Kezdőlap » Remény » 2010. 1. szám » Tóth Szilvia: Rembrandt és Lievens kapcsolatáról*

Tóth Szilvia: Rembrandt és Lievens kapcsolatáról*

Bródy Sándor utolsó művében, a Rembrandt. Egy arckép fényben és árnyban című regényben (vagy novella-fűzérben) önálló fejezetet, vagy novellát szentel Jan Lievens (1607–1674) festőnek, Rembrandt kortársának. A kötet más pontjain is megemlíti őt. Az írói képzelet időnként megelőzi a tudományos eredményeket. Bródy novellává kerekítve mondja el, amit a XX. század derekától kezdve a művészettörténészek is elmondanak. Felidézi Rembrandt ifjúkori, leideni barátjának emlékét, a közös munka és vetélkedés izgalmát és örömét. A barátság érzelmi hevét, már-már szerelmet, melyet a közös munka is kivált. A barátságot rövid időre egy nő megjelenése árnyékolja be, akinek mind a ketten udvarolnak, de ő „átpártol” Rembrandthoz. A történetet Bródy olyan friss, eleven hangon adja elő, mintha része lett volna hasonló történetben.
Bródy talán ismerte Lievensnek ma a Szépművészeti Múzeumban látható portréját, mely fiatal nőt ábrázol – egy Angyali üdvözlet töredékének tartják –, és még legalább két Lievens-képet az 1906-os leideni kiállításon láthatott.
A Bródy-korabeli művészettörténészek és művészeti írók általában nem tulajdonítottak Lievensnek jelentőséget. Bár a dokumentumok alapján tudhatták, hogy Amszterdamban Rembrandt és Lievens Pieter Lastman tanítványai voltak, majd tanulmányaik befejeztével Leidenben közös műteremben dolgoztak, mindketten leideni születésűek lévén.
W. Bode nem említi Lievens nevét a XVII. századi holland festészetet áttekintő, több kiadásban is megjelent, gyakran idézett művében. Nyolckötetes Rembrandt monográfiájának dokumentációjában viszont közölte Constantijn Huygens (1608–1687) fiatalkori, latin nyelvű önéletrajzának Rembrandtról és Lievensről szóló töredékét.1 Richard Muther sem említi Lievenst Rembrandt monográfiájában2, és festészettörténetétben. Adolf Rosenberg a Wilhelm R. Valentinerrel közösen készített Rembrandt-katalógus előszavában hosszan idéz Huygens önéletrajzából, melyben Frigyes Henrik tudós titkára a két ifjút, Lievenst és Rembrandtot dicséri. Leginkább azért idézi Constantin Huygenst, hogy bizonyítsa Rembrandt korán megmutatkozó rendkívüli tehetségét. Lievensre nem fordít figyelmet.
Émile Verhaeren Rembrandt című esszéjében csak egy felsorolásban említi Lievens nevét, mint Rembrandt tanítványát.
Neves és tekintélyes Rembrandt-kutatók Bródy érzékenységéhez hasonlóan hangsúlyozzák e kapcsolat fontosságát, és Lievens művészetének értékeit3, anélkül, hogy a magyar író nevét valaha is
hallották volna. Pedig Bródy regénye angol fordításban is megjelent („romance” műfaji megjelöléssel) 1926-ban, New Yorkban.
Otto Benesch 1957-ben írta: Rembrandt és Lievens „szoros szellemi közösségben hatalmas lelkesedéssel festettek, és a humanista Constantin Huygens ránk hagyta nagyon érzékletes leírását a lelkesedésnek, mely a két fiatalember munkáját áthatotta”4.
E. H. Gombrich állítja 1969-ben: „A korai éveiben [Rembrandt] közös műteremben dolgozott Lievenssel, és együttműködésük oly szoros volt, hogy néha a gyűjtők bizonyos műveket úgy határoztak meg, hogy „Rembrandt és Lievens munkái”5.
Az 1656-os árverési leltárból tudjuk, hogy Rembrandt birtokában nyolc Lievens kép volt.
Rembrandt és Lievens kapcsolatára azóta fordítanak nagyobb figyelmet, amióta a tudós Constantijn Huygenst fontos politikai posztjai miatt is figyelembe veszik. És amióta a siker természete egyre fokozottabban érdekli a modern esztétákat.
Huygens, aki ifjú korában a leideni egyetemen tanult (egyébként itt tanult Rembrandt, és másik földije, Amszterdam későbbi polgármestere, dr. Tulp is), fiatalkori latin nyelvű emlékirataiban megörökítette a két fiatal festő műtermében tett látogatását. Elragadtatással beszél róluk, mint olyan festőkről, akik a holland művészetet minden más nép és kor művészetével egyenrangúvá tehetik majd. Alacsony származásuk ellenére a holland köztársaság leendő büszkeségeit látja bennük.
Huygens szövegében, amely csak a XIX. század legvégén vált ismertté, két olyan elem van, amit Rembrandttal kapcsolatosan gyakran megismételnek. Egyik, hogy lényegtelennek tartja, kik voltak Rembrandt mesterei, mert Rembrandt mindent önmagától tanult.
Verhaeren a Rembrandt című esszéjében ezt a gondolatot folytatja, amikor Lastmanról lekicsinylően beszél.
Másik, hogy sajnálkozik amiatt, hogy a fiatal művészek nem utaznak tanulmányútra Itáliába. Megértéssel és kétkedéssel jegyzi fel Rembrandt ellenvetését: az itáliai mestereket jobban lehet Hollandiában tanulmányozni, mint Itáliában6.
Huygens arcképét Hágában Lievens festette meg. Rembrandt Huygens közvetítésével kapott megbízást Frigyes Henrik hercegtől a Passió-ciklus elkészítésére. A megrendeléssel kapcsolatban 1936 és 1639 februárja között Rembrandt hét levelet intézett Huygenshez, a herceg személyi titkárához. Kapcsolatuk később megszakadt7, Huygens Rembrandt halálának hírét sem jegyezte fel naplójába.
Huygensről érdemes tudni, hogy John Donne holland fordítója, és szerepe volt Corneille Cid című drámájának amszterdami, holland nyelvű bemutatásában. Újabban, amerikai kutatók elképzelése szerint Rembrandtban és Lievensben Rubens „északi” párját szerette volna megtalálni. Huygens – politikai tevékenységével párhuzamosan – a teológia, filozófia, költészet, fizika és csillagászat területén is tevékenykedett. Zenészként és zeneszerzőként is ünnepelték. Holt nyelvek és élő nyelvek kiváló ismerője – és politikai munkája során használója – volt. Néhány költeménye magyarul is olvasható. Idézem Amszterdam című versét, Orbán Ottó fordításában, mert Rembrandtról és Lievensről szóló naplójegyzeteiben ugyanez az öntudat és büszkeség szólal meg.
Az én csodáimat ne bámészkodva nézd meg,
ha látsz, Idegen, megroggyanjon a térded!
Így kérdezd: honnan ily fönséges tünemény,
kik műveltek csodát a csatornák közén?
Honnan, te arany rét? Bőkezű egek adtak?
Tengernek tárháza, Keletnek és Nyugatnak,
Kétszeres Velence, hol végződik falad?
Kérdezd csak, Idegen! És másokkal magad
ne mondd Párizst, Rómát és Kairót remeknek!
Ki itt áll szótlanul, az mondja a legszebbet.

Amszterdam, mint Észak Velencéje, az évszázadok folyamán közhellyé vált. A sztereotípiát Bródy is használja 1906-ban, és előzőleg Verhaeren is.
Nem tudom, hogy Bródy olvasott-e, vagy hallott-e Huygensről. 1906-ban, amikor az amszterdami és a leideni kiállításon cikkeit írta, szinte biztos, hogy még nem ismerte. 1909-ben jelent meg Éber László antológiája8, mely a holland államférfi Rembrandtra és Lievensre vonatkozó feljegyzéseit is közli. Bródy akár ismerhette is a kötetet, bár bizonyítékát nem találtam. Ha tudott is Huygensről, nevét nem említi. Regényében nem volt szüksége az alakjára. Huygensről egyébként Verhaeren sem írt esszéjében, bár Émile Michel nevét leírja. Émile Michel volt az a szerző, aki Huygenst, elsősorban a holland levéltári kutatások alapján, bemutatta a francia közönségnek. (Michel tanulmánya szerint, ellentétben Verhaeren esszéjével, Lievens nem volt Rembrandt tanítványa.9)
Az Éber László összeállításában megjelent Művészettörténeti olvasmányok című kitűnő, magyar viszonylatban úttörő szöveggyűjteményt mára szinte teljesen elfelejtették. Pedig nemzetközi összehasonlítás szerint is viszonylag korán olvasható volt benne magyarul Huygens Rembrandtra és Lievensre vonatkozó beszámolója10, az ókor és a XIX. század közt íródott szemelvények között, Arnold Houbraken Rembrandt életrajza és Carel van Mandel festőéletrajzai részletének társaságában.

Lábjegyzetek

* Részlet Tóth Szilvia: Rembrandt-megközeltések. c. könyvéből (Budapest, Hungarovox. 2008. 80-86 pp.)
W. von Bode: Rembrandt. Beschreibendes Verzeichniss seiner Gemälde, VIII. 1905. 171–173.
2 Richard Muther: Rembrandt van Ryn, Brandussche Verlagsbuchhandlung, Berlin, W. 30.
3 Rembrandt and Lievens in Leiden, bevezette Henriette Bolten-Rempt, kiállítási katalógus Christiaan Vogelaar, P. J. M. de Baar – Ingrid W. L. Moerman, Ernst van de Wetering, Rudolf E. O. Ekkart, és Peter Schatborn tanulmányaival, 1991, Waanders Uitgevers, Zwolle, De Lakenhal, Leiden.
A Rembrandt Research Project munkálataival és életmű-katalógusával párhuzamosan készült Werner Sumowski alapvető munkája, a Gemälde der Rembrandt-Schüler I–VI. 1983. Edition PVA.
Többek között G. van den Eeckhout, C. Fabritius, A. de Gelder a második kötetben, J. Lievens a harmadik kötet anyagában szerepelnek.
4 Otto Benesch: Rembrandt, Skira, Genčve, 1957. 9–10.
5 E. H. Gombrich: Rembrandt now, The New York Review of Books, March 12, 1970. vol. XIV. number 5. 10.
6 Kortársak a németalföldi festőművészetről, válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Garas Klára, a szemelvényeket Garas Klára és Takácsy Elek fordították, Gondolat, Budapest, 1967. 87–92.
Huygens szövege kissé ellentmondásos: [Rembrandt Júdás árulása c. festményéről írja] „Mellé lehet állítani Itália minden alkotását, ami a legrégebbi kortól kezdve, mint szép és csodálatra méltó fennmaradt. […] Ezt a figurát állítom szembe valamennyi korszak művészetével, és szeretném látni azokat a tudatlan embereket (más alkalommal már tiltakoztam ellenük), akik azt gondolják, hogy ma már semmi olyat nem lehet alkotni vagy mondani, amit a régi korokban meg ne tettek, vagy meg ne mondtak volna. Mert állítom, hogy akár Prótogenés, akár Apellés vagy Parrhasios sem hinné, még ha visszatérne is a földre, hogy – és itt elnémulva állok, amikor kimondom – egy fiatalember, egy holland, egy molnár, egy serdülő szakálltalan mi mindent hordott össze és fejezett ki egyetlen figurában. Bravó, Rembrandt! Nem volt oly nagy jelentőségű tény az Ilias és egész Ázsia hírnevének Itáliába való áthelyeződése, mint az, amikor Görögország és Itália legfőbb dicsőségét egy olyan holland ember szerezte meg Hollandiának, aki alig volt szülővárosa falain kívül.” „Ó, bárcsak annyira megismerkednének Raffaellel és Michelangelóval, amennyire én szeretném, ha szemükkel felfalhatnák e hatalmas szellemek alkotásait, milyen gyorsan felülmúlhatnának mindent, ők, akik arra születtek, hogy önmagukat megismerve, a művészetet a tökéletességre emeljék, s Hollandiába hozhatnák az olaszokat.” 88–89., 91.
7 Gary Schwartz, aki Rembrandt kapcsolatrendszerét és megrendelői körét vizsgálja, írja, hogy a művészettörténészek nem figyeltek fel Huygens 1633-ban írt Rembrandt-ellenes gúnyversére. Rembrandtot és Lievenst életükben egyenrangúaknak tartották. Rembrandtról halála után számtalan tanulmányt írtak, és számtalan kiállítást rendeztek műveiből, Lievensnek csak egy kiállítást és egy monográfiát szenteltek. A méltatlanul elfelejtett Lievens újrafelfedezésében H. Gerson szimpátiájának volt nagy szerepe. (Gersonnak köszönhetjük Rembrandt leveleinek kétnyelvű kiadását: Seven letters by Rembrandt, The Hague, L. J. C. Boucher, Publisher, 1961. Bródy ézékenységét Schwartz fejtegetései igazolják.
Gary Schwartz: Rembrandt, Viking, Penguin Books, 1985. 73., 78., 90.
8 Művészettörténeti olvasmányok, összeállította Éber László, Bp., Singer és Wolfner, 1909.
9 Émile Michel: Constantin Huygens, Revue des Deux Mondes, t. CXVIII /1893/ 569–609.
10 A Művészettörténeti olvasmányokat feltünteti bibliográfiájában a Garas Klára válogatásában, előszavával és jegyzeteivel megjelent Kortársak a németalföldi festőművészetről c. antológia