2011. 2. szám » Fazekas Piroska: Yehudi Menuin

Fazekas Piroska: Yehudi Menuin

Fazekas Piroska

Yehudi Menuin, avagy a magyar posztmodern keletkezése
(merengés Konrád Gyögy: A Látogató című regényén)

A 2011-es év elején óriási visszhangot vert Konrád György Zsidókról című könyve, annak ellenére, hogy a benne egybegyűjtött írások jó része már olvasható volt más kiadványokban.
Vita indult az élesen fölvetett problémák apropóján, magasa csapott az érdeklődés a szerző iránt a médiában és az olvasók között is.
A Füst Milán Páholy március 10-én látta vendégül Konrád Györgyöt; az érdeklődők megtöltötték a termet.
A moderátor bájos, bölcs zsidó viccel indította a beszélgetést, eszerint…
„ Az öreg Kohn becsönget egy fényűző moszkvai villába, elegáns titkár nyit neki ajtót, s kérdi, mit óhajt.
– Hogy én mit óhajtok? Én vagyok az öreg Kohn Ogyesszából, az én két öreg lábamon gyalogoltam ide, hogy mielőtt az Örökkévaló magához szólít, még megszoríthassam a kezét a világ legnagyobb zsidójának, a nagy Jehudi Menuinnak!
– Na de Kohn, az nem úgy van, a nagy Jehdi Menuin nagyon elfoglalt, hozzá nem lehet csak úgy becsoszogni!
– Oj vé, hát hogy mondhat ilyet? Tessék megmondani a nagy Jehudi Menuinnak, hogy az öreg Kohn van itten Ogyesszából, aki szeretné megszorítani a világ legnagyobb zsidójának a kezét…
Végre a titkár beengedi, kisvártatva nyílik az ajtó,és belép Jehudi Menuin.
– Holihé micsoda káved – kiált Kohn – boldogok az én öreg szemeim, hogy megláthatják, az én öreg kezeim, hogy megszoríthatják a világ legnagyobb zsidójának a kezét…
Menuhin meghatódik az öregember lelkesedésétől:
– Nagyon kedves Öntől Kohn, hát…mit is mondjak…szeretné, ha hegedülnék magának valamit?
Az öreg megrendülten néz rá:
– …hát a nagy Menuhin még hegedülni is tud?!…”

Nyilvánvaló, hogy Konrád György, az aktuális érdeklődésen túl, korunk egyik legjelentősebb magyar íróinak egyike, akinek prózai teljesítményével foglalkozni egy bölcsésznek nemcsak nagyszerű kötelessége, hanem kihívás is.
Ezúttal első megjelent művéről, az 1969-ben a Magvető Kiadónál megjelent A látogató című regényéről gondolkodom.
Mindenekelőtt meglepő, ámbár igaz, hogy minden tekintetben első írás: a szerző korábban semmiféle szépirodalmi munkával nem jelentkezett újságokban, folyóiratokban – az irodalmi közvéleményben – elcsépelt zsurnalizmus, de tény és való: akárcsak Pallas Athéné, teljes fegyverzetben pattant a napvilágra.
Aztán az, hogy a Látogató egy üstökös erejével csapódott be az 1968-as Csehszlovákiai megszállásban, habár kényszerűen, de mégiscsak résztvevő Magyarország értelmiségi közéletébe, két alapvető okra vezethető vissza. Az egyik, hogy fájdalmasan-pontosan beletalált a kor bénult, kiábrándult hangulatába, tudatállapotába; a másik pedig, hogy gyökeresen máshogyan fogalmazott, mint ahogyan azt őelőtte tették.
Az irodalmi újdonság általában is azon áll, hogy megváltoztatja a kommunikáció korábban érvényes formáit. Az az újfajta közlésmód, amely Konrád művében megjelent, a korabeli neo-avantgarde gyökereiből kisarjasztotta a posztmodern magyar prózát.

A magyar prózának a legjelentősebb hagyománya mindezidáig az anekdotikus, történetszervező írásmód. Ez azt is jelenti, hogy az elbeszélés többnyire lineárisan és kronologikusan, az idő folytonosságában hömpölyög előre, bomlik ki, a tanulság pedig a végére válik nyilvánvalóvá: ez egyszersmind a legerősebb világirodalmi minta is.
Konrád György a Látogatóban gyökeresen másként ír; nagy pontossággal bontja két síkra mondandóját: az előtérben egy a vers-prózához nagyon közel álló személyes-esszéisztikus szöveg burjánzik, a figyelem erre fókuszál, mögötte pedig mintegy csak dereng a második, a hagyományosan épülő réteg, a történet maga. (Ez a kommunikácós technika tökéletesedik a jelenség pedig fokozódik következő regényeiben: A városalapító-ban (Magvető Kadó, 1977), A cinkos-ban (Püski, 1986) és A kerti mulatság-ban ( Magvető Kiadó, 1986). Bájos önreflexióként idézi A kerti mulatságban egyik tanárát, aki leteremtette őt mondván: „Ne függönyözze el, kérem, az eseményeket véleményével!” Konrád György szíves közlése szerint a tanár kitalált alak: ő maga mordult rá imígyen önmagára, szembetalálkozván egy ízben saját technikájával.)
A két réteg mind tartalmilag, mind formailag nagyon erőteljesen eltér egymástól: az előtérben feltűnő és bravúros kádenciák, egyszerre intellektuális és emocionális szózuhatagok, mágikus fioritúrák szürreális ornamentikája; mögötte elrajzolt kontúrokkal sejlik föl a történet, némely hihetetlenül szűkre szabott, takarékos fogalmazással.
Stilárisan azonban nem hasad ketté az írás: nyelvezete mindkét rétegben dúsgazdag, olykor teremtő erő alakítja, hasonlatai telibe találnak, ahol pedig nem talál adekvát szót az önkifejezésre, ott teremt magának egyet-egyet.
Ezekből a stiláris elemekből végül visszakövetkeztethetünk az elbeszélő személyére, hiszen egyes szám első személyben mesél.
Az elalvás folyamatáról így ír: „ ….ahogy egy vályogbarakk deszkapriccsén betűzném talán már foszló kezű elődeimnek a mennyezetgerendába vésett nevét, a kék virradatban feltámadó, borostás arcok között, szemlémben csak a fekhelyek végére akasztott, barna foltos, helyt-helyt véres kapcáktól korlátozva…”stb.
A „helyt-helyt” a szerző által alkotott szópár, jelentése olyasmi, mint az „itt-ott” vagy a „hellyel-közzel”, a „helyenként”, de éppen újdonságánál fogva érdekesebb, s mint ahogy a helyzet, amelyet leír: egy értelmiségi, egy hivatalnok elmerülése a periféria világában, még valami népis, vidékies ízt, zamatot is ád. (151.oldal):
– (váratlan szeretkezés egy vézna cigánylánnyal): „..órák hosszat nézném kagylókönnyű bambuszosan ízelt ujjait.” Stb.
– (egy kőbánya szakadékban a torzszülött kisfiúval): „…várva, meddig ragad meg puhatolózás nélkül csapongó keze a sziklafal eddig csak ölyvek és füstifecskék gyűrűs bőrű karmától horzsolt kiszögellésein…”stb., a gyerek kezéről a ragadozó madár karmára asszociál: hiszen Ferike, a történet másik főhőse öntudat nélküli, állati, animális lény, azonban T., a látogató felelősséget érez; a madár-karom „gyűrűsbőre” pedig nem csak pontos ábrázolása tárgyának, hanem szép is (94.o):
– (ugyanezen a helyszínen): „… a kiduzzadó, behorpadó gépi robajnak, mely hátam mögött a kivájt sziklafalon fönnakadva karélyos hullámokban özönlik vissza…” stb.
Az érzékelési területek összekeverésének szürreális technikája, mely szerint a forgalom zaja hallás útján felfogható zaja a kőbánya kráterében „karélyos hullámokban”, tehát látás útján felfogható formában jelenik meg,, a helyzet labilitását mondja tovább a stílus eszközeivel: a történetnek az a zsákutcája ugyanis, amelyben most járunk, a fikción belül is fikció, a fejezet feltételes módban íródik (95.o).
A regény dimenziójában egyébként is elmosódnak a fikciók határai: hogy mi történik a főhőssel valójában, és mi az, amint csak elképzel.
Nézzük most az első réteg, a szózuhatagos „függöny” technikáját és funkcióit! Mindenek előtt ide idézem a főhős vízióját? hallucinációját? arról, hogyha a szekrényben felhalmozott aknák egyszer csak hangot adnának…
„…Micsoda hangáradat borulna ki a szekrényből. Gyereksirám, asszonyjajgatás, ütlegek pufogása, trágár acsarkodás, panasz, replika, száraz faggatózás, kurta beismerés, célzatos tanúvallomások, csüggedt hivatalnoki formulák, nyomozók duplatalpú kedélyessége, bírák elhadart ítélete, tanárnők holdfényes csacsogása,lélekbúvárok varázsigéi, kartársak ecetes tréfálkozása, az én magányos szitkozódásom, s a tárgyaknak még hányféle zöreje töltené be a szobát, mintha egy világvevő rádió készülék hangszórójában valamennyi adóállomás egyszerre szólalna meg, s mindez együtt éppoly semleges hangtömeggé közömbösülne mint amilyen semleges nyugalommal pihennek a szekrény polcain a belül már sárga akták.”
Hasonló mintázatú, nyelvileg, stilárisan gazdag, emiatt gyönyörű a lepusztult VII. kerületi házak leírása is, íme: „…Ami sima és tömött volt, rücskös és porlatag lett, ami ötletes és helyénvaló volt, hullaszürkén, pucéran kimered. Kő, deszka, vas olyan esetlegesen kapcsolódik itt össze, mint egymásra szórt lenyesett csirkelábak alacsonyperemű bádogládákban. Színehagyott cégtáblák, befalazott ablakok, megszaggatott redőnyök, pofon vert oroszlánfejek, kapualjak elkobozhatatlan leprafoltjai, lehúgyozott rozetták,, kisiklott ereszcsatornák, megereszkedett sodronykötelek, kibelezett szirénák, nyugdíjas rostélyokon senki-sem- látta lándzsák, liliomok, ingyen sírhelye öregek pincéin csak fűrésznek engedő lakatok, kidobott cirokseprűk, kerékpárláncok és papírtrombiták gombás nádpallórakásokban, óvóhelynyílások betonduzzanatai, belőtt ablakok nyerstégla pótlásai, érvénytelen falragaszok, szederjes zászlónyelvek, elfüggönyzött kirakatok: szeretem ezeket a házakat…”
Mos következzenek ezeknek a házaknak a lakói:
„…az egyik lakótárs kankós, a másik trombitál, a harmadik sokáig ül a közös árnyékszéken, a negyedik kóbor macskákat vagy rongyot, vagy száraz kenyérhéjat vagy törött üvegcserepet, vagy enyvnek való csontot vagy olvadt vajat gyűjt, az ötödik leskelődik, a hatodik feljelent, a hetedik az evangéliumot magyarázza, a nyolcadik kést dobál,a kilencedik a fekélyét mutogatja, a tizedik egy tányér levest kér, a tizenegyedik viszont lemossa a béna öregasszonyt, és tejet itat vele, a tizenkettedik a küszöbön ül és szappanbuborékot fúvat a gyerekkel, a tizenharmadik rézgombos tűzoltó ruhát varr a háncsból kötözött babának, a tizennegyedik mindenkinek igazat ad, a tizenötödik körtebefőttet hoz a haldoklónak, és megnevetteti, a tizenhatodik egy kis szénhordásért ágyába engedi az izgatott kamaszokat, a tizenhetedik létrán felkapaszkodik a tetőre a szökött papagájért, a tizennyolcadik megszoptatja a szomszéd gyerekét, a tizenkilencedik autós vőlegényt jósol a tolószékes lánynak, a huszadik a hülyének is előre köszön.”
Ha megfigyeljük, igazából nem a próza szerves hagyományai építik ezeket a jószerivel vers-szerű, hatásukat főként az érzékszervek világában kifejtő ráolvasásokat,. Érdekes egybeesés, hogy ugyanabban az évben, 1967-ben, amikor Konrád A Látogatót, Juhász Ferenc pedig a Képzelet, tudomány, költészet című esszét írta, abban már nem az általa megalkotott szürreális biológiai-szó-Niagara önti el a szöveget!
Íme az idézet ennek alátámasztásául:
„…Ki tudja, az Emberiség megérti-e már, vagy megérti-e lassan: a Föld, amin jár, ahol teremt és teremtet, termel, nemz, fogan, szül, él, pusztul, amelybe elássa a rothadó, gáz- buborékokat erjesztő húsát és amely sárga- zománcúra, küllő-bozont –üregesre, szuvas, töredezett-fogsorú varrat-hártyahéj-házzá szopja csontjait, hogy ez a Föld, lüktető embrió- szív, piciny méhmagzat a türelmetlenül-dagadó végtelenség-méhburok fényfoszlány-lepedékes, oldódó csillagmirigy-csomós magzatvizében? …”
(Megjelent többek között a költő Vázlat a Mindenségről című kötetében 1970-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál.)
Írtam már: a szöveg második rétege a mágikus szófüggöny mögött előtűnő történet. Nos, ez az áramlat sem úgy szerveződik, ahogyan a hagyományos anekdoták szoktak, első sorban például nagyon-nagyon tömör. A főhős előéletéről beszélve megtudjuk, hogy katonaidejét a tűzszerészeknél szolgálta le. Ennek a kornak, az 50-es évek első felének a történetét sikerül 6 sorba sűríteni.
„…Akkoriban odahaza is sokasodtak a váratlan kellemetlenségek, egyikünk bátyját felakasztották, másikunk apját betegre verték, volt, akinek csak kitelepítették, internálták, szabadlábon meghurcolták a hozzátartozóit, és volt, akit nem bántott senki sem… „
Az infernális kor koordinált ábrázolása távolságot, egyszersmind feszültséget teremt, s a sokféle permanens életveszélyben élő fiatal férfiakról tudjuk meg, hogy „…délutánonként vasalt ingben feketézve…” oldották rezignációba a halálfélelmet.
Már itt, a regény 25. oldalán fölrémlik, ami azután az olvasás során bizonyossággá válik, hogy az összesen 227 oldalas könyv sokezer oldalra alkalmas történetek tucatjait hordozza köszönhetően a sűrítés mesteri kádenciáinak, amelyek úgy desztillálják a sztorikat, hogy azok minden zamata, aromája benne marad a koncentrátumban. (Az idézeteket, oldalszámokat a regénynek még a megjelenés évében kiadott második kiadásából veszem /Magvető Kiadó 1969./)
Nem idézem ide sem Irénke, az egykori rendőrtisztviselő, sem a kúriai bíró özvegye, sem a csaló rabbi, sem pedig a kivégzett háborús bűnös lányának a történetét, egyikük megható, másikuk hátborzongató, de mind egy felé: lefelé húz, a nyomor, a kiszolgáltatottság, elesettség és szomorúság ingoványába, az Infernóba, akár dantei értelemben, ugyan úgy, ahogyan a Torcello-i bazilika mozaikján ábrázolta saját korának, a XII. századnak kárhozatát a művész, de három sűrített történetet igen. Az első 20 sor mindössze:
„…A folyosó végéről üvöltés. Dörömbölök, megmondom, ki vagyok. „Törje be az ajtót, be vagyok zárva, szülök.” Tépem a kilincset, letörik. Nekilódulok vállal, semmi. Cipősarokkal berúgom az ajtóragasztékot, négykézláb bemászom. Két sárga talp az asztalon, mögötte az ágyon hídba emelkedő óriás has. Kicsusszan a gyerek csúcsos feje, préselem az asszony lila eres hasát, s már tenyeremben a kis test, fehéren a magzatmáztól. Bal kezemben a lucskos újszülött, magamhoz ölelem. Mindene megvan, fiú, kacsahangon sír. Az anyja elájult, hideg van. Betakarom, kabátomban a gyerek, rongyot borítok a fejére, rohanok fel. Szemben egy fodrászüzlet. Csap alatt fürdetik, szárítóburát állítanak föléje, kendőkbe bugyolálják. Fölcsavart hajú, visongató nők futnak le az anyához. Mentőkocsi szirénáz, ruhámat tisztogatják. Zavarban vagyok, megköszönöm…”
A következő 22 sor nyomtatásban:
„…Múlt héten négy gyereket vittem el egy homoszexuális kárpitostól. Zsebelni tanított gyerekeit, hogy kitarthasson két gorillaképű téglaégetőt, akik ikreknek adták ki magukat, bár alig hasonlítanak egymásra. Az álikrek lakás és ellátás fejében elfogadták ugyan a kárpitos szerelmét, de féltek rugós bicskájától, s előttem inkább a hülyét játszották. A kárpitos térden csúszkálva kezet akart csókolni, sírt, hogy inkább őt vigyük a börtönbe, összekulcsolva fölemelte csuklóját bilincselésre, de mikor eluntam színészkedését, s a gyerekeket egyenként a markos védőnő kezébe nyomtam, hátam mögött bilgericsizmájához kapott a késéért. Kísérőm, egy fiatal rendőr tizedes, a túlsó sarokból vágta hozzá a gumibotját, talált. A kárpitos a földön ülve fogta a fejét, jajgatott, hogy megölték. A gorillák ijedten malmoztak az ágyon, a cigány kárpitosné pedig, akit férje már eszelősre vert, pipája mögül szökőkútként köpködött, akasztófakötelet kérve a gondviseléstől férje számára, és dögmadarak csípését különféle testrészeire…”
Homogén világ ez, még ha a következő történetben a történelem is beledübörög.
„…Megint egyedül maradtunk a gyerekekkel”, mondja a félszemű. A homokos cigánylány ismét elcsalta a feleségét. „Holnap elindulok a kutyával. Megyek faluról falura, cigányputriról cigányputrira. Visszahozom az asszonyt, azt a buzikurvát meg…” Mutatja, hogy kitekeri a nyakát. „Tíz év”, mondom. „Megéri.” „Utólag sokallaná”, mondom. „Elmegy az hamar.” Ő tudja, évet ült már; ötvenhét tavaszán ládába csomagolva tehertaxival elküldött egy karhatalmi járőrt parancsnoksága címére, elevenen, de kevéssé cselekvőképes állapotban. Elhagyatottságában felesége várt egy évet, majd megadta magát ágybérlője, a lapos mellű, csizmában és motoron járó cigánylány keménykezű szerelmének…”
Most van itt a helye és ideje, hogy elmondjam: miféle történet is A látogató című regény saját története, amelynek az előadásmódjáról talán sikerült már annyi mindent bemutatnom, hogy fölkeltsem tisztelt olvasom érdeklődését.
Az az egyes szám első személyű elbeszélő, akit egyetlen egyszer nevez meg T. elvtársnak a sofőrje, gyámügyi és ifjúságvédelmi előadó a főváros legsötétebb VII. kerületében, a legsötétebb 60-as években. Az eddigiekben ábrázolt közegben telik az élete, amúgy rendezett a családi háttere: szerető asszonya, két jól sikerült kamasz gyermeke van.
Egyszer azonban az egyik gondozottjának, az 5 éves torzszülött Bandula Ferikének a szülei (maguk is véglény-szerű páriák, a történelem és a saját sorsuk partra vetett nyomorultjai) öngyilkosok lettek. A teljesen kommunikáció-képtelen, idióta kisfiút nem sikerül azonnal a megfelelő intézetbe, a gyermekek szeméttelepére transzportálni, előáll tehát a szürreális helyzet: T. ott kell maradjon a lakásban az elárvult kis élőlény mellett.
A helyzet azonban nem oldódik meg, T. már életvitel szerűen ott ragad a lakásban, nemcsak beletörődik, hanem bele is éli magát abba a létbe, amely Ferikét körülveszi, és mint Gregor Samsa Kafka Átváltozás című novellájában, átalakul, asszimilálódik.
Ebben az irracionális világban bomlik ki a főhős újfajta érzékeléseinek a sora, melyek ábrázolásának eszköztárát próbáltam lajstromozni, megfejteni az előzőekben.
Ismerve most már a funkciót, vegyük szemügyre, mit lát T., amikor először nyit be Banduláék társbérleti szobájába. Mindenek előtt a kisfiút: „…Ferike rácsos ágyon toporgott. Lába alatt ürülékkel bemocskolt nejlonlepedő, rajta elszórva almacsutka, káposztatorzsa, sárgarépavég s egy leszopogatott juhborda, itt-ott véres húsmoszatokkal. Ugyanaz a vidám hulladékszőnyeg, mint az állatkerti majmok ketrecében. A gyerek boldog dühöngéssel rázta az ágy léckeretét, hozzádörzsölte izmos gyomrát, visítással üdvözölt, tekintetében emésztő várakozás jelent meg…”
Azután a szobát – ennek a leírása mint valami gondos és pontos kelléklista egy filmjelenethez vagy színházi előadáshoz: „…Az asztalon födetlen lábos, benne három napra való tarhonya, mellette legyező, alsónadrág, milliárdos címletű régi bankjegyek, kirágott kenyérhéj, tökmag, szájharmonika, számlap nélküli ébresztőóra, a széken ágytál, viaszmécses, papírlampion, az ablakkilincsen fekete csipkés melltartó, a sarokban két húrozatlan teniszütő, petróleum-gyorsfőző, egy polcon horoszkóptáblázat, befőttesgumival átkötött, régi lottószelvények meg egy kifúrt sajtharang, benne két fehéregér…”
A szenvtelen, objektív tekintet nem értékel, csak pontosan fölsorol, a jelzők, határozók nem hatást akarnak kelteni, hanem az érzékelés folyamatát rekonstruálják. Hogy mégis elementáris érzelmi erővel rúgják gyomron, szívgödrön az olvasót, az a leképezett valóság infernális voltából következik. Pedig csak a látvány és csekély részben a hangok szerepelnek a listán, a többit, például a szagok, a ragacsos tapintás csak hozzáképzelődik.
A történet egy pontján T. elképzeli, hogy Ferikét hivatali autóval intézetbe szállítja a hozzá hasonló kis véglények közé. Ez a fikció a fikcióban jelenetsor stilárisan is, érzelmileg is a regénynek legalább is az egyik csúcsmozzanata. Idemásolok egy bekezdésnyit a 100. oldalról:
„…Kosarakban törpe fej, duzzadt test, ormótlan fej, csenevész test, csúcsíves koponya, hátracsapott koponya, vízkórosan boltozatos, homorúan besüppedt, féloldalra konyuló, szakadékosan beszögellő koponya, csipkés nyúlszáj, állig nyitott, alaktalan száj, nyáladzó, vastagon csüngő, fekete nyelv, sipító farkastorok, a szemrés helyén a járomcsonttól a homlokdombig ívelő zsírdaganat, s rajta csöppnyi szemöldök, elmerevült, héjatlan szem, vérhályogos szem, beesett gyökű, nyeregorr, orr helyett két lyuk az arc közepén, elgörbült állkapocs fölött agyarfogak, cimpátlan siskafül, tömött pogácsafül, porctalan, lebernyeges fül, agyagszínű sömörfoltos bőr, hófehér, ráncos bőr, vörhenyeges, gennyedző bőr, puffadt, korpásan foszló bőr, nyúlós, szürke bőr, megtartja az ujjlenyomatot, csontig sorvadt, béna végtagok, pöffeteg, hatujjú kéz, összetekeredett, görcsös végtagok, a könyörgés, a riadalom, a fenyegetés, az önkielégítés elcsúszott mozdulataival, tárgyak, büdösebbek, mint az elszállításra váró hulladék a tömegkonyhák hátsó ajtaja előtt…”
Zokogni vagy ordítani kell, bele kell halni, ha az olvasó a hagyományos reflexei szerint reagál, hiszen kisgyerekekről, kisfiúkról és kislányokról számol be ez a felsorolás! Az előadás következetes távolságtartása, a posztmodern kommunikáció döbbenetes következménye azonban dermesztően hűvös, és ezzel az expresszív a hatás nem engedi fejezetről-fejezetre kisülni a fölhalmozódó feszültséget, hanem a végén, talán jóval az olvasás befejezése utánra halasztja, vagy azt éri el, hogy soha föl nem oldva az emlékezőképességünk magával cipeli egy életen át ezt a Hieronymus Bosch rémvilágát is meghaladó freskót.
Utolsó nekifutásra az írástechnika egyik találmányának megfejtésére tennék kísérletet: ahhoz, hogy az előállított képek és hatások minél mélyebbre hatoljanak, az olvasót – már azt az olvasót, aki vállalkozik a folyamatos, megszakítás nélküli befogadására a 227 oldalnak – folyamatos, fokozódó szuggesszióval varázsolja el Konrád.
A szuggesszió technikája pedig: lépj ki az időből, majd pedig fogadd el a szubjektív időmet, s ebben a föllazult tudatállapotban érjenek a bombák.
Az első parancs: feküdj le, lazulj el, koncentrálj valami semleges látványra, ami nem túl bonyolult, de nem is túl egyszerű, képzeld el ugyanazt nagyban és kicsiben, variáld saját magával az elemeit!
(Amikor T. rájön, hogy Bandula Ferikét nincs kire rábíznia, így kénytelen lesz ő maga ottmaradnia a borzalmas lakásban, lefekszik, és a mennyezet ábráit studírozza.)
„…A mennyezet elsötétül, boltos kőhídon csődörök léptetnek, kétoldalt csuklyás, elbillent fejű szentek. A lovak halottaskocsit húznak, őt torzonborz alak a gitárját tépi rajta. Középütt egy fekete esőkabátos aggastyán, fehér szakállas kocsmaszent, vándorgrafológus, nyálas, fogatlan házaló, mellőzött zenebohóc, orgazda vagy tollkereskedő, vagyis egy fekete esőkabátos öregember óriási ezüstszaxofont emel a magasba, és hátraszegett tarkóval belefúj. A hangszer torkából apró, torzonborz, fekete esőkabátos emberekék pattognak ki, talán tollkereskedők vagy vándorgrafológusok, esetleg mellőzött zenebohócok vagy fogatlan házalók csöppnyi ezüstszaxofont emelve maguk fölé…”
A motívumok zenei variációk törvényszerűségeit követve alakulnak egymásba. A epitheton ornansok megfeleltetik egymásnak a primer fogalom fekete esőkabátos aggastyánját és a fekete esőkabátos emberkéket, akik az aggastyán szaxofonjából pattognak elő, a vándorgrafológus, a fogatlan házaló, a mellőzött zenebohócok teremtik meg: íme a lelkiállapot, melyben alkalmassá lettünk kilépni az IDŐ-ből!
„… az idő, nem a világtér és a történelmi láthatatlan, emberfölötti ideje, nem a gyulladt vagy kialvó eszmélet lüktető ideje, hanem a keltőórában toporzékoló, ébredéstől elalvásig rángató, kicsinyes, hasadozott és csaló hajcsáridő, az olcsón adható, drágán vehető idő, a kuporgatva is elveszíthető, a tékozolva is babusgatható, a kivilágítható és elsötétíthető, a megszentelhető és bemocskolható idő, a lépcsőn ziháltató, villamosra ugrató, bélyegzőórával lepecsételt, gépekben zakatoló, mozdulatokat rövidítő, egyforma teendők kürtőin átvonszoló, társak mellett elcsúsztató, összecsavarodott körpályákon vezérlő, érintkezések, súrlódások, összefonódások, elválások forgalmát szabályozó, köznapi idő…”
…És telik-múlik az időtlen idő. Először az esztendő: „… Megjön a gyenge saláta, aztán a parázna meggy, majd a hűvösen vetkőző őszibarack, és már a szőlősrekeszek fölött hadgyakorlatoznak a darázsszázadok….”
Aztán maga az élet: „…Közben azonban felfúvódik a hasam, elvékonyul a lábam, szájam megtelik ezüsttel, kezem fején megfehéredik a szőr, s az emberi csődök tartóssága felmorzsol és elmeszesít…”
Mielőtt azonban beteljesednék az idő és elkövetkeznék a végleges vég, még búcsú-üzenettel becsüli meg Szerző az olvasóit: „Közben azonban várom ügyfeleimet….” – ismétli meg a formulát, s innentől 6 és fél oldalon, 206 soron át vonul föl az emberiségnek az a (döntő) része, akikért Szerző felelősséget érez, akiknek el kell számoljon, akik kedvéért írta meg a XX. századi magyar irodalom egyik legfontosabb regényét. A LÁTOGATÓT.

Dixi et salvavi animam meam.