2010. 1. szám » Szincsok György: Az istenhit, mint logika

Szincsok György: Az istenhit, mint logika

Gondolatok Baruch Spinozáról

A tökéletest nem lehet elképzelni. Mi, akik erre vállalkozhatnánk, nem vagyunk tökéletesek, ezért gyakran esünk abba a kísértésbe, hogy az abszolútot, a megtestesíthetetlent a magunk képére formáljuk, így téve három pontot a kétségeink végére. Igen, kipontozzuk a végét, mert a megoldás nem tökéletes: Isten nem képzelhető el, nem adhatunk neki formát, nem ruházhatjuk fel tulajdonságokkal.
Egyes teológusok szerint Aquinói Szent Tamás nem azért hagyta befejezetlenül Summa teologica című művét, mert a halál ebben megakadályozta, hanem, mert váratlanul olyan istenélményben volt része, amelynek tükrében az ő irományai szánalmas próbálkozások voltak csak. Hónapokon keresztül képtelen volt írni, mert azt, amit látott, átélt, nem tudta szavakba önteni.
Mégis, a zsidó hit egyik alappillére lett a tökéletes elképzelhetetlensége. Csak a Mennyei Jeruzsálemben vannak tökéletes formák, és csak a Messiás ruházhatja fel a híveket azzal a képességgel, hogy a tökéletességet egyszer megértsék. Az a tilalom, hogy Isten nevét nem lehet kiejteni, és lényét nem lehet ábrázolni, a tér és idő végtelenségét sugallja. Ha pedig tér és idő elképzelhetetlenül tágítható, akkor a szenvedésnek sincsenek határai. Logikus, ám merész következtetés egy olyan világban, amelyben a gonosz büntetlenül cselekedhet, a jó pedig hasztalan imádkozik Istenéhez, mégis éhezik, vagy ellenségei martaléka lesz.
A logika, az összefüggések, következtetések világa azonban olykor kínos felismerések terepe. „Egyetlen kijelentés sem állíthat magáról semmit, mert a kijelentésjel nem tartalmazza önmagát.”– írja Wittgenstein a Logikai-filozófiai értekezés című művében. Vagyis csak Isten állíthatna bármit is önmagáról, hiszen mindenek fölött, így önmaga fölött is áll. Én, mint egyszerű halandó nem állíthatom azt, hogy igazam van, mert nem én vagyok a megtestesült igazság. Hiába tűnik logikusnak tehát mindaz, amit állítok, fölöttem áll egy mindenható igazság, amellyel nem azonosulhatok. Ez minden vallási vita kiinduló pontja.
Ha elfogadjuk ugyanis azt a nézetet, hogy csak egy mindenek fölött álló lény rendelkezik azzal a tudással, amely alkalmassá teszi az igazság eldöntésére az emberek világában, akkor csak úgy tekinthetünk magunkra, mint a földi események és az isteni tudás között utat kereső halandókra. Így tulajdonképpen lemondunk arról a vágyunkról, hogy valaha is végére járjunk dolgoknak, magyarul, bármiben is biztosak legyünk életünk folyamán. Ha Istent elfogadjuk a mindentudás letéteményesének, akkor csak kívülállóként beszélhetünk róla, vagyis nem hivatkozhatunk rá, mint az igazunkat alátámasztó szellemi tényezőre. Amennyiben Isten és ember között nincs összekötő láncszem, nincs jogunk kimondani egyetlen esetben sem azt, hogy igazunk van, mert kijelentésünkkel hiába hivatkozunk az általunk logikusnak vélt következtetésre, nincs esélyünk egy külső megerősítésre.
Ha azonban Istent nem fogadjuk el egy mindenek felett álló lényként, logikai értelemben szükségünk sincs rá, hiszen épp oly tökéletlen, mint magunk, és akár a helyébe is léphetünk. Elég ironikus, bár elvileg létező alternatíva lenne a földi hatalmasságok számára azt állítani, hogy Isten bizonyos kérdésekben tépelődik, vagy éppen a rossz álláspontot tette a magáévá, mégsem találunk példát erre a világtörténelemben.
Lássuk be, egyik fent említett variáns sem igazán vonzó alternatíva a hatalmat gyakorlók számára, így az emberi leleményesség erőszakot tett a logikán. A keresztény egyház ugyanis Isten igazsága nevében lépett fel, ezzel döntő hatalomra tett szert a halandók világában. Igazságot ugyanis csak olyan helyről érdemes szereznünk, ahol kezeskednek is érte. A pápaság megteremtette azt a hatalmi struktúrát, amely kétezer éve kezeskedik az isteni kijelentések igazságtartalmáért.
Isten a maga tökéletességében a hatalom eredője, tőle kapták jussukat a pápák, az uralkodók, a hadvezérek, és hozzá könyörögtek irgalomért az egyszerű hívek is. Ha valaki úgy vélekedik Istenről, hogy annak bölcsessége elérhetetlen a földi halandók számára, önmagát szolgáltatja ki azoknak, akik ennek az ellenkezőjét vallják. Az antiszemitizmus egyik legfontosabb eredője épp e szakadék a zsidó és keresztény megközelítés között. A zsidók ugyanis ragaszkodtak a tökéletességhez, a megközelíthetetlenhez, míg a katolikus egyház beérte a tökéletesség látszatával, amelyhez megteremtett egy olyan jól működő intézményt, mint az egyház, egyúttal szövetségesévé tette az államot. A keresztények nem értették ezt a különállást, olykor felrótták a zsidóknak a makacsságukat, végső esetben pedig elüldözték őket, vagy pogromokkal fejezték ki dühüket a hajlíthatatlan zsidókkal szemben.
Volt azonban valaki, aki úgy próbálta feloldani ezt az ellentmondást, hogy mind a zsidó, mind a katolikus nézeteket elvetette. Az amszterdami zsidó filozófus, Baruch Spinoza ugyanis úgy vélekedett, hogy az isteni akaratra való hivatkozás a tudatlanok menedéke. Ebből adódóan Istent nem érdeklik az emberek viselt dolgai, így nincs is értelme földi halandókra bíznunk annak eldöntését, hogy mikor cselekedtünk jót, és mikor rosszat. Spinoza szerint a természet képes önmagát szabályozni. Ezzel tulajdonképpen felruházta az embereket azzal a tulajdonsággal, hogy képesek egymagukban is jó döntéseket hozni. Nem csoda, hogy a zsidó közösség kitagadta, a keresztény egyház pedig üldözte tanait, és csak fiatalon bekövetkezett halála mentette meg az inkvizíció kegyetlenkedéseitől. Fő művét, az Etikát így sem publikálhatta életében.
Az istenhit lehetne logikai kérdés, ám az érzelmi küldetés sokkal inkább megfelel a hatalmi elvárásoknak. Ha nem így lenne, olyan kérdésekre kellene választ adnunk: miért gondoljuk, hogy Isten dicsőségre vágyik, hogy szeretetet és gyűlöletet táplál az emberek iránt, hogy megbocsát, vagy büntet. Spinoza megoldási javaslata nem felelt meg egyetlen egyháznak sem, mert le kellett volna mondaniuk az örökkévaló és a halandók közötti közvetítésről. Ez a hatalom elvesztésével járt volna, ami nélkül a hívek akár Spinozának is hihettek volna, aki szerint az emberek az örök-isteni részei.
Ha az ember ilyenformán egyesül az isteni természettel, hová tűnik a tökéletes, az abszolút? Hol van a végső tudás, mi értelme a Messiást várni? És nem utolsó sorban: hová tűnik a hatalom? Nem véletlen, hogy Spinozát az egyik legnaivabb tudósként tartja nyilván az emlékezet. Ha azonban elfogadtatta volna nézeteit a tömegekkel, talán megakadályozta volna az inkvizíció tombolását, a zsidó pogromokat, és a vallásháborúk borzalmait.
Az istenhit azonban még a mai közvélekedés szerint sem lehet logikai kérdés. Nem olyan, mint az elméleti fizika, hogy gyakorlati kísérletek nélkül, pusztán következtetések alapján egy képletben fejezzük ki a törvényszerűségeket. Az ember nem egy érzelmek és tulajdonságok nélküli gép, ahogy Spinoza gondolta, hanem szeretetre vágyó, ugyanakkor gyarló és kapzsi élőlény. A vallásnak küldetése van, mégpedig az, hogy elrejtsük rossz énünket olyan erények mögé, melyeket mások várnak el tőlünk.
Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy Spinoza egy olyan képzelt világban élt, mely nélkülözött bármiféle racionalitást, végezzünk el egy logikai csavart ezen a gondolatmeneten. Mi van akkor, ha Spinoza a világ minden teremtményét tökéletesnek tartotta, és így volt az első gondolkodó, aki eltüntette a halandók és az örökkévaló közötti szakadékot? Ha minden egyes élőlény isteni természetű, akkor lényegéből adódóan épp úgy nevezhetjük tökéletesnek, mint ahogy az istenit is tekinthetjük tökéletlennek. Mi magunk örökkévalók vagyunk, egyben a halandók is. Magunkban hordozzuk a tökéletest, és egyben felmutatjuk a hibákat is, melyek összessége is Isten lényének része. Mintha minden élőlény és szervetlen anyag ugyanannak a lénynek az összetevője lenne. Egyetlen lény sokmilliárdnyi alakban.
Szétválasztás helyett összead, többlényegűből egylényegűt gyúr. Úgy, ahogy mai világunk problémáit tudnánk feloldani. Nem a különbséget keressük, hanem az azonosat, nem az ellentétet élezzük, hanem csillapítjuk, majd eltüntetjük azt. A környezetvédelem, a rasszizmus, a háborúk, a túlnépesedés problémái is csak ezzel a felfogással kezelhetők hatásosan. Igaz, fel kell adnunk a tökéletesség utáni olthatatlan vágyakozásunkat, de mégsem érezzük magunkat egyedül az Univerzumban, mert mindannyian hordozunk egy darabot abból az elképzelhetetlen lényből, melyet Istennek hívunk. Talán épp azért nem tudjuk ábrázolni, és megnevezni Istent, mert akkor minden létezőt egyetlen pontba kellene sűrítenünk, és erre képtelenek vagyunk. Ha azt gondoljuk, hogy más sem képes erre, akkor talán megnyugszunk, és lassan feloldjuk a tökéletesség iránti vágyunkat a bölcsesség tengerében. Hiszen teljes szívünkből tudunk szeretni egy olyan lényt is, akiről jól tudjuk, hogy emberi hibáinak száma végtelen…