Kezdőlap » Remény » 2011. 1. szám » Gál Róbert: Szeressük egymást gyerekek

Gál Róbert: Szeressük egymást gyerekek

 

Seress Rezső története

 

Gál Róbert, a kitűnő újságíró remek könyvet írt Seres Rezsőről; Rózsavölgyi Kiadó jelentette meg. Az életregény végigkíséri a művészt pályája fontos állomásain, világsikerein. Ajánljuk T. Olvasóinknak, vegyék kézbe ezt a páratlan mesét. A CD-mellékletben sem csalódnak.

 

Nyirkos eső zavarta haza Rezsőt 1942. április 10-én. Az elöljáróságon volt valami elintéznivalója. Juhász úr, a segéd-házfelügyelő már messziről elébe sietett.

– Seress úr! Behívót kapott!

„Seress Rezső munkaszolgálatos tartozik 1942. április 11-én az óbudai kiegészítő parancsnokság téglagyári kirendeltségénél jelentkezni! Háromnapi élelmet hozzon magával!” ­– állt a SAS behívón.

Nem volt felmentés, nem voltkibúvó, menni kellett. Este még játszott a Kulacsban, otthon le sem hunyta a szemét, gyorsan, kapkodva összecsomagolt, és másnap előírásszerűen jelentkezett a kiegészítő parancsnokságon. Kutyakorbácsos, ordító altisztek fogadták a behívottakat. Tizenhéttől hatvanötig minden korosztály képviselve volt. Idős, könnyeikkel küszködő szülők, rokonok kísérték el fiaikat. Rezső Klárival és a férjével, Sztopa Gyulával érkezett. A búcsút zuhogó botütés kísérte. Itt nincs családi érzelgés, enyelgés, itt katonai munkatábor működik – hangzott el többször is.

Seress a SAS-behívót a Beszkárt (budapesti közlekedési vállalat) szakszervezeti vezetőivel egyszerre kapta. Kossa István, Tóth Mihály és mások – akikre nem vonatkoztak a faji törvények – hátizsákkal, túrafelszereléssel, díszeitől megfosztott Beszkárt-egyenruhában jelentkeztek a büntetőszázadba. Így akarták lefejezni a szakszervezeti mozgalmat.

A „muszosok” négyes sorokban vonultak a táborba. Bent a barakkban motozás kezdődött. Mindent elszedtek tőlük. Élelem, pénz, kés, ceruza, öngyújtó, cigaretta – mindent elvettek a motozás során. Az ajtó előtt feltűzött szuronyú őrség állt. Megszökni nem volt tanácsos.

Az udvaron megkezdődött az összeírás. Mintha megvesztek volna, minden tiszt ordított. A zsidó munkaszolgálatosok, Rezső is, némán, riadtan várakoztak.

– Betegek, vagy akik még nem voltak katonák, kiállni! – hangzott a vezényszó.

Sokan kiléptek. Seress maradt a helyén. Zsigereiben érezte, hogy a betegekkel történhet valami. Valami nagyon tragikus. Az utolsó szalmaszál, amelybe sokan megpróbáltak kapaszkodni. Õ nem.

– Egészségesek! Zárkózz és jobbra át!

A behívottak serege kettészakadt. Rezső mellett egy magas, izmos fiú lépkedett, a háromszoros olimpiai bajnok, Kabos Endre. Egyszerre az egyik tiszt feléje bökött.

– Maga az a Kabos?

– Igenis, jelentem alázatosan, alezredes úr! – vágta össze a bokáját.

– Öltözzön fel! Most még kiengedem, mert a magas protektorai követelik, de vegye tudomásul, ha még egyszer a kezembe kerül, nem szabadul egykönnyen. Az Isten sem fogja megmenteni. Értette?

– Igenis, alezredes úr, értettem!

– Mehet!

Kabos arca a szégyentől, a megaláztatástól lángolt. Los Angeles és Berlin kardvívó olimpiai bajnoka nem ment, inkább csak csetlett-botlott kifelé (Kabos Endre két évvel később, 1944. november 3-án halt meg Budapesten. Éppen egy villamoson utazott a Margit-hídon, amikor a németek felrobbantották).

A barakk egy-egy rideg termében tíz-tizenöt munkaszolgálatost helyeztek el. A puszta földön aludtak. Az őrök kettesével kísérték Seresséket a tábor közepén lévő, egyetlen húzós kúthoz. Csak csajkával lehetett vizet hozni a mosdáshoz. Puskatus, bot és rúgás kijárt annak, aki lemaradt, nem volt elég fürge, vagy kilöttyintett egy csöpp vizet a csajkából.

A táborparancsnok – egy rossz kinézetű, sima arcú férfi, kezében lovaglópálcával – parancsokat osztott: mindenki vásároljon levelezőlapot, és írja meg hozzátartozóinak, hogy amíg le nem szerelnek, nem írhatnak és nem kaphatnak levelet. Ne is próbálkozzanak, a tábori csendőrség megsemmisíti. Látogatás, csomagküldés ugyancsak tilos.

Az utolsó leveleknek meglett a hatásuk. Olyan hatalmas látogatótömeg érkezett a téglagyár elé, hogy a csendőrök puskatussal verték vissza a kaputól és a kerítéstől a hozzátartozókat. Végre jött a századparancsnok. Kivételesen engedélyezte a látogatást, de csak tízes turnusokban és csak három-három percre. Klári gyorsan beszámolt, mi van otthon. Amennyire lehetett, nyugtatgatta Rezsőt.

A következő napon a tábor udvarán menetgyakorlatot tartottak. Az előző éjszaka zuhogott az eső, a „muszosok” térdig gázoltak a sárban. Névsorolvasás után kiderült, hogy a létszám eggyel kevesebb. Valaki megszökött. Újra megerősítették az őrséget. Szükségre is csak feltűzött szuronyos őr kíséretében lehetett menni. A látogatást megszigorították, pedig a zuhogó esőben reggel óta sokan várakoztak. A tömeg hangosan követelte a látogatási stop feloldását. Már besötétedett, amikor három percre felfüggesztették a kegyetlen büntetést.

Másnap reggel szájról szájra járt a hír: elfogták a szökött „muszost”. Kivételesen nem lőtték agyon. Másfél órai kikötést kapott. A századnak vigyázzállásban kellett végignéznie az ítélet végrehajtását. Amikor a szerencsétlen elájult, fellocsolták, és újra felhúzták.

A háború egyre kilátástalanabb lett. A tisztek és kiszolgálóik napról napra idegesebbek voltak. A háborús sikerek és nagy remények mámora nem sokáig tartott. A német csapatok visszavonultak Moszkva alól. A Barbarossa-terv kudarca után 1942 tavaszán – Hitler erélyes követelésére – negyedmilliós magyar hadsereget és mintegy negyvenezer munkaszolgálatost kellett kiküldeni az orosz frontra.

– Holnap indulás! Mindenki jól csomagoljon össze. Fölös holmit senki se hozzon, úgyis eldobja majd. Tilos a pénz kivitele! Egyébként is motozás lesz, s akinél pénzt találnak, kikötik – adta ki a parancsot a táborvezető.

Másnap a „muszosok” teljes menetfelszerelésben várták a teherautókat. A kelenföldi pályaudvar első vágányán pöfögött a hosszú vonat. Mozdony még nem volt rákapcsolva. Mázsás szalma- és szénabálákkal kellett megtömni néhány vagont. Azután kenyérzsákok, kondérok, tiszti poggyászok kerültek sorra. Amikor egy-egy kocsi megtelt, akkor a hosszú vonatot kézi erővel kellett előre-vagy hátratolni.

Már szürkülni kezdett, amikor elhangzott a parancs a beszállásra. A látogatókat kiterelték az állomásról. A vagonajtókat a munkaszolgálatosokra zárták. Csak egy keskeny rést hagytak. Azon lehetett utolsó búcsút inteni.

Egyszerre tíz név hangzott el az egyik százados szájából. Jelezzék – kiáltotta torka szakadtából –, hogy melyik vagyonban tartózkodnak, mert más feladatot kapnak. Rezső – menetfelszereléssel a hátán – a „tízek” közé tartozott. „Itt a éve! Nincs tovább!” – gondolta.

De szerencsére nem így történt. Amikor lekászálódott a vagonból, egy őrvezető kiadta a parancsot: teherautóra szállnak, a MABI kórházba hulla- és betegszállítók lesznek, most ott van rájuk a legnagyobb szükség. Kikötés jár annak, aki nem engedelmeskedik Kiss kórházgondnok parancsainak. A kórház pincéjében fognak aludni. Később derült ki: a hullák között. „Szökéssel ne is próbálkozzanak. Az életükkel játszanak.”

A magánalkalmazottak biztosító intézetének kórháza a jól felszereltek közé tartozott. Betegi a legnagyobb magyar cégek – elsősorban a rendszer kiszolgálóinak, például a hadiipari beszállítóknak – felső vezetői közül kerültek ki. De szép számmal voltak olyanok is, akik meg tudták fizetni a biztosítás borsos árát. Õk osztályon felüli ellátásban részesültek.

Rezső tehát hulla- és betegszállító lett. Felszerelték gázálarccal és rohamsisakkal, meg egy fülhallgatós rádióval. Amikor a fülhallgatóban megszólalt a Szabadka-Zombor-Újvidék körzet légiriadója, a magatehetetlen betegeket, operáltakat azonnal leszállították a kórház alagsorába. Rezső egy Fischer nevű kekszgyárossal került párba.

A nagy budapesti szőnyegbombázások után teherautó-számra hozták a kórházba a haldoklókat, súlyos sebesülteket.

A magyar úri osztály úgy tett, mintha észre sem venné, mi történik a vérző Kelet-Európában és benne a magyar fővárosban. Népszerű színészek léptek föl a városligeti Fényes György-féle cirkusz évadnyitó, húsvéti műsorában. A kormányzó és más előkelőségek jelenlétében leleplezték Tormay Cecil írónő szobrát a Károlyi-kertben. Nagy érdeklődés mellett kezdték meg Schmidt Miksa hagyatékának árverését a Posta Takarékpénztár csarnokában. a reformáció emléknapján felavatták a Lónyay utcai református gimnáziumot.

Egyre több volt a leszakított kezű és lábú, kifordult belsejű, szemeit elvesztő súlyos sebesült. Nem volt megállás. Rezső úgy rohangált az emelet és az alagsor között, mint egy páternoszter. Az emberi élet egy lyukas garast sem ért.

Egyik reggel – 1944. március 19-e után – német teherautó tolatott a bejárat elé. Keretlegények állták körül a járművet. A kórházban dolgozó összes munkaszolgálatost felterelték a kocsira. Rezső el volt készülve a legrosszabbra. Az időnként fellebbenő ponyva látni engedte, hogy nem a Duna-part felé haladnak, de nem viszik vissza őket a téglagyári munkatáborba sem. Egészen más irányt vettek: Ausztria felé indultak.

Az úti cél egy kis osztrák városka, Bruck an der Leitha (Lajtahídvég) volt. Bármilyen abszurd, a német vezérkar úgy gondolta, hogy megállítható a Vörös Hadsereg, ha elaknásítják Alsó-Ausztriát. Összefogdosták a „muszosokat”, és arra kényszerítették őket, hogy ásóval-kapával, meg puszta kézzel ássanak el éles lőszert – amely a kezükben bármikor felrobbanhatott.

Reggel ötkor volt az ébresztő, és egy óra ebédidő után sötétedésig dolgoztak. Húsz deka kenyeret kaptak egy napra, meg két deka margarint. Reggelire valami kávészerűséget, ebédre-vacsorára híg löttyöt.

A jó hírek – a románok kiugrottak, Párizsban a lakosság felkelt a nácik ellen, az oroszok már a hágókat ostromolják – futótűzként terjedt a munkaszolgálatosok között. Erőt adtak nekik. De mindegyikük fejében ott motoszkált azonban a súlyos kérdés: meddig lehet ezt kibírni?