Kezdőlap » Remény » 2011. 2. szám » Deutsch Gábor A bakter lánya

Deutsch Gábor A bakter lánya

Deutsch Gábor

A bakter lánya

Sára nagyapja, Süllő Áron Erdélyben született; a határ mentén teljesített bakter-szolgálatot. Trianon után áttelepült magyar területre. A vasút fontos létesítmény, a sínek és a váltók őrzését Csongrád megyében egy kicsiny községben folytatta. 1944 tavaszán a vasúti pálya közelében talált néhány cigarettapapírt, szöveggel és címmel. Három különböző makói címzett lakhelye és neve fölé csak annyit írtak, „Visznek, nem tudjuk, hová”. Megmutatta a szolgálati elöljárónak, aki nem tulajdonított jelentőséget a papírdarabkáknak. Megkereste komáját, Sajgó Nándi postást, aki éppen reggeli sörét fogyasztotta a kicsiny állomás restijében.
– Neked hivatali kötelességed a levelek továbbítása.
– Az igaz – felelte a nagybajuszú postás –, a bélyeggel ellátott, a feladott leveleké.
– De ha az ügyfél korlátozott a postahivatal felkeresésében? Hohó, a leveleket akkor is továbbítani kell, erre esküdtél fel. Még egy darabig elméláztak arról, vajon ilyenkor a portót ki fizeti. A vita még tartott néhány korsó sör erejéig, de az eredmény, a különös úton feladott küldemény megérkezett a makói címre. A postás csak annyit tudott, hogy az egykori Romániából – akkor magyar földről – érkezett vagonból származik az üzenet. Az átvevő már össze volt csomagolva, készültek a gettóba vonulásra, de elszaladt a hitközség elnökéhez, együtt mentek a városházára.
A polgármester egy hátsó folyosón fogadta őket.
– A gettósítást végre kell hajtani. Így is késésben vagyunk – mondta a város első embere. – Hódmezővásárhelyen nem tették ezt – mondta az elnök–, de ők sem tudnak kibújni alóla. Mi is húztuk az időt, annyit azonban kijelenthetek, hogy innen nem visznek el senkit sehová.
Megjegyezték, hogy a csendőrök nagyon megkínozták Vorhand rabbit és a menyét. Az öreg tudóst Pesten ápolják: az állapota reménytelen.
Az úriember csóválta a fejét.
– Nem tudom, honnan jött az a szakasz durva csendőr, beöltözött falusi suhancok voltak, akár fehér kesztyűben is. A parancsnok sem ismeri őket. Maguk csak nyugtassák meg a kétkedőket: hosszabb időre rendezkedjenek be a gettóban, mert itt maradnak a városban.
Ez azonban nem volt így. Rövid idő után az éhes vagonok elnyelték a helyi zsidókat. Süllő Áron szomorúan szedte össze a ledobott cigarettapapírt, amely a pestieket tájékoztatta az elhurcolásról.
Alig egy évtizeddel később, az akkor tizennégy és fél éves József fiú, Áron gyermeke a családi hagyományok szerint a vasútnál teljesített szolgálatot, és a szovjet határnál az országból kifelé haladva szintén fedezett fel papírdarabkákat. Ugyanolyan szöveggel: „Visznek, nem tudjuk, hová”. Mint hadifoglyok üzenetei szintén címekkel, és a továbbítás kérésével. Később a fiú, immáron a katonai kiképzés után visszakerült a vasúthoz, csakhogy már nem bakternak, hanem vasúti tisztnek. 1956 telén szintén haladtak a vonatok a szovjet határon át, és bizony ott is találtak hasonló szövegű cigarettapapírokat. Postás társaik segítségével ezek az üzenetek is eljutottak a címzettekhez.
Sárát, József lányát ezen elbeszélések a későbbi cselekedeteiben erősen befolyásolták. Julis, Áron kisebbik gyermeke a vasút bűvkörében maradva szakérettségit tett; a háború után a gyors káderképzés egyik jó terepe volt ez az intézmény. Elvégezve az iskolát, pénztárosnak helyezkedett el egy közeli kisváros állomásán. A kultúra érdekelte, bújta a könyveket és sokat járt a könyvtárba is. Ott ismerkedett meg Sátori Jenővel, a magyar-történelem szakos tanárral, aki – a kor szokásai szerint – továbbképezte magát művelődéstörténelem- könyvtáros szakon. Egyébként ő volt a kultúrotthon megbízott vezetője és könyvtárosa. Róluk később még beszélni fogunk.
Sára, József egyetlen gyermeke 1960-ban született. Az anyja bábaasszonyként dolgozott, de amikor a házi szülések falun is ritkultak – gyakorlatilag megszűntek – egy egészségügyi intézetben asszisztensnek helyezkedett el. Vallásról nem sokat beszéltek, a politikától csendesen tartózkodtak. A nagyapa erdélyi múltja annyiban érdekes, hogy felmenői valószínűleg szombatosok voltak, de ő már, mint a fia is a református egyházhoz tartozott. Elég ritkán jártak templomba, ha elmentek, Sárával a faluban a romos zsinagóga előtt mindig elmondták, kik laktak körülötte. Azt is, mi lett a sorsuk. Ez felcsigázta Sára fantáziáját, felkeltette érdeklődését. Egy napon az iskolából jövet elment a falu szélére a zsidó temetőhöz. Zárt ajtót talált. Átmászott a kerítésen. Fűvel, ágakkal, bokrokkal borított sírokat talált. Igyekezett megtisztítani azokat. A betűk megragadták: ott látott először héber írást. Tépte a füvet, ritkította a bokrokat vagy másfél óra hosszat. Az apja kétségbe esetten kereste a lányát, szerencsére egy iskolatárs fiú látta, hogy merre ment. Az apa megtalálta, ő is átmászott a kerítésen az iskolásfiúval együtt. Látták, mit csinál a kislány; nem tettek neki szemrehányást, beálltak mellé: törték az ágakat, tépték a gazt, dolgoztak vagy két órán át.
Sára az általános iskolát színjeles eredménnyel végezte. Apa, anya, nagyapa, mindnyájan akarták, hogy gimnáziumban folytassa tanulmányát. A közeli kisváros iskoláját választották, mert Julis, az apa húga és férje Sátori Jenő szívesen látták, megkímélték a mindennapos utazástól. A házban élt még Jenő apja és anyja. Kedvesek voltak. De bizonyos furcsaságokat felfedezett Sára. A néni használt olyan szavakat, amelyeket addig nem ismert. Például: báldover, ráhmonesz, snorer. Ilyenkor vagy a szöveg környezetéből következtetett az értelmére, vagy kérdően nézett Jenőre, aki szemrebbenés nélkül fordította a szavakat a leírás sorrendjében: szótartó, sajnálatraméltó, koldus. Jenő apja, Lipót bácsi eredetileg kocsmáros, de amikor megszűnt az italmérése, a helyi tszcs-be raktárosnak állt be.
Történetünk idején már nyugdíjas volt. Mindig kalapban járt. Még az asztalnál sem vette le. Bármit – akár szalonnát is – evett, akkor is a fején volt a fejfedő. A tévét is kalapban nézte. Ha elbóbiskolt mellette, és lecsúszott fejéről, a két lány szolgálatkészen visszahelyezte. Nem volt egészen kopasz, mégis mindig betakarta a fejét. Miért? Ki tudja. Két lányról írtunk, a második a Sátori-házaspár gyermeke, a Sáránál két évvel fiatalabb Jolán, akivel nemcsak jó barátságba került, hanem testvérének tekintette. A család befogadta. Úgy érezte, ez a második otthona. A nyíltszívű Julis a második anya, Jenő pedig ugyanígy apa. Ez azért is vált fontossá, mert Józsi, az igazi apa megbetegedett. Mint mondta, a vörös és a fehér vérsejtek hadban állnak. Úgy látszik, a fránya fehérek nyernek.
A városuk kórházába került. Sára minden nap meglátogatta, és látta, hogy napról napra kisebb, soványabb lesz, és egyre kevesebb élelmet vesz magához. Az utolsó héten az anya is hozzájuk költözött. Tisztában voltak a betegséggel, mégis meglepte őket, amikor az egyik reggel a kórházba menve, az ápolónő ott állt az ajtóban. És közölte a szomorú hírt. Falujukban a református szertartás szerint helyezték örök nyugalomba. Vigasztalásul Áron nagyapa szólt Sárához:
– Kislányom, a vasút családjához tartozni kötelezettség. Sok az előny – kedvezményes az utazás, üdülési lehetőségek, orvosi ellátás –, de éjjel-nappali a szolgálat, kevés a bér, nincs szombat-vasárnap, és ünnepnap sincsen. Családra sem marad idő, mégis csináljuk, amíg bírjuk, amíg az Örökkévaló el nem szólít.
– És ha a földi szó mozdít onnan el? – kérdezte Sára.
– Az elviselhetetlen – válaszolta a nagypapa, aki két évvel élte túl fia halálát. Nyolcvan évesen távozott az örök életbe.
Napok és évek múltak, Sára jelesen érettségizett, Szegedre jelentkezett angol-orosz tanári szakra és népművelésre. Felvették, kollégiumi ellátást is kaphatott. Szombat-vasárnap Sátoriékhoz utazott, az közelebb volt; a hosszabb vakációt az anyjánál töltötte. Érdekes eset történt. Sátori Jenő ötvenedik születésnapján eljöttek hozzá a kisváros pedagógusai, emlékoklevelet nyújtottak át neki, valami ajándék mellett. Neve alatt kis betűvel odaírták: Steiner Jakab. Jenő jót nevetett. Akkor is, amikor valaki megjegyezte a Steiner-szóra mutatva: ez te vagy, vagy nem? Mindjárt ellenőrizlek. Kacagás volt a válasz.
Jó és kedves, hangulatos születésnap volt, így is tartották számon. Egyszer Jenő igen felzaklatottan jött haza a könyvtárból. A megyei könyvtárhoz tartoztak, ez előnyösnek bizonyult, mert aki nem talált náluk valami keresett könyvet, az azt lehívhatta a központból. A főkönyvtárós, Faragó Béla (állítólag zsidó ember) tartott náluk revíziót, és néhány könyvet állományon kívülre helyezett. Közöttük József Attila: Tiszta szívvel kötetének héber nyelvű kiadását.
– Kevesen olvassák – mondta.
– Nem érti – sopánkodott Jenő –, hogy ez egy kuriózum, nem a statisztika, hanem az érték számít.
Kitették a folyosóra az elhordandók közé. Sára elkérte a kötetet Jenőtől. Ugyanis azt gondolta, hogy neki valami különleges nyelvet kellene elsajátítania, az legyen a héber. És magánszorgalomból, könyvek segítségével elkezdett tanulni.
Sajnos a gyász sorozata folytatódott, amikor Lipót bácsit lehunyta a szemét. Julis megkérdezte Jenőt, melyik temetőbe temessék el. Sára nem értette. Miért, hát Sátoriék nem római katolikusok? Julis vállat vont. Jenőé a döntés joga, aki egy órát gondolkodott, aztán kijelentette, nem lesz egyházi szertartás, a városi köztemetőbe nyugodjon, majd Feri, az anyakönyvvezető elbúcsúztatja.
Sára az államvizsga előtt angol nyelvtudását elmélyítendő, jelentkezett egy floridai közvetítőnél, aki babysittereket toborzott teljes ellátást és jó bért ígérve. Az anya és Sátoriék összeadták az útiköltséget, így érkezett a magukat ortodoxnak nevező Bergerékhez. Az elhelyezkedés megtörtént, a gyermek, akire vigyázott, aranyos volt, a nyelvet gyakorolhatta, de Bergerné elvette minden pénzét. Még a fogpasztát is felszámolta. A zsinagóga, amelyet látogattak, az ortodox hagyományoknak megfelelt, a bima középen állt, a rabbi szakállat viselt és vele még néhány férfi. A többségnek viszont nem jelentett gondot, hogy szombaton autóval közelítsék meg az imaházat, legalább 3 méternyi tisztes távolságot hagyva. Sári nehéz anyagi helyzetén a lutheránusok segítettek, akik mélyen elítélték Bergeréket, különösen egy Magim nevű jugoszláv házaspár szívélyessége volt számára megnyugtató. Barátságukat később is ápolták, leveleztek. Sára úgy érezte, ahogy szüleinek is a református hit a legmegfelelőbb, ettől ő se tér el. Ezzel a tudattal indult vissza hazájába. Julis és Jolán sírva fogadták: Jenő nagyon beteg.
A gyenge, verejtékező Jenő halom könyvet adott Sárinak. És elmondta Sárának a titkot. Sátori Jenő eredeti neve Steiner Jakab. 1938-ban tértek a római katolikus hitre. Jenő akkor 8 éves volt. Julis persze tudta, de a család elve a vélemény- és a vallásszabadság talaján állt. Jenő mindenben becsületességet nézte, más nem érdekelte. Jenő, ahogy közeledett a vég, számot vetett magával. Többször kérte Sárát, hogy olvassa a neki szánt könyveket. Julis megkérdezte, hová temessék, ha eljön a vég. Jenő kis gondolkodás után annyit mondott: apám mellé és ugyanúgy. Késő a visszafordulás – vélte Jenő. Valóban: Feri, az anyakönyvvezető jegyző búcsúztatta őt is. Sára és Jolán egész nap sírtak a temetést követően.
Sárát megrázták az írások. Különösen úgy emlékszik, Agnonnál olvasta: Egy vándor haladt a sivatagban. Mindkét hóna alatt táskányi levelet szorongatott, amelyeket fel kell adnia. Éhes volt és szomjas, alig várta, hogy eljusson az oázisba. Végre feltűnik egy vendégfogadó. Már a küszöbre lép, amikor eszébe jutnak a fel nem adott levelek. Előbb a levelek jönnek – mondta. És tovább ment még órákon át, amíg a postahivatalra rá nem talált. Sára emlékezett az apjára, a nagyapjára, a vasutasokra és a postásokra, akik a cigaretta papírra írt üzeneteket továbbították. „Visznek, nem tudjuk, hová”. És az üzenetek rendben meg is érkeztek.
Tehát a feladat: az üzenetek továbbítása. Tanítással, példás magatartással, munkával. Ez volt Sárának az első impulzusa a zsidó vallás vonatkozásában. A második egy ízléstelen megjegyzés, amelyet a vonaton hallott. A harmadik impulzus a szegedi nagy zsinagógában érte. Mártír emlékünnepségen egy külföldi hölgy vigasztalanul sírt. Elpusztult teljes rokonsága a vészkorszakban, a férje is, most a második férje, két fiának az apja súlyos beteg. Mit várhat még az élettől? Sára hosszan beszélgetett vele, és engedte, hogy a hölgy kibeszéljen magából minden keserűséget. A vége az lett, hogy Dancs néni nem meghívta, hanem kimondottan kérte Sárát, látogassa meg Amerikában. El is küldte a repülőjegyet. Sára élt a lehetőséggel. A floridai emlék nem keserítette el. Elutazott New Yorkba.
Az ott tapasztalt széles vallási skála nem emlékeztetett Bergerék „ortodoxiájára”. A Dancs-családban az apa és két fia konzervatív zsinagógába járt. A bima középen volt, a férfiakat és nőket paraván választotta el egymástól. Viszont a hívek nem közlekedtek járművön sábeszkor, nem beszélgettek a rabbi szónoklata alatt, az imákat elejétől végig elmondták. Az étkezési-törvényeket szigorúan betartották. Ezt Sára is tapasztalta, különösen a két fiú révén, akik igen vigyáztak: össze ne tévesszék a tejes és húsos edényeket vagy evőeszközöket. Természetesen külön volt tejes és zsíros mosogató, kicsiny tejes frigider, és egy nagyobb húsos. Az elnevezés, hogy konzervatív, kissé megfoghatatlan volt a számára. Mert járt olyan templomban, ahol vegyes volt a kórus, és orgona kísérte az imát, de az erkélyen ültek a nők, és a földszinten a férfiak. De olyanban is járt, ahol egymás mellett ültek férfiak és nők, de mindenki imádkozott. A reform azonban már más kategória. Ott bárkit felhívnak a Tórához, akár zsidó, akár nem, és össze is adják a párokat, ha kívánják, vallásuk megkérdezése nélkül is. Viszont üzent érte egy szatmári Teitelbaum-családhoz tartozó hászid. Nem mert elmenni, hiszen még nem történt meg a betérése. Amikor üresen állt az imaház, elment oda. A női karzat annyira elkerített, hogy se fel, se le nem lehetett belátni. De találkozott ortodox mitnagimokkal, a haszidizmus ellenzőivel. A skála gazdag és színes volt. A legjobban a középső út tetszett neki. Talán az egyik Dancs-fiú udvarlását elfogadta volna, de csak abban állapodtak meg, hogy levelezni fognak. Eleinte jöttek-mentek a szép sorok, a Dancs néni is írt, utána már csak a Dancs néni írt, kezdetben megjegyezte, hogy Mordche üdvözletét küldi, aztán már nem írta. Később csak ünnepi üdvözleteket küldtek egymásnak.
Sára hazarepült, akkor már döntött a betérés mellett. Nagy lélegzetet vett, és megkérdezte Julis véleményét, miként fogadja a család az elhatározását.
– Szóljál anyádnak, bár ebben a családban szent a vélemény- és a vallásszabadság.
Jolánt is tájékoztatta.
– Ha van másvilág – mondta a lány – az apa, sőt a nagyapa örülne a döntésednek. Az én véleményem változatlan. Minden vallást tisztelek, három lépés távolságból.
Falujukba utazva az anyjához fordult, aki éppen rántást kavart, amikor elmondta problémáját. Egy pillanatra abbamaradt a keverés, az anya a szemébe nézett és annyit mondott:
– Nem lepett meg a döntésed. A nagyapád állítólag szombatos származású volt. Ki tudja, milyen messzire vezetnek a gyökerek?! Aztán kavarta tovább a rántást.
Sára elindította az ilyenkor szokásos folyamatot, minden feladványt megoldott, tanulással másfél év után vizsgák sorát tette le, és kezébe került a tanúsítvány a betérésről. Tudta, hogy a betérés életmód változást is jelent. Ebben segítettek Sátoriék. Leválasztották Lipót bácsiék lakrészét. Kis lakásának mini konyháját úgy rendezte be, ahogy ezt Amerikában, Dancséknál látta. Jelentkezett Izraelbe egy meghirdetett három hónapos ulpánra – gyakorlatra –, hogy a héber nyelvtudását elmélyítse. Igen, de az 1980-as évek vége felé még nem volt diplomáciai kapcsolat Magyarország és Izrael között. Tehát Jugoszláviába szóló útlevelet váltott ki, és barátai, a Magim-família segítségével lényegében disszidált, illetve engedély nélkül utazott Izraelbe, bár már akkor lazább volt a helyzet. A csomagjait barátainál hagyva hajóval igyekezett a Szentföldre jutni. Igen ám, de a beutazási engedélyre 200 dollárt kellett igazolnia, nehogy az államra legyen utalva. Összekaparta minden pénzét, de csak 170 dollárja volt. Gondolkodott, holmijából mit adhat el. Majd megismerkedett egy ír fiúval, már-már tőle kért kölcsön pénzt. Töprengett, amikor megszólalt a telefon. Hihetetlen, de a Magimok jelentkeztek, hogy ők már korábban elhatározták, hogy 30 dollárt kívánnak számára eljuttatni, mert annyit szántak segítségül. Pontosan annyit, amennyi hiányzott. Véletlen ez, vagy csoda? Mintha a magasságokban helyeselték volna az elhatározását. Az ulpánt a tőle megszokott szorgalommal elvégezte, de a három hónap után még legalább két hónapot szeretett volna az ország bejárásával, ismerkedéssel tölteni. A diplomáciai kapcsolat közben helyreállt, be is ment a követségre, ahol nem kifogásolták a tartózkodás meghosszabbítását. Járta is a városokat, senki nem kérdezte, milyen vallásirányzathoz tartozik, ahová ment, ott imádkozott, vagy részt vett csoportos rendezvényeken.
Egy dolog azonban történt, amire nem szívesen emlékszik. A Jom Kipur böjt napja előtti úgynevezett megszakító vacsorát nem akarta egyedül elfogyasztani. Az előestét megelőző napon elment ahhoz az intellektuális házaspárhoz, akiknél számos esetben vállalta a gyerek őrzését. Remélte, hogy meghívják, de nem hívták meg. Elment egyik ulpánon részt vett lányhoz, akit már Magyarországon is ismert, aki meg is kérdezte, hogy hol fogja elkölteni a vacsorát, azt válaszolta, hogy még nem tudja, de a lány se hívta meg őt, pedig látszott, hogy készült vendégfogadásra. Ment az utcán, ballagott a szállása felé, nem értette miért ez az elzárkózás, amikor találkozott az ír fiúval. Kiderült, hogy ő is meghívásra vár. De a fiúnak eszébe jutott, hogy el kéne látogatni az oroszokhoz. Hiszen az ulpánt háromnegyed részben oroszok látogatták. Bizonyára ott lesz az oktatójuk is, Oszlovszki. Valóban szívesen fogadták őket, és a Szovjetunióból érkezettekkel meghitten, családiasan vacsoráztak, majd együtt imádkoztak.
Hazaérkezve Magyarországra közölték vele, hogy a könyvtári állást, amelyet Józsi hosszú ideig betöltött, megkapta. A pályázaton 9-ből 7-en szavaztak mellette. A gimnáziumba felvették óraadó tanárnak, hogy az orosz nyelvet oktassa. Sokáig a rendszerváltás után az orosz nem bizonyult népszerűnek. Az angol és a német volt a sláger. De azután rájöttek, hogy jelentős országról van szó, mely nagy piaccal rendelkezik, érdemes a nyelvet megtanulni, és így alternatívan többen is választották. Sőt a román és a szlovák iránt is mutatkozott érdeklődés. Megkérdezte: a hébert kívánságra lehet-e tanítani? A válasz: ez nem vallási iskola, ne keverjük a dolgot. Tudomásul vette, de a megyei könyvtár igazgatójától, Faragó Istvántól (Béla fia) megkérdezte: a könyvtár kis olvasójában (nagy is volt) nem oktathat-e héber nyelvet.
– Úgy is az a vád maga ellen – mondta az igazgató –, hogy túlságosan szívesen ajánlja a zsidó írókat. Ne feszítsük a húrt, mert elpattan. Őrizzük meg a könyvtár semlegességét.
– De hát hol lehetne? – aggodalmaskodott Sára.
– A városban három zsidó lakik. (Veled együtt négy – gondolta Sára.) Alkossanak kis közösséget – javasolta az igazgató. A romos zsinagógát lebontották. A kezdeményezők bizonyára kapnának egy kis szobát, hasonló célra.
Sára felkereste a három megadott címet, csak egy mutatott hajlandóságot bármilyen kezdeményezésre. Már elszomorodott volna, de egyszer meglátogatta a könyvtárat egy hölgy Romániából. Hosszan elbeszélgettek, és elmondta, hogy ő ismer fiatalokat, akik szívesen tanulnának héberül. Egyelőre lehetne a lakásán, aztán majd kialakul. Azon az éjszakán Sára nem hunyta le a szemét. Valóban, most már át lehet lépni a határon. Ezt ki kellene használni. Megdobbant a szíve, ha Szigeten (Máramaros) vagy Szatmáron járt. A múlt szól hozzá, a jelen viszont válaszolhat tanítással. Románia, Szlovákia, majd talán valamikor Ukrajna, ha fogadják őt, akkor igen szívesen megy. Az üzenetet nemcsak levél formájában, cigarettapapíron, hanem élő szóval is el lehet a címzetthez juttatni.
Aki elindul, célba ér. Ezért oda kell menni, ahol várják. Ha határon kívül, akkor ott. Felajánlotta az említett hölgy, hogy autóval jön érte. Mások pedig autóbuszt javasoltak. Sára csak annyit mondott:
– Én csak vonattal utazom. Ugyanis vasutas család sarja vagyok.