Kezdőlap » Remény » 2011. 2. szám » Bárdos Pál: Várnai Pál: Életeim

Bárdos Pál: Várnai Pál: Életeim

Bárdos Pál

Várnai Pál: Életeim

Bevallom, némi aggodalommal ültem le Várnai Pál könyvét méltatni. Zavart, hogy korábban ő készített velem interjút, több könyvemről írt, és kínos volna, ha valaki azt hinné, holmi kölcsönös dicsérgetésről van szó. Azt remélem, már vagyok elég idős ahhoz, hogy jó erkölcsimről az olvasó meg legyen győződve, így inkább vállalom a gonosz látszatot, de jókedvvel látok neki feladatomnak.
Jókedvem, pedig Várnai Pál könyvétől van. Jó humorú, gonoszkodó szerző, nagy hücpe, ül valahol a kerítésen két világ között, és lesajnálja mind a kettőt. A szerző Kiskunhalason született, nevelkedett, aztán 1956-ban lelépett, és Kanadába került, ahol mindenféle viszontagság után egy egyetem szlavisztikai tanszékén kötött ki. Most nekiállt megírni pályája emlékezetét és élettörténetét. Gyermekkorára nosztalgiával tekint – ami azért érdekes, mert rettenetes kor volt, kanadai éveire viszont iróniával, mert egész Amerika nem ér föl Kiskunhalas egyetlen utcájával sem –, mert az a gyerekkor.
Figyelemre méltó, hogy egymás után jelennek meg sorstársaim, a strasshoffiak visszaemlékezései. Könnyű nekünk, hisz mi túléltük. Mi túlélhettük. Néhány gyűjtőtábor: Szeged, Szolnok, Bácsalmás, Debrecen, néhány vonat, körülbelül 15 ezer ember, Akik a másik hatszázezerrel szemben a szerencse fiai voltak. Ha deportálásról beszélünk, valójában rólunk van szó, akik családi lágerekbe kerülve végigdolgoztuk és túléltük a népirtást és rablógyilkosságot, amelybe a többség belepusztult. Nemrég jelent meg makói sorstársam, a londoni orvosprofesszor, Lantos Péter: Sínek és Sorsok című visszaemlékezése. Jellegzetessége, hogy egy útlevél nélküli szabad világban végiglátogathatta szenvedései színtereit és megkereshette a szereplőket élete drámájában. Várnai Pál inkább Magyarországon kóborol, részint édesanyja miatt, akitől élete nagy részét távol töltötte, részint maga se tudja miért, de azért ebben benne van a szűkebb haza, Kiskunhalas vonzása is. Pedig rossz emlékű helység, ahol máig sem egészen tisztázott körülmények közt németek és helyi lakosok, civilek és vasutasok minden ismert ok nélkül addig lőttek néhány vagonnyi munkaszolgálatost, míg alig maradt hírmondó belőlük.
Várnai érdeme, hogy emlékszik és emlékeztet erre a vérfürdőre, holott utána legalább másfél évtizedig hallgattak, és ő is hallgatott erről. Ahogy hallgatással nyugodtunk bele apáink elvesztésébe a munkaszolgálaton, a rémes orosz télben, vagy az úgynevezett „gyepű” mészárszékén, kiszolgáltatva a keretlegények aljas hajlamainak. Hallgattunk a magunk rettenetes élményeiről is. Egy darabig. Mert utóbb többen úgy gondoltuk, ebből elég.
Elég a rezgő hangú szövegből, amely mártírokról tud, de a gyilkosokat elfelejtette. Elég az elhallgatásból, amely már-már cinkossággá fajult. Elég az irányított emlékezetből, amely emléktáblát emel a tábori csendőrségnek, s ezzel feledteti végtelen bűnlistájukat. És így tovább.
Figyelemre méltó Várnai Pál könyvében a beszámoló tárgyilagossága. Sehol sem enged a szentimentális elérzékenyülés csábításának, sem az ártatlan áldozatok eszményítésének. De nem tartóztatja a tapintat sem, a nemzeti önáltatás, amely a magyarok hibátlanságát és főként ártatlanságát hangoztatja. Higgadt beszámoló a mindennapi antiszemitizmusról, a társadalmi bojkottról, amely túlélte a háborút is.
Érdekes, hogy a szerző, aki Párizsba kívánkozott, és végül Kanadába vetődött, hálával és mégis csúfondárosan tekint az őt befogadó országra. Várnai jó példa a kettős, sőt, többszörös identitásra, amely a modern világ jellemző terméke, de egyszersmind titokzatos fenomén is. Sosem múlik kötődése saját zsidóságához. Hogy van ez? Nem kóser, nem mondja el a kötelező imákat, templomba nagyünnepeken se megy. Nem tagja hitközségnek, adót sem fizet. Szabad szellem, értelmiségi, akit babona nem nyűgöz. Családja tradícióját még se tagadja meg. Legyilkolt véreihez hű marad. Vállalja a 4000 éves kulturális hagyományt. Sokféle vonzásnak és taszításnak enged, könyvében beszámol róla, de egyet sosem hagy kétségbe vonni: zsidóságát. Rabbi szemével ez valószínűleg nevetséges álláspont, hitehagyás, pogányság, a hívő legyint rá, eggyel több sejgec, nem számít. De nem Várnai az egyetlen ilyen ember, sok van belőlük. Lehet, a zsidóság határai rosszul vannak megvonva, ha ilyen jó zsidók, mint a szerző, nem férnek bele.
Jelentős a könyv dokumentum-értéke, pedig nem helytörténet. Bár az is, ha a történetírást engedjük érzelmekkel színezni, s miért ne tennénk? Szép a képanyag, a családi fotográfiák. Szép maga a könyv is, gyönyörű papíron, jól megválasztott betűkkel.
Ha szabad valamit kifogásolnom – már miért ne lenne? – megjegyezném, önismétlések vannak a szövegben. Sok év alatt készülhettek a részletek, melyeknek uralkodó formája az öninterjú, s a szerző, és a szerkesztő szeme átsiklott néhány fölösleges mondaton.
A zsidóüldözések korát is utolérte a történelmi események balsorsa. Folklorizálódott, s ezzel némiképp gyermeteg lett az emlékezete. Auschwitzban 38 SS orvos szelektált, tessék mutatni olyan emlékiratot, ahol a szerző nem személyesen Mengelével kerül szemben a rámpán. Sematizálódott: gettó, elvittek, rossz volt ott, ki hitte volna, hogy ez megeshet, stb. Mindenki ugyanarra a sémára emlékszik a saját története helyett. Éppen ezért kellenek a jövőnek az ilyen beszámolók, mint Várnaié. Saját sors, személyes történelem, részletigazságot megőrző memória, melodrámát kerülő szemérem, merőben írói erények egy szlavista irodalomtörténész tolla alól.
Tudom, az olvasók belefáradtak már ebbe a történetbe. De abbahagyhatatlan. Minden ilyen könyv vízfolyás, amely szalad a folyó felé, hogy végül folyammá dagadjon, s belefusson a történelmi emlékezet óceánjába. Tessék emlékezni Dubnovra, az öreg történészre, aki szaladt a Vilnát elfoglaló és zsidókat irtó németek elől, s minden ajtón-ablakon bekopogtatott: „Írjatok le mindent. Írjátok le, ami történik veletek.”
Várnai megfogadta az öreg tudós útmutatását.