Kezdőlap » Remény » 2011. 1. szám » Kállai-Kovács Erzsébet: Közös sors

Kállai-Kovács Erzsébet: Közös sors

 

(Elbeszélés)

 

Juliska és János egész életükben a földet túrták – ők legalábbis is így mondták, ha megkérdezték tőlük.

Mikor összeházasodtak, János kazalrakó napszámos volt. Egész szépen keresett vele. Juliska örökölt a szüleitől hat hold földet, ezen gazdálkodtak. Fiatalok, erősek voltak és nagyon szorgalmasak, mert előbbre akartak jutni. Ahhoz pedig több föld kell, hogy több állatot tudjanak tartani. Az állatok tartásához több takarmány kell. Minden garast a fogukhoz vertek, takarékoskodtak és szép lassan sikerült először csak földet bérelni, majd azt meg is vásárolni. Vártak a gyermekáldással is. Juliskának két bátyja és egy nővére is a faluban élt. Látták, hogy ahol sok a gyerek, ott nem jutnak semmire, csak a megélhetést tudják előteremteni.

Pár évi házasság után megszületett Julika. Gyönyörű kislány. Õt még a hátán cipelte magával a mezőre. A mezei munka és a kisgyerek nevelése kimerítette. Pihenést csak az éjszakai pár órai alvás és a vasárnapi nagymise hozott. De elégedettek voltak. A kislányuk szépen fejlődött és földet is tudtak venni.

– Lassan meglesz a harminc hold! Csak még egy kicsit bírjuk erővel!

Az Istent is segítségül hívták.

Juliska újra teherbe esett. János örömmel nézte Juliska gömbölyödő hasát.

– Remélem, fiam lesz! Az utódom! A segítő társam!

János kívánsága teljesült. Fia lett. Juliska édesapja után Imrének nevezték el.

– Remélem, nemcsak a nevét, a természetét is az édesapámtól örökölte! Akkor jó ember lesz belőle – gondolta Juliska.

Julika nagyon örült a kistestvérének.

– Lesz kivel játszanom! – Váratlanul megkérdezte az édesanyját: – Imrét ugye a gólya hozta?

Juliska ráhagyta.

– Igen lányom, de sötétben jött, letette a küszöb elé, és reggel apád találta meg.

– Még jó, hogy nem lépett rá! – aggodalmaskodott Julika.

Az évek szinte észrevétlenül rohantak el. Julika iskolás lett. Okos kislány. Nyolc osztályt végzett. Nem tanult tovább. Otthon segített az édesanyjának, aztán meg még Imrének is a tanulásban.

Imre jó fejű gyerek lett. A négy elemi után a Tanító úr javaslatára a szülők úgy döntöttek, Imre menjen gimnáziumba. Az nyolc év. Ha akar, mehet akár egyetemre is. Imre mérnök szeretett volna lenni.

– Legyen belőle úriember – mondták a szülők.

Miközben Imre sorsán gondolkodtak, elébük állt Julika elég meglepő kívánsággal.

– Édesanyám, édesapám! Három unokatestvérem már elment a városba szobalánynak és társalkodónőnek, a Pedellus sógor kommendálta őket. Jól érzik ott magukat. Most nekem is ajánlottak egy szobalányi állást. Szeretnék elmenni. Majd megtanulom, mit hogyan kell tennem. Azt mondják a lányok, van ott egy Imrével egykorú fiú, azzal biztosan majd összebarátkozom, még segíthetek neki a tanulásban is, ha erre jut időm. Hadd menjek el! Szeretném megtanulni a városi életet, a szokásokat. Ha hazajövök, mindent megmutatok!

A szülők nem könnyen, de végül is beleegyeztek. Julika mehet a városba szobalánynak!

Julika gazdája jómódú polgári család volt. Egyetlen fiúk volt, Oszi. A gyerek szülei örültek a barátságuknak. Úgy látták, Julika jó hatással van rá, még a bizonyítványa is jobb lett.

Az iskolaszünetben gondjuk volt Oszival. Hol tölti, kivel tölti, mit csinál majd ez a gyerek?

Julika meglepő ajánlattal állt a szülők elé. Meghívta Oszit magukhoz falura, töltse náluk a nyarat. Megismeri legalább a falusi életet. Megismeri az állatokat, a növényeket élőben, azaz nemcsak a könyvekből..

Oszi édesapjának tetszett az ötlet. Felajánlották, elviszik a két gyereket autóval a faluba. Meg akarnak ismerkedni Julika szüleivel. Meg még az sem biztos, hogy vállalnak egy ilyen kis kamaszt nyárra, koszt kvártélyra.

Julikáéknál szeretettel, örömmel fogadták a vendégeket. Az autó mindenesetre nagy feltűnést keltett a faluban. A kerítések tetején kíváncsi arcok jelentek meg.

A szülők hamar megtalálták a szót egymás között. Imre és Oszi kíváncsian vizsgálta egymást. – Vajon a másik erősebb-e nálam? – látszott, hogy ez jár a fejükben. Majd hirtelen, szétterpesztett lábbal megálltak szemben egymással és azzal a felkiáltással – Ki a juhtartó egylet elnöke?! – fejüket leszegve, a fejük tetejét a másiknak feszítve, tolni kezdték egymást. Most majd kiderül, hogy ki az erősebb! – gondolták. Amikor az egyikük lába kimozdul a helyéből, az veszít. Erőfitogtatásuk nem volt ellenséges, csupán dévaj legénykedés. Nem is tartott sokáig, mert egyikük sem akart győzni, csak ismerkedni, játszani.

– Szervusz komám! Jól megleszünk egymással itt a nyáron! – ropogatták kezeiket.

Imre mindjárt azt javasolta, aludjanak éjjel a pajtában, a széna tetején. Oszi majd meglátja onnan a csillagokat is! És hallgatja a tücskök muzsikáját. Oszi azonnal elfogadta Imre javaslatát. Kaptak két pokrócot meg egy-egy párnát és irány a szénapadlás.

A barátság és a bizalom erősödött a két fiú között. Oszi vasárnap még a templomba is elment Imre kedvéért. Az egyik falubeli megszólta Oszit:

– Imre, ez a te nyári barátod még azt sem tudja, hogy a templomban le kell venni a sapkát a fejéről?!

Imre Oszi védelmére kelt.

Imre és Oszi elválaszthatatlan páros lettek.

– Mint két testvér – mondta Julika az édesanyjának.

Mikor vége lett az iskolaszünetnek, a két fiú megbeszélte, hogy Oszi a jövő nyarat is velük tölti falun. Egyik nyár követte a másikat, és a kiskamaszokból legények lettek. A terveiket – Imre mérnök akarta lenni, Oszi költő – a háborús hangulat kétségessé tette.

– Mi lesz velünk?

Nem akarják a háborút, az biztos!

Imréről a leventeoktató többek füle hallatára azt mondta:

– Ez az Imre nem megbízható! A jó hazafi megvédi a hazáját! Ez az Imre pedig nem akar katona lenni! Pedig, ha hívnak bennünket, akkor menni kell!

Volt, aki bólogatott, de többen csak némán álltak.

Váratlanul Julika hazajött, és sírva mondta, hogy Oszit behívták – az egész osztályát – munkaszolgálatra. Õ kérte Oszit, hogy ne menjen, jöjjön inkább hozzájuk. Szereznek neki papírokat. A Plébános úr kedves, rendes ember, majd segít!

De Oszinak hiába beszélt. Azt mondta, nem hagyja cserben az osztályát. Imre tudta, hogy most már rá is sor kerül, behívják. De ő nem akar katona lenni, másokra lövöldözni. „Szeresd felebarátodat!…” – Ezt tanulta a hittanórán.

Imre kitalálta, elmegy keretlegénynek. Azok nem harcolnak, csak vigyáznak a munkaszolgálatosokra. Önként jelentkezett. Karpaszományos volt. Beosztották az egyik munkaszolgálatos század mellé. Már Ukrajnában jártak. Utat építettek, sáncot ástak, robbanóanyagot szállítottak. Benne voltak a háború kellős közepében. Nem volt meleg ruhájuk, cipőjük. Az ellátásuk is csökkent. Egyre több lett a beteg, legyengültek az emberek. Segíteni akart, mert az tanulta: – Szeresd felebarátodat…!

Gyorsan csökkent a keret létszáma, mind kevesebb lett a munkaszolgálatosok létszáma. Egy részüket összecsatolták egy másik csoporttal. Ekkor Imre meglátta Oszit. Az ő kebelbarátja! Keserves volt ez a találkozás! Titkolták, hogy ismerik egymást. Imre írt haza az édesanyjának. Nem merte Oszi nevét leírni, csak azt írta, hogy a béressel együtt van, ezt mondja el Julikának is. Õ majd tudni fogja, hogy kinek juttassa el a hírt. Kérte édesanyját, hogy küldje el a bakancsát, mert szükségük van rá. Jó volna, ha mind a kettőt jól megtömné szalonnával, kenyérrel.

Imre édesanyja értette fia sorait. Julika felutazott a városba, vitte a hírt Oszi szüleinek. A fiuk él. Azt is tudják hol van. Imre vigyáz rá.

Oszi szülei sírva köszönték a híreket.

– Bárcsak lenne sok ilyen jó ember, mint ti vagytok!

A levelek váltották egymást. Imre édesanyja küldte a csomagokat.

De a háború megfordult. Nem előre haladtak, hanem visszafelé, erőltetett menetben. Egyre több volt a halott. A hideg, az éhség és sok keretlegény kegyetlensége kíméletlenül szedte áldozatát.

– Szeresd felebarátodat…! – Imre fejében folyton csak ez járt. A keret parancsnokát leváltották. Az új századosban semmi részvétet nem fedeztek fel, amikor végignézte a megmaradtakat. Használhatatlanok! Intézkedni, de tanú ne maradjon!!asználhatatlanokH

Vége lett a háborúnak. Aki megmaradt, hazamehetett. Az anyák várták a fiaikat. Sem Imre, sem Oszi nem jelentkezett.

– Mi lehet velük? – Imre édesanyja, aki addig a falu határát sem hagyta el, felutazott a városba. Majd ő megkeresi a fiát. Oszi édesanyjával együtt mentek el a katonai parancsnokságra, a munkaszolgálatosokat nyilvántartó hivatalba. Hiába! Nem tudtak róluk semmit.

Akkor a fiuk fényképével kimentek a pályaudvarra és a fogságból hazaérkezőknek mutatták a fényképeket.

– Tud róla valamit? Ismeri, ugye?

A válasz mindig nem volt.

Imre édesanyjának végül egy olyan tiszti ruhába rongyolódott katona azt mondta:

– Láttam a fiát! Egy keretet őrzött. Azt hallottam, ebből a keretből senki sem maradt életben. Csak a parancsnok, az igen!

– Ezt az embert – ember az ilyen?! – még megkeresem, ha addig élek is –  határozta el Imre édesanyja.

Oszi édesanyjának nem mondta el a hírt. Maradjon meg neki a remény, hogy még láthatja az egyetlen fiát.