A szabadság szószéke
Volt egyszer egy színház Budapesten, a zsidóüldözések idején. Zsidó színészek, rendezők már nem léphettek színpadra, s ezért az üldözött, a kiszorított művészek, köztük a korszak legnagyobb sztárjai, így például Ráday Imre, Beregi Oszkár, Pártos Géza, Ascher Oszkár, Salamon Béla, Kellér Dezső, Simon Zsuzsa, Mányai Lajos a hitközség kultúrtermében, a nevezetes Goldmarkban léphettek csak fel. A német megszállásig. Mert utána már ott sem. Munkatáborokba, gettókba, náci lágerekbe hurcolták őket. A legendás Goldmarkról, a szellemi szabadság egyedülálló jelképéről Palotás Katalin és Lakatos Iván készített filmet. Ezt mutatták be a Spinoza Házban nemrég.
Idézet egy 1938-as újságcikkből: „A magyar felsőház óriási többséggel megszavazta a zsidótörvényt!” Rövidesen, a második zsidótörvény már hat százalékra korlátozta a zsidók arányát a különböző szellemi, művészi pályákon. Tömegesen váltak munkanélkülivé a zenészek, a színészek a szabad foglalkozású művészek.
Hevesi Simon akkori pesti főrabbi így írt erről visszaemlékezéseiben: „Az első zsidótörvény még törvény sem volt, amikor a színházak egy része már végre is hajtotta azt. (…) A „gleichschaltolást” mindennél alaposabban és nagyon iparkodó gyorsasággal végezték el”. Hevesi alapítója volt az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesületnek. Az OMIKE 1939-ben „Művészakciót” indított a kirekesztett alkotók megmentéséért. Egyik vezetőjének, Ribáry Géza ügyvédnek sikerült elérnie, hogy Hóman Bálint akkori kultuszminiszter és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter hozzájárult egy zsidó színház létrehozásához…
A Wesselényi utcai Goldmark Termét alakították át teátrummá. A színházavatóra 1939 novemberében került sor. Ribáry megnyitóbeszéde a filmben is elhangzik: „Nagyérdemű közönség! Kitárom szívemet, amely a szenvedőké, mert zsidó. Lelkemet, mely megalázottságában is büszke, mert magyar. Kérem önöket, ne hagyják, hogy kialudjon a fáklya, amelyet ma gyújtunk meg, és amely a zsidó magyar művészekre borult sötét éjszakában most az egyetlen reménysugarat jelenti.”
A Goldmark Színházat a korszak leghaladóbb szellemű alkotói vezették. Az igazgató Bánóczi László volt. Ő korábban, 1904-ben, Lukács Györggyel és Benedek Marcellel alapította meg a Thália Társaságot, a századelő egyetlen magyar avantgárd színházát. 1908-ban betiltották őket. Bánóczi aztán harmincegy évvel később „újrakezdte” színházszervező munkáját a Goldmarkban. Művészeti vezetőjük Bálint Lajos dramaturg lett, akit a Nemzeti Színházból távolították el a zsidótörvények miatt.
A Goldmarkot „láthatatlan színháznak” is nevezték. Műsoraikat ugyanis nem hirdethették nyilvánosan; zárkörű rendezvényekre kaptak engedélyt. Elvileg csak a zsidó hitközség tagjai látogathatták. Bánócziék viszont több ezres pártolói kört szerveztek: a támogatásokból több mint 400 művészt, színházi szakembert foglalkoztattak. Óriási repertoárral, minden műfajban játszottak. Bemutattak kabarékat, bohózatokat is, délelőttönként Lakner bácsi gyerekszínháza szórakoztatta a kicsiket.
A zenei részleget Komor Vilmos karmester vezette. Fellépett – többek között – Fischer Anni, Kadosa Pál, Fischer Sándor, vagy az amerikai Metropolitanben világhírt szerzett Ernster Dezső operaénekes. A prózai tagozat vezető színésze és főrendezője Beregi Oszkár volt. Őt nemcsak a hazai közönség imádta. Amikor Isadora Duncan világhírű amerikai táncosnő még 1906-ban nálunk turnézott, megnézte a Nemzetiben a Rómeót Beregivel. A táncosnő az előadás után gratulált a kollégának, naplójában pedig azt írta róla: „Égő fekete tekintetét úgy mélyesztette az enyémbe, oly lobogó rajongással és magyaros szenvedéllyel, hogy ebben az egyetlen pillantásában benne volt a budapesti tavasz.” Nem csoda, ha a két művész között különös szerelem szövődött.
A magyar színészóriást a kor legnagyobb német rendezője, Max Reinhardt leszerződtette Berlinbe. Beregi mégis hazajött. A zsidótörvényekkel azonban őt is megfosztották a színpadtól, így került a Goldmarkhoz. A színházavatón Hamlet monológját adta elő. Önéletrajzában később így idézte fel az estet: „Elmondtam a Lenni vagy nem lennit, de nem úgy, ahogyan Hamlet mondja minden korokon keresztül, hanem úgy, ahogy a Goldmark Színház valamennyi nézője és a színházon kívüli megsanyargatottak érzik és kiáltanak a nagyvilágba. Minket egyszerre fosztottak meg a szellemi munkásságunktól és a fizikai megélhetésünktől. Az utóbbit talán kibírtuk volna. De a szótól, amit belénk fojtottak, fuldokoltunk. A Goldmark Teremben való munkásság anyagilag jelentéktelen volt, de megadta nekünk a szószéket.”
E szószék adott lehetőséget Ráday Imrének, Ascher Oszkárnak, Pártos Erzsinek, Pártos Gézának, Peti Sándornak, Mányai Lajosnak, feleségének, Simon Zsuzsának. Simon Zsuzsa színésznő, rendező volt, 1945 után pedig több színház igazgatója is.
A filmben elhangzik Simon Zsuzsa egyik utolsó rádióinterjúja, amelyben elmeséli, hogyan ismerkedett meg férjével, Mányai Lajossal a Goldmarkban. Egy előadásban együtt is játszottak ott. A harmadik felvonásban Simon Zsuzsának – szerepe szerint – el kellett búcsúznia Mányaitól. De az este, a valóság átrendezte a darabot. Mindenki tudta, ha Mányai aznap kimegy a színpadról, azonnal indul munkaszolgálatra. A színésznő a búcsújelenet után mégis rezzenéstelenül folytatta monológját. „Akkor tudtam meg, mi az – színésznek lenni” – emlékezett Simon Zsuzsa a riportban.
Mivel a Goldmark társulatából idővel egyre több művészt vittek el munkaszolgálatra, az előadásokat másodszereposztással játszották. Amatőröket is felvettek a társulatba. Képzésükre „fiókszínházakat” nyitottak a Páva utcai és a Bethlen téri zsinagógában, s a Hollán utcai izraelita kultúrteremben. Az utóbbi stúdiót Simon Zsuzsa vezette, több darabot is rendezett ott. Ifjú asszisztense Zsudi József volt. A ma már nyolcvan fölött járó művész a „láthatatlan színház” egyik utolsó tanúja. Ő a dokumentumfilmben is beszél azokról az időkről.
Mi is felkerestük őt. Elmondta, versimádó fiatalemberként 1940-ben, érettségi után jelentkezett a zsidó színházhoz, s afféle mindenes lett Simon Zsuzsa mellett:
– Rendkívül kemény, szigorú nő volt, nem tűrt semmiféle lazaságot. Mindenre figyelt, azt is észrevette, ha a jelmezek közül egy nyakkendő hiányzott. Amikor sok évvel később magam is rendező lettem a Vidám Színpadon, kimentem a sírjához, és megköszöntem neki mindent. Tőle tanultam a színházi fegyelmet, és azt is, hogyan, miként kell egy társulatot irányítani.
Ahogy Zsudi mesélte, a „láthatatlan színházban” ősbemutatókat is tartottak, például Pap Károly Mózesét, amelynek egyik epizódszerepét egy ifjú amatőr, Appel György alakította. Ő később Aczél György néven a honi kultúrpolitika főideológusa lett…
A Goldmark Teremben rendszeresen fellépett Salamon Béla, Kellér Dezső is. A kabaréjeleneteket Vadnai László és Nóti Károly írta.
– Sosem beszéltek a megaláztatásaikról, az eltiltásokról, a panaszaikról. Megszállottan próbáltunk, szeretet és összetartás volt köztünk. A színpadon elfelejtettük a félelmeinket – mondja Zsudi József. Hozzátéve: a nácik bevonulásáig viszonylagos rendezettségben éltek.
A filmben Karádi Béla is megszólalt:
– Bölcsészhallgatóként az izraelita magyar egyetemisták menzájára jártam ebédelni. Ott ismerkedtem meg az OMIKE művészeivel. Akkoriban az étteremben próbáltak. Egyik rendezőjük, Gellért Lajos – korábban a Nemzeti híres színésze volt – megkérdezte tőlem, tudok-e súgni. Mondtam, a gimnáziumban osztálytársaimnak súgtam már. Kezembe nyomta Szép Ernő Aranyóra című darabját, hogy próbáljak ebből súgni nekik. Aztán a másnapi próbára is elhívtak. Náluk maradtam.
A színház történetének utolsó napját is Karádi Béla idézi fel a filmben:
– 1944. március 19-én, vasárnap délután előadásra készültünk a Goldmark Teremben, amikor a Síp utcai portáról felszóltak: „Német urak vannak itt.” Három SS katona várt lent. Az egyikük megkérdezte: „Ön a magyar zsidóság vezetője?” Mire én: „Úgy nézek ki 22 évesen?” A németek közölték, másnap reggel a zsidó hitközség vezetői jelenjenek meg a svábhegyi Majestic szállodában, az SS főhadiszállásán. Ha nem lesznek ott, engem vonnak felelősségre. Este előadásunk lesz – mondtam. „Azt már ne tartsák meg” – felelték.
Pár nap múlva mutatták volna be Gorkij Éjjeli menedékhelyét. A premier már elmaradt.
A négyszáz fős társulatnak több mint a fele pusztult el a háborúban. Akik mégis túlélték a poklot, próbáltak felejteni. Zsudi József megmenekült a deportálásból, később a Vidám Színpad főrendezője lett. Ott is együtt dolgozott Salamon Bélával, Kellér Dezsővel. De a Goldmarkról, a vészkorszakról nem beszéltek. Ha mégis szóba került, Salamon közbevágott: „Aranyoskám, hagyjuk ezt!”
Karádi Béla Mauthausenben élte meg a háború végét, majd Bárdos Artúr a Belvárosi Színházba hívta őt rendezni. A hatvanas években a Cirkusz és Varieté Vállalat művészeti vezetőjének nevezték ki. 1982-ben ment nyugdíjba. Zsudi József negyven év után vonult vissza a Vidám Színpadtól. És bár tartották egymással a kapcsolatot, háborús emlékeikről a film elkészüléséig ők is hallgattak.
Keretes:
Palotás Katalin, a budapesti Reader’s Digest szerkesztőségének munkatársa. Miután drámatörténettel is foglalkozott, baráti társaságában felvetődött: jó volna filmet készíteni az „üldözöttek színházáról”. Kutatni kezdte a méltatlanul elfelejtett Goldmark, zsidó színpad történetét. Kiderült, néhányan még élnek az egykori társulatból. Akkor vetődött fel, hogy a visszaemlékezéseket filmen kellene megörökíteni.
A Krónika Alkotóközösség és Filmalapítvány vezetője, Lakatos Iván rendező vállalta a forgatást. A filmet a Magyar Mozgókép Közalapítvány és az NKA támogatta. De mire a pénz összegyűlt, az „utolsó tanúk” közül már csak ketten maradtak.
– Az ő megszólaltatásukkal és az eredeti dokumentumok egy részének bemutatásával szerettünk volna emléket állítani e csodálatos színháznak. Háború volt, tombolt a zsidóüldözés és bennük – ilyen viszonyok köz is – volt annyi erő, hogy a közönséggel megpróbálják elfeledtetni a borzalmakat. A művészi elhivatottság és az összetartás példaképei ők – mondta Palotás Katalin forgatókönyvíró.
A filmet a 41. Magyar Filmszemlén is bemutatták illő elismeréssel.