Kezdőlap » Remény » 2011. 1. szám » Magén István: Kétségtelenül

Magén István: Kétségtelenül

Ha imbolygó fények égnek

 

A kukásautó ment elől, utána néhány traktor, majd a busz, majd ismét lassú járművek következtek, cséplőgépek, kombájnok, biciklisek, és végül ő. Ez még nem lett volna baj, sokan kéredzkednek fel az országúton, stoppolnak, dudálnak, meg tekeregnek, utánfutókat huzigálnak maguk után, súlyos terhük kő, cserép, agyag, cement, malter, meg víz… De most egészen más volt a helyzet, szinte az egész világot bejárta már, megtanult ultizni, tekézni, pókerezni.  Megtanulta megforgatni a dolgokat, kétségbeesett embereket kihalászni, esetleg felpörgetni őket, illetve megpörgetni saját tengelyük körül. Az utóbbi esetben a legfontosabb mozzanat az evickélés. Egy jókora darabon Csenger és Szabadbattyán között, de az is lehet, hogy Udine és Mórahalom között, valójában oly mindegy, a szélsőséges áramlatok, és útviszonyok tengerében, ahol geológus barátai szerint a hiszterézishurok kilengéseket mutat, mert aki változást akar, az változást akar, akkor is, ha beveri a kezét, vagy az arcát, esetleg még a fejét is.

– Nagyon köszönöm, de azt nem kérem… – mondta, amikor kínálták.

Amikor még kínálgatták, még ropogtatott, szederjes ajkai kirepedeztek, magokat evett, meg sárgarépát. Éhes volt, kishíján összeesett az éhségtől, a hidegtől, a szomjúságtól, a kényelmetlenségtől, mert az autó úgy hányta őket, mint egy betöretlen csikó. Nem olyan biztos, hogy elégedett volt, még akkor sem, ha mosolygott, apró, ki-bedőlő fogait mutogatta, illetve egy kicsit azért biztos, számottevően persze azért nem, illetve ha igen, akkor igen is, meg nem is, szóval azt lehet mondani, hogy… Kétségtelen, hogy ez nem is olyan lényeges, mert amikor az országútról leterelték a forgalmat a szántóföldre, az ott hagyott gyökerekre, meg falevelekre, meg tőzegdarabokra, szóval abban a pillanatban, amikor agyig süllyedt a kerék, és felfröcskölt a sár, és szétlapított békák, szúnyogok, meg szöcskék kenődtek az ablakokra…

Szóval amikor rosszra fordult az idő, megeredt a hó, és feltartóztathatatlanul szitálva ellepte a felületeket, kiiktatva a színeket, a fényeket, az árnyékokat, és olyanná tett mindent, mintha mindezek nem is léteztek volna soha, mintha a puha, fehér, élettelen, színtelen világban csak egyetlen dolog uralkodna; a halál.

De nem mindenki érezte így. Voltak, akiknek a szívét felmelegítette a hideg, akibe életet lehelt az élettelenség, akinek a szemében színeket indukált a fehér… A letarolt kukoricaföldön való út kényelmetlen volt. 5750-et írtak, a kirajzolódó felhők távoli hegyeket improvizáltak az égre. Pedig az Alföld sima, vízszintes és lapos, a látóhatár meg olyan, mintha vonalzóval húzták volna meg. A szántóföld kényelmetlenségeit csak illetlen szavakkal lehetett elviselni, kifejezetten dühös, rakoncátlan, gusztustalan szavakkal. Bizonyos emberek tábortüzek körül melegedtek, az ideiglenes úttá karistolt szántóföldön. Rőzsehalmok gyűltek hamarjában, lobbant a tűz, olajjal élesztgették, hogy a karikába gyűlt megolvadt hólé el ne fojtsa.

 

+

 

A kanyaron túl nyújtózott az országút nyílegyenesen. Feketébe hajlott az este. Egy-egy tanyán imbolygó fények égtek. Az égen szürke csíkot felejtett a nappal. Az út éles hajtűkanyarain kívül kuporodott kicsiny ablakával néhány ott felejtett ház. Már hét óra is elmúlt, a falvak főutcájára sárga fényt kanyarított a villanykörte. A csendességben puhán hullani kezdett a hó.

Öregember bandukolt az úton. Kalapján elszáradt, nyarat idéző szalmavirág kókadt.  A hulló hó puhasága feloldotta a csendet. A gigantikus képernyőn egy mozgókép ereszkedett alá, ismérvei beleíródtak a ruganyos felületbe. Kalapos, szakálas, pajeszos társaság közeledett, megannyi világmegváltó Baál Sém. A falu kikövezett főterén karikában járták, a ritmus fájón és élesen csepegett, mint a vízcsap. Gajdolni lehetett, gurgulázó hangon imádkozni, felkiáltani magasra emelt fejjel, függőlegesen tartott orral, egyenesen az Örökkévalónak, a szentséges arcába, a szemébe. Persze csak itt Kelet-Európában, az éles szeműek között, hogy észre vegyenek bizonyos paradigmatikusnak mondható jelenségeket. A berdicsevi a szakálába harapott, a caddik arcán rémület tükröződött, Zuszja fütyült, mert „nagy a jutalma azoknak, akik mindezt megfogadják, és nagy a büntetésük az ezzel szembe szegülőknek.”

Imákat olvasni gyors kezekkel, vagy kiszámolni az imák betűinek hajszaggató üzeneteit, a polcokra helyezett imakönyvek tartalmát beütögették a számológépekbe. Felállítani a szombat egyenleteit, a zúgolódók sorstalanság-karát, a hideg szélvészt a ravaszság köbén, mely azt kiabálja: velünk az isten! Írjunk, vegyünk és adjunk, számoljuk ki tartozásainkat a kelepcébe jutott madarak csiripelésével, a csődbe jutott vállalkozások imáinkba kódolt meghatványozódott számsorait, a sikerszámok titkait, mindennel és mindenkivel, bárkivel, és bármivel, mert a győzelem felér egy veszteséggel. Éppen úgy, végig szaladtak, megcsinálták, egyezkedtek, hogy aztán éjfél körül, a levegő hőmérsékletének akkurátus lecsökkentésével, illetve páratartalmának zordon feltunningolásával, esetleg újraélesztésével… esetleg… kétségtelenül…

Minden előzetes bejelentkezés nélkül, a dolgok mesterséges intenzitásával… a szabadítás mámorában, gitároknak és doboknak ütközve, arctalanul, zsigerből, a boldogabb időkre tréningezve, amikor majd kettéválik a Duna, vagy a Balaton, vagy a Velencei tó, vagy a Tisza tó, vagy a… Nevetett, hosszú, pajkos, tépelődő nevetéssel. Ezt díjszerűen, intelligensen tisztázni kell, gondolta. És kezelni is, beiktatni levelekbe, beszédekbe, székfoglalókba. A változás tulajdonképpen annyi volt, mint amikor egy hangya kipiszkál egy ételmaradékot a fogai közül, vagy rávesznek egy kisgyereket, beszéltetik, terapeutához hordozzák, mintha élne. A koravén tavasz tragikus lelketlenséggel mutogatta önnön testét, üdvözítő hajfonatát, villámló veséit, melyek még képesek voltak tüzet okádni az éjszakában. Trükkök ezek, játékok, varázslás, manók tánca.

 

+

 

Az osztálytársak akcióba kezdtek, szavaltak, énekeltek, pingponglabdákat táncoltattak, zenéltek, egyáltalán nem tudtak mit kezdeni önmagukkal. Õ, Avigdor az autójából látta, amint átvonulnak az úttesten állandó, folyamatos, bárkire kivetíthető üldöztetéssel. Avigdor jó volt, elégedett, beletörődött a sorsába. Még így kitekert nyakkal is jóképű volt, legalábbis helyes. Maga se tudta, halvány, lila gőze se volt arról, hogy mi történik körülötte, hogyan és mikor. Egyszerűen csak megtörténtek a dolgok, megestek, ahogyan mondják. Az elkövetkező pár millió évben Avigdornak lesz ideje gondolkodni ezen. Nem mintha olyan lényeges lenne, ki kit és miért, illetve amikor. Avigdor még ott ült a volán mellett és vezetett, illetve már nem vezetett, mert már nem dobogott a szíve, illetve még dobogott, de olyan félreérthetően, olyan gyámoltalanul, olyan…

Szerette az autót, kár, hogy úgy, hogy éppen akkor… Az út tiszta volt, legalábbis autósszemmel, járható és fényes. A zebránál nem ment át senki, de ő nem taposott bele, csak hagyta szerényen, kicsit tutyimutyi módon csorogni harminccal. És akkor jött az a gyerek. Nem is gyerek volt inkább egy elefántbébi, egy pohár kakaó, csillagszemű.

Időszeletek zuhantak az útra. Feltérképezhetetlen volt a táj, és boldogtalan. Lekváros kenyeret majszolt az elefántbébi. Olyan hihetetlen volt. Egy rendőr valami lakmuszpapírral ügyeskedett. A kerekek rátapostak az elefántbébire, és az elefántbébi meg a kerekekre. Ropogással muzsikált a táj. Abban a pillanatban, amikor az osztálytársak felkerekedtek, pontosan akkor. Egy pisztolytáska is kinyílt, és valaki nyolc lövést adott le, kettőt a térre, hármat a jesívára, és hármat az üvegvitrinre, mely a csillagszeműt őrizte, és mely azonnal betört. Az üvegek széthullottak, és a csillapíthatatlan csörömpölés felvert mindenkit és mindent, elméleteket, rendszereket, elgondolásokat, még a lábjegyzeteket is. Most már egy árva szót sem szólhatott senki. Kigyulladt az erdő, a tisztás, a domb. Avigdor apró gyermekei szaladgáltak iszonyatos sikítozással. A kék-fehér szalagok, melyek a levegőben repkedtek, rátekeredtek a gyerekekre, akik a hosszú tekervényes tincseiket lobogtatva kergetőztek a falu főutcáján.