Kezdőlap » Remény » 2011. 1. szám » Flamm János: Zémann végre megvilágosodik

Flamm János: Zémann végre megvilágosodik

 

– Én is zsidó vagyok! – Ezt a bejelentést a neurológiai osztály hatágyas kórtermében fekve tette spontán és jól érthetően. Az elkoszolódott ablakokon bágyadt napsugarak törtek át, jobb karjának vénájába nesztelenül csepegett a gyógyszeres infúzió. Néhány másodperc csend támadt. Már vagy egy órája hallgatta a politikai változásokról szóló vitát, s mikor betegtársai eljutottak a szokásos következtetéshez, miszerint mint minden bajnak, ennek is a zsidók az okai, elérkezettnek látta, hogy megszólaljon. Túlságosan hosszú ideig tűrt. Harminc éve élt és dolgozott a kisvárosban, előbb mint tanár, majd iskolaigazgató.

Két éjszakán át törte a fejét betegségének elemzésén. Egyre rosszabb idegállapotának ugyan bőven volt közvetlen előzménye, de amit már régen sejtett: rejtőzködő, származását ködbe burkoló lavírozásai lassan aláásták és szétmorzsolták önazonosságát. Abban hitt hát, hogy a belécsepegtetett gyógyszerek csak egy módon lehetnek hatásosak, ha akár őt, akár a népét éri igaztalan szó, nem hagyja!

Bejelentése nyomán társai témát váltottak, ablakfelőli szomszédja narancsot bontott, és ágya szélén ülve egy girizdet nyújtott felé. A nála vagy tíz évvel fiatalabb férfi vérnyomását a községi orvos nem tudta beállítani. Ingázó életmódja, a reggeli ébresztő féldecik, a cigaretták, a kemény fizikai munka, a vonatozás, a kocsma – ahová minden falubeli hazatértében jutalomképpen benézett –, a bőséges vacsora, a tv-nézés közbeni ágybaájulás évtizedes körforgása állt a számláján, ezért kellett most fizetnie. Másik ágyszomszédját, egy nagytestű vállalkozót a kezdődő agyvérzés tüneteivel hozták be. Hiába erőlködött, értelmes szavakra nem futotta, a darabos ételt megrágni, lenyelni nem bírta. A hirtelen támadt kór reménytelenségében sűrűn felzokogott. A zuhanásszerűen rátörő álom, a megannyi fel-felcsukló lélegzetvétel mind-mind azt jelezte – talán öntudatlanságában is – magát siratta. Átellenben az ajtó mellett fiatalember feküdt, az őt látogató szüleit Zémann felismerte, tehát egykori tanítványa vált szobatársává. A megrettent szülők zavartan bólintottak Zémann felé: lám, a tanár úr is…

Zémann mindössze csak nyugalomra és csendre vágyott, egy kis békére, az agyonzsúfolt napoktól meglopott időre. Betöltötte az ötvenet, a városban ismertté és népszerűvé vált előadásaival, büszke lehetett felnövő fiaira, szakmai írásai rendre megjelentek, többször szerepelt a városi televízióban, mégis! Magányos sétái közben nem volt boldog. Kíméletlenül szembesítette magát a kirakatok tükrében meglesett, kissé görnyedt tartásával, s bár tenyereként ismerte az utcákat, nem volt igazán otthon sehol. Két, az utóbbi hetekben lezajlott epizód döbbentette rá, hogy óriási kőtömböket cipel, amelyek lassan összeroppantották gerincét.

A városi uszodában történt. Amióta Zémann odajárt, a zuhanyozóban a legkevésbé látható tus-rózsát választotta. Emlékezett apjára, aki őt, kisgyermekként a budapesti Sportuszodába vitte, és sajátos módon a közös térnek mindig háttal vette le egyberészes úszómezét, s a tusolás után, a törülközőjét pedig gondosan ágyéka elé tartva ment át az öltözőbe. Az övéhez hasonló szemérmét csak egy pillanatra láthatta. S hiába telt el már több év azóta, hogy az a kis különbség életveszélyt jelenthetett, de miként a fel nem robbant bombák, a rémület forrása a békeidőkben is velük maradt. Zémann ezegyszer a falnak háttal, kifelé fordult. Rajta kívül csak egy férfi zuhanyozott. Alacsony, kisportolt fiatalember, hátán jókora púppal. Azon torztestűek egyike, aki sikeresen küzdött meg az élete végéig magán viselendő stigmával. Zémannn felszabadultan áztatta magát, íme mindketten kaptak valamit, ami mássá tette őket, és ez az érzés összekapcsolta a fiatalemberrel. Később azonban átmeneti öröme szétfoszlott, mint a tusolóban felgyűlt vízpára, s átadta helyét a bűntudatnak. Amiért a másik súlyos fogyatékosságával enyhítette saját kishitűségét.

A másik epizód az igazgatói szobában zajlott le. Ötödik éve dolgozott igazgatóhelyettesével. Bella jól húzó pedagógusként került a posztba, s együtt őrlődtek a felettesek által meghozott értelmetlen intézkedések és a lobbanásra mindig kész testület között. Bella eleinte kísérletet tett, hogy munkahelyi kapcsolatukat kibővítse családi összejárásokkal, de Zémann ettől elzárkózott. Bella azon a bizonyos késő délutánon bekopogott hozzá, arcán szokatlan pír, hangja intim. Többször bebiztosította magát, hogy Zémann nem fog megsértődni, ha kérdez tőle valamit. Zémann nem tudta elképzelni, mi rejtőzik e nagyfokú óvatosság mögött. Aztán Bella erőt gyűjtött, és kibökte:

– Mondd főnök, te tényleg zsidó vagy? – Zémann igennel válaszolt, és nem sértődött meg. Ennél sokkal zsigeribb, és az undorhoz igen közelálló érzések öntötték el. Ötven évvel a holokauszt után, egy tanult, intelligens, vele a legközvetlenebb munkakapcsolatban levő kolégától hangzott el a kérdés, olyan titokzatosan és fontoskodva, mintha világrengető összeesküvésbe kívánta volna őt belevonni. Vajon mióta küzdött legyűrhetetlen kíváncsiságával, mióta emésztette ez a nyilvánvalóan lényegtelen, de számára fontos kérdés? És következtek a zavart mentegetőzések, hogy ő, Bella, természetesen nem antiszemita, és így tovább, és így tovább. Zémann némi számításból csendben maradt, kiélvezve az asszony növekvő feszélyezettségét, s aztán csak annyit mondott:

– Ha egyéb nincs, akkor haza is indulhatnánk.

A továbbiakban kapcsolatuk tapinthatóan hivatalossá és formálissá vált, de Zémann is összekuszálódott. Adott egy több tízezres város, egy régi zsinagóga, amely haló poraiban, drótkerítés mögött rogyadozik, s foroghat bárhogy is a történelem kereke, az egyik partról nem látni át a másik partra, nemhogy híd verhető közéjük. A könyvtár igazgatója jutott az eszébe, az egyetlen, akivel néha szót válthatott zsidóságukról. A nála idősebb férfi kamaszként járta meg a hírhedt haláltábort, s mint mondta, ő maga részéről felmondta az ősi szövetséget, de Zémann jól látta, ez sem segíthetett rajta, mert keserű volt, és mindig nyugtalan, és minden alkalommal módot talált a Belláéhoz hasonló történetek elmondására. Miért tartotta számon azokat? Miért emlékezett arra a megalázó pillanatra, amikor félúton kiszállt a közös autóból, amiben az író-olvasó találkozóról hazafelé a fővárosi író ittasan zsidózni kezdett? Mire hát a pokol és a múló idő?… Közös csónakuk céltalanul lebegett a két part között a vízen.

Ezért szólalt meg a kórteremben! Végre! A nagy elhatározás eufóriájában észre sem vette, hogy betegtársa lekapcsolta róla a lejárt infúziós készüléket. Az ebédre várva a többiek is elcsendesedtek. Zémann félálomban még megtervezte a következő lépéseit. A Fő téri ékszerésznél vesz egy ezüst nyakláncot Dávid-csillaggal, aztán előkeresi azt az apró imakönyvet, amelyet majd’ negyven évig költözésről költözésre megőrzött, s amit bármicvójára kapott a rebbecentől, és… és… Női kéz érintette meg karját. Bella volt az, aki a testület nevében egy dogoz bonbont adott át, s nem túl hitelesre kerekedett mosollyal hogyléte felől érdeklődött.

– Hát mi történt veled főnök? Lefogytál és megöregedtél!

Zémann később sem tudta az okát, az eufória, a rég elfojtott indulatok, vagy esetleg az erősre sikeredett gyógyszeradag hatására tört fel belőle a vulkán:

– Egy nagy büdös francot öregedtem meg, kedves Bella! Sőt! Nagyon is sőt! Ha érthető, amit mondok?!

Helyettese ledermedt, aztán az ajtó felé indult. Lehet, hogy mindez félálomban történt meg, de megtörtént!

Ágya szélén ott feküdt a csokoládés doboz. Mosoly futott át Zémann arcán, s váratlanul magának is egy szürrealista képpel nyugtázta az iménti jelenet végét: „Bella ajkára fagyott mosollyal a kezében kihátrált a kórteremből.”

Zémann elégedetten oldalára fordult, s a fel-felcsukló hangot adó szomszédjára vetve egy pillantást álomba szenderült.