Kezdőlap » Remény » 2010. 1. szám » Moldova György: Érik a vihar

Moldova György: Érik a vihar

Riport Miskolcról

Részlet a második kötetből

A zsidó temetőben folytatjuk a zarándokutunkat, a lejtő végén megállunk, messzire ellátni innen:
– Ott fekszik Létrántető, Gadótanya. Zsidó munkaszolgálatosokat őriztek ott, a felszabadulás előtti utolsó napokban 137 ember végeztek ki.
– Föld, ne töröld el ártatlanul kiömlött vérük nyomát! – mormogom magamban, és tekintetem visszafordítom a temető belseje felé.
Miskolc valaha „zsidó városnak” számított. A XIX. század utolsó harmadában a főutcáján s annak a Búza térig vezető folytatásában 58 kereskedőüzletet azonosítottunk – írja Dobrossy István „Miskolc története” című könyvében. – Négy évtizeddel később a kereskedelmi cégek szám megnégyszereződött. Az 1930-as évek első felében 202 szatócsüzlet, kiskereskedés, nagykereskedés, vagy magát már joggal áruháznak nevező üzlet kínálta sokkal inkább gyári jellegű, mint kézműipari termékeit a vásárlóknak. A 202 üzlet közül háromnegyed résznyi volt magyar zsidó (izraelita) „kezében”. Az örmény és görög közvetítők után ők továbbították Hegyalja borát is távolabbi tájak felé.
Tudnunk lehet, hogy az 1920-as népszámlálás adatai 11 300 zsidó vallású személyt jegyeztek fel, ez a szám Miskolc akkori összlakosságának húsz százalékát jelentette. Ittlétük a város képét is meghatározta: a belvárosi utcák nagy részét az ő jellegzetes formájú házaik szegélyezték. A földszinten helyezkedett el az üzlet, az emeleti részen a lakás, az udvar mélyén pedig a cselédek és segítők számára készült toldalék
Tizenöt-húszezer ember is nyugszik itt a terjengő bokrok, iszalag, fák alatt. Több ismert nevet is találok: Bródy Farkas tanárét, aki valaha a saját pénzén vette meg a temető akkor még puszta, legfeljebb legelőnek használt területét, és ajándékozta a Hitközségnek. Az irodalomtörténet feljegyezte Ferenczi Bernátot is, a világhírű pszichiáter, a nagy Sigmund Freud munkatársa, barátja, majd – ahogy lenni szokott a tudósok között – ellensége. Oldalt áll egy 1848-as zsidó honvéd sírja – egy hozzátartozója kutatta fel még az 1930-as évek derekán.
Egy gondnok, afféle mindenhez értő ember tartja rendben a sírkertet, a jelek szerint jó munkát végez. Virágokat ültet, fia alkalmi segítségével megpróbálja helyére rakni az idők folyamán megrokkant sírköveket. A füvet is lekaszálja, bár az egyik miskolci hitközségi vezető szerint:
– A sírok addig vannak biztonságban, míg a Természet eltakarja őket! – utalva a sok helyütt tapasztalható vandál rongálásokra.
A temetőbe a már sokszor emlegetett tudós, Dobrossy István is elkísért minket, felhívja a figyelmemet egy nevezetes sírra: Austerlitz Sámuel főrabbi nyugszik benne. Austerlitz Bécsben született 1870-ben, és Miskolcon halt meg 1939-ben, az Úr megadta neki azt a kegyelmet, hogy nem kellett megérnie a holokauszt időszakát. Austerlitz nemcsak a zsidó közösség legnagyobb egyéniségének számított, de egész Miskolc tekintélyes polgárai közé tartozott, helyet kapott a törvényhatósági bizottságban is – megválasztását a nem zsidó szavazók is támogatták.
Dobrossy maga nem beszél héberül, de vette azt a fáradtságot, hogy egy hozzáértővel lefordíttatta a sírra felvésett szöveget.
„Itt van elrejtve a szentéletű és nagy hírű szónok Smuél bár Simeon Austerlitz, a nagy és szentéletű Mose Árje Róth, Pápa város főrabbijának veje, hitközségünk főrabbija, áldott legyen az emléke! A Tóra nagy ismerője, a világ és a mennyek asztalainak tudója. Ő az, aki utat mutatott tanítványainak, szép otthont teremtett kiváló családjának, jó néki és annak, aki ilyennek szülte. Kevés házat találhatunk, amely életet adott a hozzá hasonló próféták egyikének. Megadatott Neki, hogy meglássa atyáink országát, tiszta szíve tele volt irántunk való szeretettel. Anyja neve Eszter volt.”
Más tekintélyes személyiségek földi maradványai is kriptában nyugszanak – néha hívatlan és kéretlen társakat kapva.
– Előfordult, hogy egyszer egy cigány ember beköltözött egy kriptába – mondja a gondnok –, úgy találtam rá, hogy egy gázégőn éppen ételt melegített magának. Megijedt tőlem, de mondtam neki: nincs semmi baj, ha segít a munkámban, éjszakánként a ravatalozóban megalhat. Egy ideig itt is maradt.
A környékbeli zsidó temetők felszámolásakor általában ide telepítik át a sírköveket. A hejőcsabai cementgyár iparvágányát is az ottani zsidó temetőn akarták átvezetni, sokáig senki se vállalta, hogy megbolygassa a halottak nyugalmát, valaki aztán mégis elrendelte. Az illető alig pár hónappal később agyvérzést kapott, sokan hitték úgy: földöntúli büntetésül.
Akadnak azonban olyanok is, akiket semmiféle babonák nem tartanak vissza. Mint a városban mindenütt, itt is látni a fémtolvajok garázdálkodásának a nyomát: a sírokat körülvevő vaskorlátokat is szétszedték, a letört darabokat kiadogatták a falnyílásokon.
Az áldozatok nagy része azonban idegenben nyugszik, akárcsak a holokauszt több százezernyi hasonló vértanúja.
Az 1930-as években a „numerus clausus” és a többi, zsidókat korlátozó törvény hatálya Miskolcra is kiterjedt: engedélyhez kötötték az utazásaikat, törölték őket az Országos Orvosi Kamara, az Országos Magyar Sajtókamara és más hasonló szakmai testület tagjai közül – ezeket az intézkedéseket még 97 korlátozó rendelet követte.
A gettósítás előtti utolsó jogfosztás a zsidó üzletek, kis- és nagykereskedések bezáratása volt – mondja Dobrossy. – Baky László államtitkár utasítást küldött a megyei főispánoknak, a csendőrség és a rendőrség vezetőinek a „zsidók lakhelyének kijelölése tárgyában”, valamint a „gettósítás, összpontosítás és deportálás” lefolytatásában. Miskolcon először a Vay utcai szükséglakásokból álló nyomortelep, később a Tiszai pályaudvar melletti MÁV-lakótelep volt a gettó céljára kijelölt terület. Ezt az utóbbi intézkedést feltehetőleg az vezérelte, hogy a háborúban súlyos légi csapásokra számítottak a vasúti csomópontok közelében, és úgy gondolták, hogy ezek inkább a „másodrendű állampolgároknak” minősített zsidókat érjék.
1944. március 5-ig Miskolcot kivéve a megye minden járásában elkészültek az összeírások a zsidók számáról, a környékbeli falvakból is ide telepítették a zsidókat, összesen 14-16 ezer embert.
– A diósgyőri téglagyárból június 12-én három szerelvénnyel 8677 személyt indítottak el Auschwitzba – mondja Dobrossy –, majd június 14-én és 15-én két újabb szerelvénybe 6797 embert zsúfoltak be. Az úgynevezett II. hadműveleti zónába tartozó VII. csendőrkerületből, Borsod megye és Miskolc területéről 15 464 embert szállítottak el az auschwitzi haláltáborba. Az anyakönyvi hivatal és a tiszti főorvos a miskolci elhurcoltak számát 9000-10 000 főben, a vissza nem tért zsidókat 8900 főben határozták meg, ehhez jön még 4000 eltűnt – ebbe a kategóriába főképp munkaszolgálatra behívottak és onnan vissza nem tértek tartoztak. (A ma is élő antiszemitizmusnak csak egy jelére emlékszem: egy utcán parkoló autó porral borított hátsó ablakára írta fel valaki: „Menj Izraelbe!”)
A sírok között kanyargó ösvényen haladva hirtelen egy ötven-hatvan centiméter magasságú, vakolt téglafallal körülvett négyszögletes parcellához érünk. Színét agyagos-göcsörtös barna föld fedi, sírdomborulatok nem tagolják, csak egy-két kisebb névtábla emelkedik ki.
– Itt kik fekszenek?
– Az 1956-os októberi felkelés kommunista áldozatait hozták fel ide – nem is olyan régen. Csak néhánynak a személyazonosságát tudták megállapítani, az ő nevüket kiírták azokra a kis táblákra, a többiek csontjait nem tudták szétválogatni, egyben rakták be.
– És miért nem a Hősök temetőjébe vitték őket, a felkelők mellé? Honnan tudták, hogy minden elesett rendőr, karhatalmista vagy akár ávós zsidó volt, akinek itt a helye?
A gondnok nem válaszol, de így is tudom az okot, a fasiszta rendszerek hosszú évtizedekig dolgoztak azon, hogy egyenlőségjelet húzzanak a „kommunista” és a „zsidó” közé; munkájuk gyümölcse az adott esetben is beérett. Hát ha már zsidókká „nevezték ki” őket, gondolom, kapjanak legalább zsidó emlékezést, egy követ teszek az őket körülvevő téglafal sarkára. Valamilyen imát is kellene mondani, de nem jut eszembe semmi, csak egy régi lengyel induló egyik sora: „Katona ennyit remélhet a sorstól…”