Kezdőlap » Remény » 2011. 1. szám » Solymár József: Schulczer Gyurka boldog napja

Solymár József: Schulczer Gyurka boldog napja

 

(Beszély)

 

Meg sem próbálom elmondani, mennyire megdöbbentem és felháborodtam, amikor megtudtam, hogy anyámnak nincs szavazati joga. Nem volt neki, merthogy csak négy polgárit végzett, vagyontalan volt és háztartásbeli. Pedig nem túlzás, ha azt állítom, hogy ő volt a legtisztábban látó személy az egész faluban.

Mélyen vallásos volt, két alkalommal mégis összeütközésbe került a papunkkal. Egyik szokásos, vasárnap délutáni összejövetelen így szólt hozzá Kalocsai Tóni tisztelendő úr:

– Rózsika, magának két szép fia van. Nem gondolt arra, hogy az egyiket papnak adja?

– Isten ments! – tört ki anyámból a spontán tiltakozás.

– Miért? Maga szerint olyan megvetendő a mi hivatásunk? – kérdezte sértődötten a tisztelendő úr.

Szegény anyám nem győzte magyarázni, hogy ő csak arra gondolt, hogy az ő két kölyke nem lenne alkalmas Isten szolgálatára.

Másik összecsapásuk emlékezetesebb volt. Megint csak egy hétvégi összejövetelen politizálgattak az urak. Apám, aki szokása szerint akkor sem nagyon szólalt meg, ha kérdezték, most is hallgatott. A tisztelendő úr viszont elemében volt, mert a németek akkoriban már Moszkva alatt álltak. Jósolgatták, hogy közel a végső győzelem.

Ekkor szólalt meg anyám:

– Hitler elveszíti ezt a háborút – így hangzott sommás ítélete.

– Miből gondolja ezt Rózsika? – kérdezte sértődötten a papunk.

– Csak rá kell nézni a világ térképére – felelte lakonikusan az anyám.

Máig csodálom tisztánlátását. Ha becsülettel lábaltam át a mocskos korszakokon, azt csak a szüleimnek és a bátyámnak köszönhetem.

Apám az első háborúról mesélte, egyszer meglőtték. Mozgásképtelenné lett, s jobb híján feltették a ház padlására, és a sorsára hagyták. A senki földjére került tanyát több ízben is útjukba ejtették az orosz járőrök, de eszükbe sem jutott megnézni, hogy van-e valaki a padláson.

Egyik bátor és áldozatkész katonacimborája azonban nem hagyta magára apámat. Két éjszaka egymás után belopakodott a senki földjére, teát, húslevest hozott az elárvult ház padlásán rejtőzködő barátjának, míg aztán a harmadik napon egy újabb helyi csetepatéban a Monarchia harcosai visszafoglalták a tanyát. Ez a jó bajtárs egy zsidó fiú volt, aki nem élhette meg a háború végét.

 

A kiegyezés utáni nagy asszimilációs hullám hatására az első világháború után még nem volt ritka, nem volt nevetséges a zsidó hazafi figurája. Birtokomban van egy könyvritkaság – talán az enyém az egyetlen megmaradt példány –, Sándor Pál Emlékalbuma. Sándor Pál gabona nagykereskedő volt, a kereskedők érdekvédelmének megszervezője. Apja még Schlézingerként, tót tutajon érkezett Pestre, és öröklött ezüst zsebóráját, jóformán egyetlen kincsét adta oda tandíjként, hogy magyar nyelvleckéket vehessen.

A fiú viszont már büszke huszárfőhadnagy volt, és tizenkét becsületbeli ügye folytán nagy párbajhős. A Belváros hétszer választotta őt országgyűlési képviselőjének, és polgári elveket valló, bátor felszólalásai eseményszámba mentek a Parlamentben, Mikszáth is elismeréssel írt képviselő társáról. Egy ilyen alkalommal gúnyolódva kiáltotta oda neki az egyik kormánypárti képviselő:

– Ne hagyd magad, Schlézinger!

Ebből aztán országosan elterjedt szólásmondás lett. Gyerekkoromban sokszor hallottam, de akkoriban fogalmam sem volt az eredetéről.

A sándor Pál nagyságát hirdető albumba a táborához tartozó több száz kereskedő képét is betették. Közöttük szép számmal szerepelnek Kohnok, Weiszek és Grűnök. Nem egy közülük katonaruhában, mellén kitüntetéssel.

A szörnyűségeknek még csak az árnyéka vetődött ránk, amikor a hazai fasizmus propagandájában már helyet kapott a vérlázító felismerés: mialatt a nem zsidó ifjak és férfiak fegyverrel szolgálják a hazát, a pimasz izraeliták ebből is kimaradva csak tovább gazdagodnak. (Az, hogy eleve kizárták őket a fegyveres szolgálatból, mellékes körülmény volt.)

Eleinte a jószándékú támogatóknak köszönhetően, netán komoly anyagi áldozatok árán, de némelyeknek valóban sikerült kibúvót találni. Például el lehetett intézni, hogy a korábban Mátraballán üzletelő fakereskedők közül néhányan munkaszolgálatosként, rakodó munkásként a ballai vasútállomáson dolgozzanak.

Háznál laktak, s ha akarták, akár minden este paprikás csirkét ehettek, nokedlivel. A feleségeik, gyerekeik pedig majdnem minden hétvégére leruccantak Ballára. A szokatlan fizikai munkába sem haltak bele. Illő juttatás ellenében a helybeli rakodó munkások megpakolták helyettük a vagont, de azért nekik is ott kellett lenniük. És ha már ott voltak, besegítettek a segítőiknek.

De vajon zsidó volt-e Balog Iván, Tardonyapuszta korábbi ura?

Vitathatatlanul érdekes figura volt. Zsidó bohém vagy inkább zsidó dzsentri? Nyáron is lovaglónadrágban és fényes szárú csizmában járt, és ha valamire igazán kíváncsi volt, a szeme elé emelte zsinóron függő monokliját. Amíg fiatalabb volt, lóháton jött be a faluba, később már egylovas bricskán.

Úgy mesélték, hogy nagyon szép, szőke feleséget vezetett az oltárhoz. Nem a hüpe alá, ahogyan jó zsidó emberhez illene, s alighanem a menyasszonya kedvéért ő keresztelkedett ki (bár az is lehet, hogy ezt már korábban megtette).

A fiatalasszony túl szép volt, túl szőke és túl életvidám ahhoz, hogy a tardonyapusztai magánnyal beérje. Még az első világháború idején hadifogoly orosz tiszteket helyeztek el Parádon. Ezek még cári tisztek voltak, franciás műveltségű, úri emberek. A szép, szőke asszony átjárt hozzájuk szórakozni, s ennek bizony válás lett a vége.

A csalódott férj olyan szerelmi kalandokkal vigasztalódott, amilyeneket ezen a környéken lehetett találni. Volt házvezetőnője, és az útmester feleségét is látogatta időnként. A gazdálkodást azonban elhanyagolta. Másé lett a hegytetőn lévő hodály a birkanyájjal, és egymás után adta el az erdőrészeket, szántókat, legelőket. Gazdálkodására az volt a jellemző, amit a rosszkedvű ballai férjek még sokáig mondogattak:

– Olyan már az asszony, mint a Balog Iván tehene. Nem üzekedik, tejet sem ad, csak a ganajáért tartom.

Egyszer az állomáson járt Balog Iván, és meghívott szüretre. Boldog voltam, mert a mi vidékünkre Verpelét és Abasár vidékéről hozták a csemegeszőlőt, amiért a ballaiak többnyire árpával fizettek.

Mentem hát másnap, ahogy megbeszéltük.

Nálunk az ebéd, mint általában a vidéki kispolgári családoknál, nemcsak vasárnap és ünnepnapokon, de még a legszürkébb hétköznapokon is fontos esemény volt. Ahogy elhangzott a delet jelző harang első kondulása, odalenn kinyílt az iroda hátsó ajtaja, és apám rálépett az emeletre vezető nyikorgó falépcső alsó fokára, anyám pedig merni kezdte a levest.

Apám jó kedélyű ember volt, és munkahelyi gondjai nem nagyon adódtak. Több mint negyedszázadon át hibapont nélkül irányította a rábízott vasútállomáson folyó munkát. De amikor egy éjszakai tolatásnál a gondatlan mozdonyvezető kisiklatta a fatelep mellé igazított vagont, az én öregem, ahelyett, hogy jelentette volna a hibát, megszervezte, hogy minden helyi erő és primitív eszköz segítségével a helyére tegyék.

Ezen a napon apám elmondta nekünk, hogy most köszönt el tőle Balog Iván. Behívót kapott a megkopott falusi gavallér.

– Én már nem jövök vissza – mondta szomorúan apámnak. – Maga, főnök út, derék ember, és úgy gondoltam, illő, hogy elbúcsúzzak magától. Ne is próbáljon vigasztalni. Tudom a sorsomat.

Elment, és nyomtalanul eltűnt a falu életéből. Tanyáját is lebontották.

Azért akadnak még, akik emlékeznek a kedves bohémre. Palóc anekdotákat tartalmazó könyvemben én is felemlegetem. Legutóbb pedig a hagyományőrző éltes menyecskék egyike magyarázta el, hogy mi pecsételte meg Balog Iván sorsát. Azt állította, hogy a törvény szerint felmentést kaptak azok a zsidók, akik legalább húsz esztendővel korábban kikeresztelkedtek. Annak a szegény Balog Ivánnak csak egyetlen hónap hiányzott a húsz esztendőből.

Próbáltam kiszámolni, hogy lehet-e valami alapja ennek a kósza legendának. Nem valószínű. Mégis leírtam, mert azt mutatja, hogy Balog Iván szomorú sorsa még ma is foglalkoztatja a falu öregjeit.

Ugyanígy mindmáig emlékezünk az egykori kereskedő családra is, annak ellenére, hogy a hajdani zsidóháznak már nyoma sincs. A helyén a postahivatal épülete áll. Magáért a régi építményért is nagy kár, ugyanúgy sajnálom, mint a gyermekkoromban még meglévő szalmatetős palóc házak eltűnését. Az első világháború végéig itt volt a falu egyetlen vegyesboltja és kocsmája. Csak később nyílt meg Károlyi Sándor kezdeményezésére a Hangyaszövetkezet két hasonló egysége.

Hogy az öreg Pauncz Andor itt született, vagy ide települtek, azt meg nem mondom. Mire én rájuk csodálkozhattam, már öregek voltak a feleségével együtt. Galamblelkű, kedves öregek. Andor fiúk valahol más tájon dolgozhatott, ő csak a kanadai dollárok átváltása és a kanadás menyecskék vigasztalása céljából bukkant fel néha a faluban. Az üzletet a lánytestvére és a sógora vitte.

Emlékezetem szerint Schulczer, a férj nagydarab, morcos férfiú volt. Legalábbis én ilyennek láttam. Talán csak azért, mert egy alkalommal megijesztett.

– Meghalt az öreg Pauncz papa – mondta anyám, midőn elküldött valamiért a boltba. Schulczer jött elő az ajtóra szerelt kis csengettyű szavára. Nemcsak mogorvább volt a szokottnál, de ezt a hatást még többnapos szakállának a látványa is fokozta. Utólag már tudom, hogy ez a mély gyász a süvét ülés idején történt, s csak azért nem zárták be sem a boltot, sem a kocsmát, mert tudták, hogy ezt a megboldogult sem helyeselte volna.

Schulczeréknek két gyermekük volt. Vera, a lány, két vagy három esztendővel volt csak idősebb nála. Nem Ballán járt iskolába, de amikor már nagyobbacska volt, nyári szünetben néha ő is beállt a pult mögé. Öccse, a kis Gyurka nagy korkülönbséggel jött a világra. Pöttöm, öt-hatéves fiúcska volt csak, amikor a zsidóság sorsa tragikusra fordult. Õ ebből keveset érzékelhetett.

Volt Gyurkának egy szenvedélye. Valósággal imádta a lovakat. Ha csak tehette, kijött vagy kiszökött a zsidóház udvaráról a vasúti raktárig húzódó fatelepre. Ott bóklászott a lovak lábánál. Kérlelte a rá-rámorduló fuvarosokat, hadd ülhessen fel a szekérre, hadd fogja meg a gyeplőt vagy legalább az ostort.

Azon a bizonyos reggelen Gyurka nehezen szánta el magát, hogy kimerészkedjen az udvarról az emberek közé. Amikor végre előjött, a jobb kezét egy pillanatra sem vette le a melléről. Az emberek észrevették őt, s bíztatni kezdték: mutassa meg, mit rejteget. Kiderült, hogy ott a kötelező megkülönböztető jel, a sárga csillag. A nagymamája szabhatta ki, de a szabályzattól eltérően nem varrta fel az unokája mellére, csak egy biztosítótűvel erősítette oda. Talán arra, gondolt, hogy könnyebb lesz levenni, ha véget ér a rémuralom.

A fuvarosok csak addig tréfálkoztak Gyurkával, amíg meg nem mutatta, hogy a sárga csillagot takargatja tenyerével. Attól fogva, mintha csak összebeszéltek volna, mindnyájan a kedvébe jártak a kisfiúnak. Gyurka nemcsak a szekérre ülhetett fel, nemcsak az ostort, a gyeplőt foghatta, de még a lovak hátára is feltették. Talán ez volt rövidke élete legboldogabb napja. Mire hazaindult, a mellére tűzött sárga csillag szárai lekókadtak, s olyan lett a szégyen bélyege, mint egy hervadt virág.

Így mondta el édesanyám, és közben hullottak a könnyei.

Nem voltam otthon, mikor a Schulczer famíliát elvitték. Osztálytársam és barátom, Tozsó – aki a megfogyatkozott férfilakosság miatt kamaszként a kisbírói tisztet töltötte be – mondta el később, hogy ő értesítette ki azt a két gazdát, akiknek fogattal a bagólyuki bányatelepre kellett vinniük az akkor még ismeretlen cél, Auschwitz felé induló zsidókat.

Nem tudom, hogy a hosszú kocsiúton Gyurka foghatta-e a gyeplőt vagy legalább az ostort?

Falunk egyetlen zsidó famíliájából csak Vera tért haza. Érthető, hogy az átélt szörnyűségek után magára maradt fiatal lány mielőbb szabadulni akart nyomasztó emlékeitől. Egy órára bezárkózott a szülői házba. Gondolom, megkereste az eldugott értékeket, az aranyakat, s talán Andor nagybátyja dollárjait is. Aztán eladta a házat Oláh Miska bátyámnak, aki odaköltözött. A boltot nem nyitotta meg, a kocsmát viszont igen.

Amikor édesapámat nyugdíjba küldték, s ki kellett költöznünk a vasútállomás emeletén lévő, sajátunknak érzett szolgálati lakásunkból, Miska bácsi fogadott be bennünket. Megkaptuk az udvar hátulján lévő két szobát és a különálló sütőházat, hogy konyhánk is legyen. Ennek a sütőháznak a nagyobb részét egy óriási kemence foglalta el. Mivel a boltban kenyeret nem árultak, és a kocsmában sem volt étkezés, el sem tudom képzelni, mire kellhetett ez a sütőszörnyeteg?

Egy dolgot azért még szívesen elintéznék maradék időmben. Szeretném, ha a templom kerítése előtt álló közvitéz szobra mellé – amelynek talapzatára az első és a második világháború csaknem száz áldozatának a neve van felvésve –, odatennének még egy emlékkövet a civil áldozatokra emlékezve. És ezen rajta lenne a tardonyai újjáépítésnél történt aknarobbanás két áldozatának neve, meg a Zsíros Julisé, a Balog Iváné, a Schulczer Gyurkáé, meg a Schulczer család többi tagjáé is.

Így lenne illendő és tisztességes.