Kezdőlap » Remény » 2011. 2. szám » Flamm János: „Szemem fénye, Zsuzsika!”

Flamm János: „Szemem fénye, Zsuzsika!”

Flamm János

„Szemem fénye, Zsuzsika!”

I.

A körülmények

1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot. A vidéki zsidóság deportálását hathatós magyar közreműködéssel néhány hónap alatt végrehajtották. Horthy kormányzó sikertelen kiugrási kísérlete alapján Szálasi és nyilas söpredéke átvette a hatalmat. A szovjet felszabadító hadsereg közelsége nyilvánvalóvá tette, hogy a háború hazai földön a befejezéséhez közeledik. A nyilas terror tombolt, a fővárosi zsidók viszonylagos védettsége semmissé vált. A háborús ostrom minden velejáró borzalmával véresen sújtotta a főváros lakosságát. A zsidók számára nyújtott külföldi kísérletek (svéd, svájci, spanyol véd- és menlevelek) értéküket vesztették; a túlélés esetlegessé vált. 1944 karácsonyára a szovjet csapatok ostromgyűrűje bezárult Budapest körül. Hetek voltak hátra a nyilas-náci hatalomból.

Egy család helyzete e napokban különösen tanulságos

A budapesti Jókai u. 1. szám alatti, a svéd követség által védettnek nyilvánított házban, hozzávetőleg 300 zsidó talált menedéket. Közöttük Spitzer Ferenc (73 éves), felesége sz. Deutsch Berta (73), lányuk sz. Szántó Gizella (31), férje, F. Sándor (35), két fiúk: György (5) és János (3), továbbá Spitzerék menye, sz. Lefkovics Etelka (45), továbbá annak lánya Szántó Zsuzsanna (16). Kérdés, hogy a család kilencedik tagja, Spitzerék legidősebb fia, Szántó Aladár (50), hol tartózkodott ezekben a napokban.
1945. január 7-ről 8-ra virradóan a nyilasok betörtek a Jókai u. 1-be. Onnan kétszázötvennél több embert elhurcoltak a Városház utca 14. szám alatti kerületi nyilasházba. Útközben az idős, betegeskedő Spitzer házaspár a menetsorból kidőlt, további sorsuk ismeretlen. Gizella és férje, a két kisfiút cipelve és a nyilas suhancok által agyonlövéssel fenyegetve, magára hagyta a két öreget. Őket társaikkal együtt a nyilasházba kísérték, majd egyetlen napi fogság után a központi gettóba terelték, ahol megélték a szovjet felszabadítást. Az elhurcoltak nagy részét a nyilasok a következő napokban a Dunába lőtték vagy a nyílt utcán agyonlőtték. Többükkel azért nem végeztek azonnal, mert tőlük elrejtett ékszereket, vagyontárgyakat reméltek. Zsuzsika sorsa is ismeretlen maradt.

Kérdések

Hol tartózkodott Szántó Aladár ezekben a napokban, illetve a néhány szóban forgó éjszakán? Az ötvenéves férfi a háború idején jómódú építészmérnök és építési vállalkozó volt, igen precíz és körültekintő, biztos fellépésű személyiség. Az elsők között szerezte be az akkoriban biztos védelemnek ígérkező svéd Schutz-passokat családja számára. Raul Wallenberg, a szintén építész foglalkozású diplomata 1944. július 9-én érkezett Magyarországra, és nagy gyorsasággal (svédországi magyaroktól pl. dr. Lauer Kálmán export-import szakembertől kapott információi segítségével) szervezte meg budapesti segítőit, irodáit, és kezdte meg mentőakcióit.
Szántó Aladár családjának Schutzpassai 1944. augusztusi, szeptemberi keltezésűek. Körültekintően, az akkor igen nagy biztonságot jelentő helyre, a Jókai u. 1-be menekítette hozzátartozóit. Gondja volt arra is, hogy súlyosan beteg felesége mellé katolikus ápolónőt fogadjon. Hogy ő maga hol tartózkodott a kérdéses éjszakán és az azt követő napokban, hol és hogyan élte meg a felszabadulást, azt homály fedi. (Nem kizárható, hogy ő is segítséget nyújtott a bujkáló Wallenbergnek. Lakcíme ugyanis szerepel Wallenberg noteszében, amit a szovjet hatóságok jóval később, 1989-ben visszajuttattak a svéd diplomata családjának.)
Szántó túlélte a megpróbáltatásokat, felesége, Lefkovics Etelka a védett házban január 19-én hunyt el; ideiglenesen a Jókai téren hantolták el. Özvegy férje, az 1946 májusában keletkezett végrendeletében a tényt a következőkkel vezeti be: „Miután minden kétséget kizáróan megállapíttatott, hogy egyetlen gyermekem, napsugaram és szememfénye Zsuzsikám a nyilasok által történt 1945. január 8-i elhurcoltatása után ezen rablógyilkosok által megöletett, valamint drága jó Szüleim ugyanekkor történt elhurcoltatása és megöletésük v. elpusztulásuk bekövetkezett, úgy hogy már holttesteiket sem sikerült sok utánajárás dacára megtalálni…”
Szántó – aki sógorával, F. Sándorral együtt – jelen volt a nyilasok népbírósági perén és azok kivégzésén, kétségbeesetten ordította a gyilkosok felé: „Mondjátok meg, hol van az én lányom?!” Talán a súlyos trauma, lányának, szüleinek, feleségének halála magyarázza, hogy személyes sorsáról nem maradt fenn információ. Racionális indokai is lehettek hallgatásának. Házait hamarosan államosították; ezek az évek különben sem kedveztek a korábbi rendszer vagyonos nagypolgárainak; Wallenbergről nem esett szó. Később bebizonyosodott: szovjet fogságba esett, deportálták, sőt a politikai hangulatnak megfelelően még embermentő humanista tevékenységét is megkérdőjelezték. Szántó Aladár mint az Építéstudományi Intézet előadó-építésze, 1951 januárjában 56. évében elhunyt. Vegye körül béke nyugvó porait!

II.

2004-ben az egyik – túlélő kisfiú – akkor már 63 évesen az általa ismert – fent leírt – információk alapján a család történetét irodalmi tárcában örökítette meg, amit a Népszabadság (az azévi Engesztelés napjára szerkesztve) megjelentette. Ezt olvasva kereste meg őt dr. Földes Gyula orvos, kórházigazgató. Mint kiderült, családjával együtt ő is a Jókai utcai ház lakója volt. Koránál fogva – akkor 11. évében járt – emlékezett az elhurcolás néhány körülményére: a szokatlanul hideg, csillagboltos éjszakára, az útvonalra, az Andrássy útra, és arra az Akácfa utcai házra, ahova a mintegy 90 embert bezsúfolták a gettó területén. Dr. Földes édesapját és nagybátyját a nyilasok a Dunába lőtték. Édesanyja a felszabadulás után tanúskodott a nyilas-perben, s jelen volt a bűnösök kivégzésénél. 1947-ben emléktáblát állíttatott a védett ház udvarára vezető kapualjban.
2005-ben a három túlélő (dr. Földes, F. György és F. János) a kerületi Polgármesteri Hivatal és a Wallenberg Egyesület segítségével nyilvános emlékezést szervezett az emléktáblánál. Az emlékezés alatt megjelent ott az ismert zongoraművész, Fellegi Ádám, és szenvedélyesen kifogásolta: miért nincs a tábla kívül a ház falán. És elmondta: mint karonülő kisgyermek édesanyjával együtt élte át azt a borzalmas éjszakát. Neki, mint a kerület díszpolgárának szavai nem maradtak hatástalanok. 2006. január 8-án új emléktáblát avattak, ezúttal a kapu bejáratán kívül, a ház utcai falán. A következő években rendre nyilvánosan emlékeztek a 45. január eleji eseményekre ők, immár négyen, a meghívottak, és az érdeklődők.
2011-ben – adminisztrációs figyelmetlenség miatt – a nyilvános emlékezés elmaradt. Ők négyen, ezt megtudva, az utolsó pillanatban értesítették egymást, megjelentek a helyszínen, így a hagyomány nem szakadt meg.
A két testvér rendre beszámolt ezekről a megemlékezésekről öccsüknek, aki a háború után 1946-ban született, és 1977 óta Svédországban él. De 2011. februárjában a lezárultnak hitt történet újabb fordulattal bővült. A harmadik testvér családfát kívánt készíteni, és így bukkant rá az interneten egy újabb túlélőre.
Erwin K. Koranyi a kanadai Ottawában élő pszichiáter professzor (született 1924-ben) kiadta a Dreams and Tears (Álmok és könnyek) címmel önéletrajzát. Ennek egy része, a 8. fejezet olvasható az interneten. Mennyasszonyával, Alice-szal és szüleivel, testvérével együtt ők is a védett ház lakói voltak. Alice később felesége lett, majd válásuk után Svédországban telepedett le, és mint orvos dolgozott. Alex Kershaw „A követ” címmel írt könyvet Wallenbergről, amiben Alice is elmondja annak az éjszakának emlékeit. Kiderül, hogy Koranyi édesapja, édesanyja és húga sikeresen bújt el a nyilas razzia elől. Erwin és ő a ház legfelső emeletén, az egyik lakás fürdőszobájának ablakán kimászva, a párkányba kapaszkodva, és egy keskeny falécen állva, a világítóudvarra függve-lógva élték túl a nyilasok razziáját. Elmondása szerint a házban mintegy 20 ember menekült így meg a különböző rejtekhelyeken. Ők Erwinnel előbb egy lakatlan házban, majd az Üllői út 4. szám alatti védettházban bujkáltak, és egyéb kalandokon átesve érték meg a felszabadulást.
Erwin K. Koranyi visszaemlékezéséből az internet a 89-90- oldalt közölte. A fejezet címe „Erőszak”. Ezek az oldalak – a testvérek számára újdonságuknál és drámai erejüknél fogva – elevenen felidézték a hat és fél évtized múltán is élő történéseket, s a múlt – jelenné válva – feltépte a már behegedni látszó sebeket.
Korányi professzor név szerint említi Mrs. Szántót (Szántó Aladát feleségét), akit, halálos beteg lévén a nyilasok nem tudtak elhurcolni, sőt naponta szadista módon, kéjelegve szenvedésén, zaklatták. Az egyik alkalommal Szántóné ágya alól kihúzták az ott elrejtett bőröndöt. Az asszony erejéhez mérten tiltakozott, hogy azt ne bántsák, mert az a lányáé, Zsuszikáé. Mire a suhancok nevetve és trágárul arcába vágták : „Zsuzsikának arra már nem lesz szüksége, mert miután mindannyian jó párszor meg…tuk, agyonlőttük!”

A kör bezárult. A katolikus ápolónő életben maradt. A nyilas gyilkosok egy részét felakasztották. Újabb információk Koranyi professzortól és volt felségétől Alice-től beszerezhetetlenek. A túlélő testvérek emlékeznek és emlékeztetnek. Szántó Zsuzsanna neve, születésének pontos adatai, szülei neve és halálozásának időpontja olvasható az izraeli Jad Vasem által megörökített Mártírok Listáján. Nem tudható, ki adta meg adatait méltó nyugvóhelyet találva Szántó Aladár „szemefényének”.