyöngyösi borkereskedő végrendeletileg az Államra hagyta a házat; az mégis oda került. Idők voltak.
Kezdetben volt a Házmester, aztán a Házparancsnok, később a Házbizalmi. A házmester összefogta a ház közösségét, afféle laza és jótékony, alig érezhető hatalmi formában tartott rendet és felügyelt az udvar tisztaságára. Ezenkívül az esti 10, később a 11 órai kapuzárás után hazaérkező lakókat, akik csöngetéssel jelezték érkezésüket és két forint ellenében beeresztődtek a házba. A házmesterlakás a téglalap alakú földszinti udvar közepén volt, az ajtó melletti falon rozsdás kolomp lógott, melyet közérdekű bejelentések alkalmával a házmester/né megkongatott. A három szinten kanyargó gangok korlátjai mögött ilyenkor megjelentek a konyhákból kiugrasztott asszonyok, s megtudták, hogy másnap két órára elzárják a vizet, avagy este 8 és 10 között nem lesz villanyvilágítás.
Lakó-korszakom első házmestere Frederikné, hatalmas kiterjedésű, színes kötött kendőkbe bugyolált asszonyság. Egy hat-hétévesnek persze minden felnőtt nagy és hatalmas, de nem mindenki – büdös. Frederikné azonban kifejezetten az volt. Pontosabban: egy meghatározhatatlan eredetű odor-felhő lengte körül, a kendőibe ívódott szagpárák láthatatlan fátyolként kísérték lépteit. Ha leült, a szék még órákig tanúskodott ottlétéről. A jelenséget megörökítendő, a második emeleti lépcsőfal omladozó vakolatán hatvan éven át látható volt a „Frederikné büdös segge” graffiti, egy éretlen, de őszinte, nyilvánvalóan ifjú lakó munkája.
Frederikné eltűnt az időben – vajon hová tűnnek a házmesterek? –, és helyébe került Gál Vendel, aki ugyancsak villanásszerűen él emlékezetemben, mivel a második világháború utolsó napjaiban egy részeg orosz katona agyonlőtte a hazafelé tartó vonaton. Özvegye, Gálné örökölte át a házmesterséget, aki együtt lakott a házmesterlakásban Ottó nevű tanuló fiával. Ottót az 1956-os forradalomban a Kossuth-téren az épületek tetején elhelyezkedő államvédelmisek több száz tüntetővel együtt agyonlőtték.
Ez hát a földszint, azaz a sárgás terrakotta-szerű gránitkövekkel kikövezett téglalap alakú udvar, a falakból nyíló lakásajtókkal. Nem szabatos háztörténetet írok lakásról-lakásra araszolva, már csak azért sem, mert végeredményben jóformán minden régi budapesti bérház egyforma építészeti struktúrát követ: az udvar körül és fölött húzódó emeleti folyosókat, onnan nyíló ajtókkal és házkapu mögötti lépcsőházzal, belső lépcsősorral. Még az is megkockáztatható, hogy a lakók életmódjában is van valami közös vonás, noha nem tudnám meghatározni ennek jellegét. Talán a Ház – ugyancsak meghatározhatatlan szellem – befolyásolja látens módon a lakókat; a rácsok és a korlátok közötti közlekedés módozatai, továbbá testtartás, zajok, hanglejtések, szagok, léptek. Ez az uniformitás azonban csak látszólagos feltételezés, mert a földszintre, a pincetérre, és az emeletekre is befurakszik a Történelem, és a maga módján behálóz – egyedivé tesz. A földszinti rész ilyen szempontból „kimagasló” együttese volt a Maszarik-család: apa, anya, lányuk, jellegzetes lumpen-proletár képződmény. Nagyhangú, ittas veszekedések-verekedések kavalkádja a két nyitott ajtóban, a nagycsontú szőke Ilonka lányuk naponta más és más férfit hozott haza, együtt ittak, veszekedtek. A család szelídebb napokon kiült a konyhaajtó elé az udvarra, és papírzacskókat ragasztottak újságpapír-stószokból, ebből éltek. Néha rokonok költöztek be hozzájuk, egy artista család tagjai, akik mozikban léptek fel kitöltő műsorként. Mellettük lakott az idős Groszberg-házaspár, akik egy szobát kiadtak két öreg barátnak, János bácsinak és Lajos bácsinak. A lelógó fehér bajszú János bácsi ujj-húzásra tudott szellenteni, míg a fegyelmezettebb Lajos bácsi bicsérdista volt, növényevő, lényegesen megelőzve a manapság ránk köszöntött vegetáriánus korszakot.
A Ház földszintjének kétségtelenül elhíresült, majdan talán emléktáblát kiérdemlő alakjai is koptatták a kövezetet. Az egyik, utcára néző lakásban laktak Koltaiék. A családfő akkoriban a Vasas vízilabda szakosztályának vezetője volt, nyilvánvaló kapcsolatokkal a sportegyesület egyéb ágaihoz, így a futball szakosztályhoz is. E sorok akkoriban 15-16 éves írója viszont ugyancsak a Vasas első osztálybeli futballcsapatának szurkolt, hiszen gombfoci csapatát is Vasasnak nevezve. Koltai bácsi felajánlotta, hogy ingyenjegyet hoz a Vasas meccseire, amennyiben – barátaimmal együtt – tízéves Robi fiát magunkkal visszük kiállításokra, múzeumokba, színházba, a kultúra színtereire. A szőke, göndör hajú fiúcska – az apa szerint – kissé túlságosan, de érthetően sport-orientációjú, a szellemi egyensúly helyrebillentése érdekében áldásos volna, ha belekóstolna a kultúra világába. Így is lőn néhány alkalommal. A Ház aztán megszülte csodagyerekét, a színpad és film irányába lódította a sportpályák környékéről. A Házból, országból, földrészről történt távozásomkor Robi megörökölte „B” gombcsapatomat, az „A” csapat teljes egészében Ausztráliába disszidált, menedzserével egyetemben.
Az egyszeri emléktábla másik várományosa magát a Vasast megtestesítő Illovszky Rudolf volt, a már akkor legendás hírű jobbszélső, aki családjával Koltaiék elköltözése után lakásuk bérlője lett. A sportklub emígy „nyomot hagyott” a házon, még akkor is, ha Illovszky Rudiról máshol neveztek el stadiont.
AZ ELSŐ EMELETRE vezető főlépcső alatti homályban sorakoztak a szemetesládák – a negyvenöt lakás hulladéktára, szeméttömege. A macskák-dézsmálta, kiábrándító szagfelhőket árasztó területet a padláslakásban lakó mindenkori viceházmester kezelte, azaz rendezte a szemételhordó kocsisok keze ügyébe. Eszmélkedésem egyik korai viceházmesterére két kisfia neve kapcsán emlékszem: az egyiket Leninnek, a másikat Vladimirnek hívták. Nem nehéz elképzelni az apa ideológiai alapállását. Az idők folyamán – elképzelhető –, hogy e névadás milyen konfliktusokba sodorhatta, emelhette, ejthette a nevek viselőit. A névadás mint szülői privilégium bármilyen tiszteletre méltó, afféle önkényeskedés, a hatalom bélyege az újszülöttön. Angliában dívik az a szokás, hogy például ha lánygyermeket vár a család, de fiú érkezik, a várt leányka nevét adják a fiúnak, vagy megfordítva. Örök életére. Nehéz eldönteni, hogy a „Pat” a családnév előtt Patrickot vagy Patríciát jelent, vagy éppen a neves író, Evelyn Waugh férfi volt-e vagy nő…
Van azonban olyan szellemalak, aki csak vezetéknevéről volt ismeretes a ház lakói előtt. Az első emelet valamelyik albérleti lakásába sorolom, ahonnan „kikelt” és 1944 második felében átvette – kiktől?, honnan? – a hatalmat, azaz a Házparancsnoki címet. A magas, izgága, fekete keretű szemüveges Szebeni hazafias kötelességének tekintette a Ház zsidó lakossága feletti őrizetet, a behozott zsidótörvények pontos alkalmazását lakásonként. Naponta látogatást tett ezekben a lakásokban, ellenőrizte, hogy a megbélyegzett lakó beszolgáltatta-e már rádiókészülékét, kerékpárját, a kabátokon szabályosan van-e felvarrva a sárga csillag, kivonult-e közmunkára, és nem bujkál-e a lakásban századától elszökött munkaszolgálatos. Egy alkalommal késő este azzal a feltételezéssel csengetett be hozzánk, hogy anyám titkos rádióadót működtet, és kémjelentésekkel látja el a szövetségeseket, mert a lakásunkból szűrődő monoton zúgást észlelt. Csak miután bizonyítást nyert, hogy kenyérkereső anyám Singer-villanyvarrógépén dolgozott késő éjjelig, adta fel gyanúját.
Szebeni első emeleti szellemalakja oly gyorsan és rejtélyesen tűnt el a lőporfüstös homályba, mint ahogyan érkezett. Amint az orosz haderő körülzárta a fővárost, a Házparancsnok eltűnt az akkori történelmi alvilágba, valószínűleg Nyugatra. Az első emeleti gang egyik saroklakásában habitáló Lalik úr, követhette a házparancsnok lépteit: ő Imrédy Béla miniszterelnök titkára volt, alacsony, testes ember, kockaszerű fejformával. Az egyik légiriadó alkalmával nagy nyugalommal ereszkedett le a pince felé a hátsó lépcsőn, kezében szeggel és kalapáccsal. – Hová, hová, ilyen nyugodtan? – szólt feléje egy öreg lakó. – Megyek felkötni magam – válaszolta Lalik színpadias rezignáltsággal. Ebből semmi sem lett, de Szebeni után ő is eltűnt valahová a házból.
Nem így azonban Csengeryné, az első emelet „úrnője”, legalábbis ősz hajkoronája és királynői testtartása mián. Egy mérnök özvegye volt a háromszobás lakásban egymagában élő idős hölgy, és utcára néző ablakai előtt hosszú kőerkély húzódott, az egyetlen erkély a házban. Magasra tartott fejjel, egyenesen lépkedett, mint egy méltósága tudatában lévő páva, magánya köré patina rakódott; régi értékek etikettje. Az udvarias viselkedés szigorú számonkérője volt, bottal járt, de nyilván csak a stílus kedvéért, mert egyébként szálfaegyenes alakja biztonságosan mozgott a térben. Fegyelmező vasakaratának áldozata volt az a labda, amit véletlenül erkélyére rúgtunk, és vissza sohasem kaptunk. Állítólag magányához illően érte a halál: hetekig feküdt teteme a lakásban. Figyelemre tarthat számot, hogy ez az emelet volt a Ház legcsendesebb emelete: csupa diszkrét, jórészt gyermektelen lakó, zárt ajtók a meleg nyári estéken is. Mintha a konyhákban nem is főztek volna, és az ott élők valamilyen rejtélyes módon, talán hajszálcsövesség útján szívták fel valahonnan – a pincéből? – a létfenntartáshoz szükséges vitaminokat…
A lakásokból itt jóformán észrevétlen suhantak el a munkába, és érkeztek lakásaik mélyére, ajtónyitás sem hallatszott. Lehetséges, hogy mindezt Csengeryné omnipotens szigora okozta, a személyisége-keltette tisztelettel vegyes félelem. Az ő emeletén csendnek és rendnek muszáj lenni. Meglehet azonban, hogy e félelemérzet nem róható teljes egészében az átható tekintetű matrónára: a házparancsnok és a miniszteri titkár jelenléte az első időkben ugyancsak hozzájárult az emelet tetszhalálához. Kivételt képeztek a Schreiber-nővérek. Két, csakis egymásnak élő vénkisasszony, emlékképük szinte visszautasítja a sztereotípiát, mert ez annyira sztereotípia. Egyszerre lépkedve sétáltak a folyosón, szelíd mosollyal közlekedtek a házban, mindig együtt. Volt egy nagy, közös szerelmük: Joszif Visszarionovics Sztálin. Pusztán mint férfiarc, minden politikai-ideológiai konnotáció vagy ismeret nélkül. A diktátort ábrázoló grafika ott függött keretben az egy szobából álló lakás falán. Ez a plátói vonzalom a tömött bajszú, nyugodt tekintetű grúznak szólt, egy imázs, amely megtestesítette számukra a Férfit, és feltehetőleg kései hormonális aktivitással szolgált mindkettejüknek.
A MÁSODIK EMELET rétege színesebb, a lépcsőház falának vakolatába karcolt beírások is arról tanúskodnak, hogy itt intenzívebb élet pezsgett az idők folyamán. A fal kőtörténet, akár a szíriai aramaic agyagtáblák tudósításai. A „Jancsi szerelmes Zsuzsiba” érthető szabatossága mellett a modernitás polgárpukkasztó kísérlete is helyet kap: „Lesz még szőlő, s lágy fekély” – hirdetik a dülöngélő betűk. Aztán egy komplikált algebrai tétel levezetve és áthúzva, arrább torz arc-karcok feléjük mutató nyilakkal, megnevezve az ábrázatok tulajdonosait: „Gömbi”, „Gyöngyi”, „Hüje péter”. Majd: „Borotvához hozzá ne nyúlj – nadrágszíj!” Még arrébb egy már kiolvashatatlan név, de a folytatása olvasható: „…úgy a fejemre köpött”. A száz esztendeje festetlen és háborúk-döngette Ház falain a kopások hézagaiból előtöredező szövegrészek az időben emberöltőnyi távolságban vannak egymástól. A még élő és a Házba visszalátogató, a lépcsőjárástól már lihegő régi lakó úgy érezheti magát ezeket a felírásokat betűzve, mint az öreg Goethe, amikor a Harz hegységben rálelt egy fába vésett fiatalkori bicska-karcára és – Eckermann szerint „könnyek tolultak szemeibe”.
Ezen a második emeleten lakott a Színésznő, kutyusával és komornájával.
A sorrend nem véletlen. Haraszti Mici, a „Hyppolit a lakáj” sikerfilmben Kabos Gyula újgazdag feleségét játszotta a harmincas években, ez a szerepecske maradt meg belőle az utókornak. De úgy látszik, hogy ez elég volt számára az ön-mítoszteremtéshez, mert öregedése folyamán és megkopott életkörülményei ellenére afféle kisebb filmsztári udvartartást honosított meg a Házban. Bonzó névre hallgató kis fehér pincsikutyájának póráza sohasem volt a kezében, erre a célra komornát tartott, aki naponta sétáltatta a kutyát. A komorna, Melitta, régi, fakó öltözetben szolgáló, rövid frizurájú, ugyancsak élemedett hölgy volt, szerepjelzőjéhez híven: komor arckifejezéssel és némi csüggedtséggel viselte gondját úrnőjének, akivel egy fedél alatt lakott. Haraszti Mici – Major Tamás színigazgató jótékonysága folytán – ezekben az ötvenes években is „bejárhatott” a Nemzeti Színházba, ahol a büfében meleg volt, és az ott összegyűlt ugyancsak elöregedett szakmabeliekkel kedvére pletykálhatott. Ez a napi „színházba járás” olyasféle látszatot keltett a Ház lakóiban, mintha a színésznő töretlenül folytatná karrierjét, próbákra járna, szerepekre készülne. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy időnként Major betette egy-egy előadás tömegjelenetébe néma statisztaként. Egyszer, egy lépcsőházi egymásba-botlás alkalmával a korlátba kapaszkodva arról érdeklődött, hogy vajon felismertem-e, amint egy darab második felvonásában, „szerepe” szerint nagyot kiáltott…
A Haraszti-lakás mellett – s ez véletlen – ugyancsak színházi múltra visszatekintő emberek laktak, noha az informáltság érdekében az időben jó messzire kell visszatekinteni. Szilágyiék – anya és lánya – a második emeleti gang első kanyarjában fészkelő kétszobásban éltek. Az idős mama – lehetett akkor 90 körüli – betegségei és kora miatt nehezen járt, csak csoszogott már, de naponta kétszer papucsban, szigorúan körbecsoszogta a gangot lánya kíséretében. Ez afféle penzum volt, egészségügyi szinekúra, egyben: látvány. Gonoszkodó és érzéketlen fiatalságunk „mozdony”-nak titulálta a jelenséget. A „lány”, a fiatalabb Szilágyi, aki viszont közelebb volt a hetvenhez mint a hatvanhoz, régen elhalt férjével együtt valaha a Nemzeti Színház súgója volt. Nem tudom, van-e ennek nyoma az annalesekben.
A HARMADIK EMELET ugyancsak téglalapban körülfutó gang-folyosójáról felülnézeti kilátás nyílik az emeletek és a földszinti udvar struktúrájára. Letekintve, a mélység – taszít, halálos ölelést intonál. Egy más házban lakó férfi ide jött levetni magát a harmadik emeletről, az udvar gránitkövezetére. Ugyanakkor egy, gyerekek által körbe-kergetett zsemleszínű kismacska végső kétségbeesésében a rácsozat egyik résén át zuhant három emeletet, és talpra esett. A talpra esés, azaz inkább a talpon maradás volt időszakonként a bérház lakosainak trapézmutatványa, a falak közti ügyködések célja. A második világháború utolsó fázisában, amikor az éjjel-nappali bombázások száma megsűrűsödött, az óvóhellyé avanzsált pincerészt két részre osztották: egyikben a zsidó vallású lakók szoronghattak, a másikban a keresztények. Egy alkalommal nyilas géppisztolyosok az udvaron felsorakoztatták a zsidókat, majd elvonultak. A zsidó lakosok egy része ezután – vagy már ezt megelőzve – „gyorstalpaló” térítési kurzusokon felvette a kereszténységet, és emígy részese lehetett az óvóhely keresztényi részének. Egyébnek azonban nem. Tizenkét évvel később, a forradalmi Budapest utcai harcainak közepén a pince ismét óvóhellyé vált néhány napra, ezúttal közös óvóhellyé. Az akkori lakók ma már a szintézisre hozó két méter alatt fekszenek. Marad a Ház mint tanú, az idő-rétegek zömök és – egyelőre – elpusztítatlan túlélője, egymagában trapézmutatvány azzal, hogy egyáltalán áll és viszontláthatja azt a látogatót, aki a harmadik emeleti lakás magasából a gyerek- és fiatalkor szemével figyelhette fél évszázaddal ezelőtt a rétegek csuszamait.
A Ház cseréptetős körkalapja alatt a pincével egy alakzatban húzódik a padlás; gerenda-rendszer körüli rések nappászmáiban kerengő porfelhőkkel, kiszáradt fa-szerkezetével. A lakótlan padlásterület három évszakon át a ház legmelegebb része, a nyári hőséget itt nem szigeteli még egy emelet, sem a vékonyan húzódó palatető. A lakók ide teregették a nagymosást száradni a gerendák közé húzott kötelekre – akkor még nem volt szárítógép –, és ide hordták fel avitt holmijaikat, használhatatlan bútorrészeket, kiérdemesült kokszkályhákat és rozsdásodó vas-tűzhelyeket. Utóbbiak aztán az ötvenes évek vasgyűjtési kampányai során lekerültek a padlásról. A pince és padlás zárójele között lélegző Ház elevenségéhez sajátos színek járultak. Az utcáról, a városból betévedő mutatványosok, „kintornások”, akik az udvar közepére állva kikiáltották a háziasszonyokat a főzőedények mellől, és előadták műsorszámukat: egy dalt vagy hegedűszólót, zsonglőrködést, egyensúlyozást, néha betanított számot egy idomított kiskutyával. Emlékezem egy férfire, aki egyszerűen csak vicceket és apró történeteket kántált, megelőzve ezzel az amerikai „stand up” komikusok későbbi időszakát. Ilyenkor az emeletek korlátaira könyöklő nézők újságpapírba gyömöszölt aprópénzt dobáltak le a színpaddá alakult házudvarra. Máskor hátizsákjával és sztentori hangjával megjelent az „ószeres”, és közölte a lakókkal, hogy ő mindenféle használt ruhát, kendőt, kacatot vesz jó pénzért cserébe. Akadtak, akik leszaladtak hozzá viseltes holmijaikkal, és folyt az alkudozás, a vásár. Rendszeres heti (kétszeri?) esemény volt a jegeskocsi megjelenése a háztömb körül. A hatalmas, zárt stráfkocsi jegeslegénye ugyancsak öblös hangján bejelentette érkezését: „Jeeg, jeeegees!” kiáltással, és a lakók – nagyrészt háziasszonyok és a lefuttatott gyerekek – csörgő vödrökkel lesiettek a lépcsőkön a kocsihoz. A jeges a kocsi hátsó, nyitott ajtajából mérte jégcsákánnyal a jég-adagot a hosszú jég-oszlopokból, kinek három-ötvenért, kinek négy forintért, amennyit kértek. A korabeli jégszekrényekben lassan olvadozott a jég. A jegest aztán kiszorította a fridzsider-korszak. Az ószerest és a kintornást pedig a nappal is zárt kapuk és a lakók kapukulcsai.
A negyvenes évek végén a Ház még otthont adott néhányszor a háború utáni emelkedő hangulat egyik népszerű rendezvényének, az utcabálnak. A lakók a lehetőségekhez képest feldíszítették az udvart, lampionok gyúltak fel, az első emelet szemközti korlátsora színes szalagokkal lett összekötve. A gyerekeket átszalajtották a közeli Állatorvosi Főiskola parkjának kerítése mentén futó orgonabokrok virágfürtjeinek dézsmájára – május volt, orgonaillat lepte be az estét, virágfürtök lógtak a felállított póznákon. Egy hevenyészett dobogóról énekszámok és szavalatok hangzottak, zenészek jöttek, szólt a sramli, táncolt a más házakból is átszivárgott tömeg. Késő éjszakáig folyt a bor, áradt a jókedv. Az udvar egy lampionos kerthelység hangulatával vetekedett. A Ház kő-, vakolat- és vasrács-tömege érezhetően puhábbá, képlékennyé vált, fények simogatták. Jó lenne ilyenforma fényképet őrizni a Házról, s az emlékezet elásott bugyraiba hessenteni, ami előtte és utána történt. De a Ház, ez a végeredményben részvétlen és közömbös tégla- és kőtömeg, a város geometriájának tartozéka csak, passzív ellenálló, rom-jelölt. Korának, korabeliségének rétegeit – mint a fák évgyűrűit – a pince, a padlás és az emeletek folyosó-gyűrűi mutatják. Szellemalakok járnak fel-alá a lépcsőkön, arcok a lépcsőház félhomályában, eltűnnek és megjelennek, akár Déry balatoni kertjének megidézettjei a malomkő asztal körül.
Nyár, nyitott konyhaajtók – a postás az emeletre jött a levelekkel! –, sokat idézett mondatfoszlányok, a kapualj hűvöse – ez megmaradt. Meg az egykori viceházmester kormos arcából villanó szempárja, amint a lépcsőház bolthajtásának sötétjéből, kérdésemre, hogy mit csinál ott, csak sejthető irodalmi tájékozottsággal világosít fel:
– Őrizem a szemetet…