Kezdőlap » Remény » 2011. 2. szám » Hrotko Larissza: „Rothschild hegedűje”

Hrotko Larissza: „Rothschild hegedűje”

Hrotko Larissza

„Rothschild hegedűje”

Rövid bevezető

Még Zeev Jabotinsky önéletrajzi regényének elemzése során döntöttem úgy, hogy egyéb irányú kutatásaim szünetében a modern izraeli irodalommal foglalkozom. Persze, továbbra is elsősorban azok az írók érdekelnek, akik európai, illetve oroszországi gyökerekkel rendelkeznek. Így jutottam el ahhoz az olvasói élményhez, amelyet másokkal is szerettem volna megosztani, főleg hogy Csehov elbeszélésének zsidó irodalmi utóélete sajátos módon köti össze az izraeli zsidóságot és a diaszporát.

Anton Pavlovics Csehov (1860-1904) orosz író, drámaíró
„Rothschild hegedűje” című elbeszélése 1894-ben jelent meg

Az elbeszélés cselekménye ahhoz a kitalált kisvároshoz kötődik, amely „egy utolsó falunál is rosszabb volt.” A javarészt idős lakók érthetetlenül ragaszkodtak nyomorúságos életükhöz, és bosszantóan ritkán haltak meg. A kórház és a fegyház is csak kevés koporsót igényelt. Mind ez Ivanov Jákob, a helyi asztalos-koporsókészítő nagy bosszúságára történt. Ő az önmarcangolók pontosságával naponta feljegyezte a renitens lakosok ügyeit. Jobb körülmények között Jákobot udvariasan Jákob Matvejicsnek szólították volna, de hősünk társadalmi helyzete ehhez nem volt elegendő. Az utcán Jákobot valamiért egyszerűen Bronzának szólították, talán a feltűnően nagy termete miatt. Bronza nagyon szegényen egy kis falusi házban lakott, amelynek egyetlen szobájában helyet talált ő maga, Márfa, egy kályha, a kétszemélyes ágy, a koporsók, továbbá a gyalupad és az összes ingóság.
Jákob olykor egy-egy esküvőn hegedül, mégpedig a helyi zsidó zenekar meghívására. Fellépésenként 50 kopejkát kapott, és így pótolta a folyamatosan kieső bevételeinek egy részét. Hívták volna gyakrabban is, mert kiváló muzsikus volt, de Bronzának olyan rossz volt a természete, hogy se Mojiszej Iljics ónozó-karmester, se a többi zsidózenész hosszabb ideig nem bírta elviselni. Így csak végszükségben hívták játszani, és akkor főleg a Rothschild nevű fuvolás szenvedett a koporsókészítő hegedűs ellenséges indulataitól. Rothschild sovány, vörös hajú zsidó volt, akit Jákob hol fokhagymának, hol korpásnak becézett. Valahogy éppen ez a hosszú, sovány hátú, kék-piros erekkel kitüntetett arcú zsidó testesítette meg Jákob számára az esküvői termek fullasztó, rossz levegőjét.
Rothschildnak, a fuvolásnak volt egy bosszantó szokása: a legvidámabb dalokat is olyan szomorúan játszotta, hogy Jákob dührohamot kapott, és szörnyen szitkozódott. Egyszer neki is rohant a vézna, szerencsétlen embernek, azt követelve, hogy tűnjön el, és ne kerüljön a szeme elé, mert különben tüstént eltapossa. Rothschild ugyan Jákob válláig sem ért, de mihelyt pár lépésnyi biztonságos távolságra került, azon nyomban hetykélkedett: „Ha nem tisztelném a tehetségedet” – kiabálta Jákobnak –, „már régen kidobtalak volna az ablakon!” Mivel oroszul hibásan beszélt, nem azt mondta, hogy „az ablakon”, hanem „az ablakban”. Ez valószínűleg még idegesítőbb volt Bronza érzékeny füle számára.
Lassan Jákob lelkében minden látható ok nélkül gyűlölet és megvetés alakult ki a zsidók iránt. Ebben a tudatban élt már vagy hetven évig, amikor hirtelen nagy baj történt: Márta (avagy oroszul „Marfa”), Jákob hallgatag felesége úgy megbetegedett, hogy fel sem tudott kelni. Az asszony félt a férjétől, de nem tudta legyőzni a betegséget: „Jákob, meg fogok halni!” – suttogta a haldokló biztos megérzésével. Jákob először még mérgesebb lett, mint máskor, hiszen feleségének betegsége nagy kiadásokat jelentetett számára. Az új koporsó árát sem téríti meg senki. Aztán mégis elvitte az asszonyt a kórházba, ahol egy orvossegéd ránézett, ámbár tenni már nem tett semmit. Amikor visszajöttek a kórházból, az asszony nekitámaszkodott a kályhának, és ott állt egy ideig. Félt ugyanis, hogy férje dühbe gurul, ha rögtön ágynak dől. Amíg ott állt a kályhánál, Jákob fogta a vas arsint, és mérteket vett róla. Bronza tudniillik egy igazán jó mester volt, és alaposan dolgozott: a felnőttek koporsói tartós anyagból, jól elkészítve kerültek keze alól, a nemesekről és a nőkről még mértéket is vett. A férfiak koporsóit saját méretére készítette, mert a környéken úgy sem volt nála nagyobb termetű.
Márta rövidesen valóban meghalt, a koporsója jól sikerült: „Minőségi munka” – jegyezte meg megelégedéssel Jákob. Hogy kiadásait csökkentse, maga mondta el a zsoltárokat a sír felett. A temetői őr Jákob komája volt, így az eltemetés sem került pénzbe. Ez is tehát jól alakult, és Bronzának tulajdonképpen örülnie kellett volna, de nem így történt.
Még aznap eljött Rothschild, hogy elhívja Jákobot az esedékes zenekari fellépésre. Jákob hirtelen olyan dühös lett, hogy Rothschild még ilyennek nem is látta. Módfelett megijedt, aztán megfutamodott. A kutyák valószínűleg utolérték, mert hallani lehetett, amint a fájdalomtól felüvöltött.
A gyerekek utána futottak, és kiabáltak: „Zsidó, zsidó!”. De Jákob nem üldözte, nem bántotta őt, mert valamiért súlyos melankóliába esett. Rájött talán, hogy szerette a feleségét, csak ezt már régen elfelejtette? Persze, az is lehet, hogy a bűntudata kezdte ki lelkét. Rothschildra sem tudott haragudni.
Az pedig nem váratott magára sokáig. Ugyan nagyon félt Jákobtól, de az üzlet az üzlet – és ez üzlet. Kellett a hegedűs, hát eljött. Jákob ott ült a ház előtt, és muzsikált. A dal olyan szomorúan szólt, hogy Rothschild megállt a ház előtt, és csak hallgatott. Könnyek csordultak ki fáradt, öreg szemeiből, és sűrűn benedvesítették kicsi, ráncos arcát. Ott állt, mélyen sóhajtozott és sírt. Jákob letette a hegedűt, és halkan azt mondta az előtte álló férfinak, hogy menjen csak nélküle: „Megbetegedtem, testvér!”
Pár nap múlva Jákob meghalt, a hegedűjét pedig Rothschildra hagyta, aki még sokáig játszott a környékbeli falvakban és településeken. Játékát nagyon szerették, de főleg azt a szomorú dalt, amelynek hallatára senkinek sem maradt száraz a szeme. És mindenki azon tanakodott, honnan van Rothschildnak ilyen jó hegedűje: megvette, ellopta vagy zálogba kapta volna valakitől?

Amos Oz (Klausner) 1939-ben, Jeruzsálemben született, nagyszülei Odesszából Vilniuson keresztül menekültek Erecbe a zsidóellenes pogromok elől

A „Rothschild hegedűjének” története Csehov novellájában nem ért véget, hanem Izraelbe helyezte át magát, ahol Bronzát irodalmilag „rehabilitálták”.
Amos Oz könyve véletlenül került a kezembe. Belelapozva megláttam a csehovi ihletésű írást. Ozról akkoriban csak annyit tudtam, hogy izraeli író. Utána néztem, és kiderült róla, hogy szívesebben élne egy politikai és földrajzi határoktól mentes világban, de mert az ő hazája kétezer éves konfliktust hordoz, és így ő is ennek szenvedője, belátja, hogy ez lehetetlen. Az irodalmi példák különösen érdeklik a több díjjal is kitűntetett írót, hiszen az irodalomban a társadalmi sztereotípiák részben óhatatlanul, részben készakarva, de mindig előbukkannak. A sztereotípiák mély árkot ásnak az emberek között. „Ha nem lenne gyűlölet, vagy harag, az emberek nagy hasznot leltek volna egymásban” – gondolta a rá jellemző gyakorlatiassággal Jákob-Bronza, azaz Csehov „Rothschildjának” főhőse, mintegy summázva életének elszalasztott lehetőségeit. Oz mégsem a békés, kölcsönös haszonszerzésről referál írásában, amelynek címe „Óriási veszteségek”.
A cím Csehov művének sajátos tragikomikus hangulatára, illetve a főhős belső monológjára utal, amelynek egyik mondatát két sorral feljebb kóstolónak idéztem. A csehovi szöveg folyamán Jákob gyakran emlegette a veszteségeket, de csak kétszer mondta ki ezt a szót, a mérhetetlen mennyiséget kifejező jelzővel együtt. „Szörnyű veszteségek” – foglalta össze rosszállóan egyszer az elbeszélés elején, és másodszor a végén, abban a filozofikus elmélkedésben, amelyet belső monológnak neveztem. Oz sokkal többet láthatott ezekben a szavakban, ezért is tette őket esszéjének címévé.
Oz apja, aki tudós író, azt tanácsolta fiának, hogy hosszabb megfontolás nélkül jegyezzen fel mindent, ami eszébe jut. A fia csak részben fogadta el apja tanácsát, mert minden természetessége és spontán kifejezésmódja ellenére (vagy ezzel együtt) komoly irodalmi tanulmányokat is folytatott. Oz „Rothschildja” egy olyan összetett munka része, amelynek főtémája az irodalmi „dolgok” sajátos eredetének kutatása. Azt vizsgálta, hogyan írják meg az első mondatokat az olyan híres szerzők, mint Theodor Fontane, Gogol, Elsa Morante, Csehov, Kafka, García Marquez vagy S. Izhar és Jakov Sabatai. Kíváncsisága kiterjedt a mindenkori kezdetek kezdetére is. Csehov például félig-meddig eltitkolta, hogy Jákob azért lett Bronza, mert szívét kis gyermeke tragikus halála keményítette meg. Oz leleplezte Csehov titkát, és elmondta, hogy már az elbeszélés címe is négy dologban vezeti félre az olvasót. Először is, hogy Rothschild nem az elbeszélés főhőse, amint azt az olvasó a cím alapján gondolná. A novellabeli Rothschild csak mellékszereplő. A címben említett hegedű sem az övé. Legalább is nem mindig az volt. És a novellabeli Rothschild nem a gazdag bankár, hanem csak egy szegény, szerencsétlen zsidó, aki eleinte nem is hegedült, hanem fuvolázott a környékbeli esküvőkön.
Már az elbeszélés elején van egy utalás arra, hogy Jákob életében – a novella kezdete előtt – történt valami, ami negatívan hatott későbbi egész életére. Jákob ugyanis feltűnően kedvtelenül készítette a kis koporsókat. De csak a novella végén tudjuk meg, hogy a házaspárnak volt egy lányuk, aki kiskorában halt meg. Oz megbontja az eredeti elbeszélés felépítését, és rögtön az elején közli az eltitkolt adatokat, megváltoztatva ezáltal a Jákobról alkotott képet is.
Érdekes módon Oz egy „öreg antiszemitának” nevezte el Bronzát, ami a csehovi szövegben egyáltalán nem szerepelt. Ám Csehov egy olyan brutális és tudatlan tuskónak rajzolta meg hősét, hogy Oz saját történelmi szintjéről, a pogromok és a holokauszt után nem is reagálhatott volna másként. Ráadásul Bronza a szellemiség alsó határát súroló szakmából – a koporsó készítéséből – tartotta fenn magát, és szemmel láthatóan élvezte a mesterségét. Csak hogy a koporsókészítő még hegedült is! Sőt éppen ez a mellékkeresete hozta őt össze a zsidókkal, akikkel normális körülmények között nem is érintkezett volna.
A csehovi Bronza utálta zsidó zenészkollégáit. Ez úgyszintén érthető volt. Abban az időben, illetve azon a vidéken, ahol Csehov műve íródott, a zsidókról legfeljebb azt tudták, hogy ők csak másokból húznak hasznot. Ezért Oz azt sem zárhatta ki, hogy Csehov novellája tulajdonképpen arról szól, miképp használta ki a ravasz Rothschild a koporsókészítő-hegedűs fájdalmas lelki vajúdását, és annak eredményeként nemcsak a hegedűt, de a hegedű dalát is megszerezte. Ezzel az elbeszélés „tökéletes” antiszemita színezetet nyert volna, de… Semmi sem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik.
Nem igaz, hogy a csúnyaság és a tudatlanság képtelen a mély érzelmekre, vagy nem rendelkezhet tragikus tudattal. Tévedés lenne gondolni, hogy csak a tanultabb és képzettebb emberek képesek az együttérzésre, illetve a világról való egyetemes gondolkodásra. Bronza metamorfózisát az elbeszélésben a hegedű szemléltette (vagy inkább hallatta). Ám éppen ez a hegedű árulja el, hogy Jákob-Bronza mindig is egyszerre Saul és Dávid lehetett. Saul, akinek lelkét ideiglenesen a sötétség birtokolta, és Dávid, aki hogy a sötétségtől szabaduljon, a legrosszabb pillanatokban magához vette hegedűjét. A sötétben megpendítette a hegedű húrjait, az megszólalt, és Jákob ettől megkönnyebbült.
Oz esszéjének utolsó bekezdésében található meglepő párhuzam késztetett arra, hogy a csehovi főhősben egyszerre két embert – Jákobot és Bronzát – lássam. A bibliai sátorlakó Jákob és a vad-szőrös Ézsau „iker” alakja kétségtelenül hozzásegített ehhez a látásmódhoz. Hiszen ama történet Jákobja ugyancsak megváltozott, miután elvált Észautól! Kisebb csúsztatással még azt is mondhatjuk, hogy Jákob ettől az elválástól lett Izraellé.
Oz izraeli zsidóként olvasta Csehov történetét, és az olvasata sok olyan részletre világított rá, amely eredetileg rejtve maradt előttem. A szerző magabiztos és kategorikusan megfogalmazott mondatai azonban azt is világossá teszik, hogy nem azonosítja magát az orosz város szegény, megalázott zsidóival. Sőt valójában kevesebb szánalmat érez a szerencsétlen Rothschild iránt, mint maga Csehov.

„Rothschild hegedűje” az izraeli színpadon
Kama Ginkas (Kaunas, 1941) kisgyerekként gettóba került, de szüleivel együtt sikerült megmenekülnie. Egyik színháztörténeti művének címe „Provoking Theater”

Csehov elbeszélései, többek között a „Rothschild hegedűje” az ivrit fordításban a középiskolások számára kiadott irodalmi „füzetekben” 1995 előtt jelent meg Izraelben. 1996-ban, Jeruzsálemben kiadták Amos Oz könyvét, amelyben megtalálható a fenti esszéje is. Napjainkban – 2011. június 14-15-én – a tel-avivi „Geser” színház nézői saját szemükkel is megnézhették a moszkvai „TŰZ” Rothschild hegedűje című előadását Kama Ginkas provokatív rendezésében. Egy téma, amelynek immár három szerzője van!
A vendégjátékot megelőzően az „Izraeli hírek” orosz nyelvű internetes oldalon megjelent az a cikk, amely kedvet csinált a moszkvai színház izraeli előadásához. A cikk szerint az előadás a szerelemről és egy emberről szól, aki azért gyűlölt egy másik embert, mert az képes volt a legvidámabb éneket is szomorúan játszani. És mégis – a hegedűjét, amelynek kiöntötte lelke mélyen titkolt bánatát, éppen erre a gyűlölt ellenségre hagyta.
A színdarab olyan embert ábrázol, akinek keze meg sem rezzent, amikor koporsót készített a még élő feleségének, de még két napig sem tudott élni annak halála után… Ginkas feldolgozása új színpadi díszletbe öltöztette a „Rothschild hegedűjét”, és ezzel új arcot kölcsönzött képzeletünk képeinek. Persze, ezek csak Ginkas képei. A rendező egyes hangokra bontotta a csehovi mű egész szövegét, és úgy osztotta ki a részeket a színészeknek, mint egy kórusban a kottát. Így a monológokból is párbeszédek lettek. Csehov elbeszélése ezáltal ismét egy új formát kapott, amelyet elsősorban a kreatív gondolkodás és a határtalan fantázia szabadsága jellemez, ami talán csak Chagall képeihez hasonlítható. A tárgyak és az emberek között szoros kapcsolat érzékelhető, amely nélkül az ember teljes ábrázolása lehetetlen lenne. A tárgyaknak Csehov is nagy szerepet juttatott az eredeti novellában, ami Oz esszéjéből sem hiányzik, hiszen elemzése az univerzum részét képező ember belső lelki világára fokuszál.
Ginkas tompította a csehovi félhangokat és árnyalatokat, és tovább élezte az életről alkotott józan, illúziómentes felfogását: nála a beteg az orvos, és a koporsókészítő először akkor találkozik a halállal, amikor a felesége hal meg. A színpad sötét, és sötétek a színpadon mozgó furcsa alakok. A koporsók között pedig ott áll egy csónak. De minek? Talán még el lehet menni vele valahova?

Rövid utószó a mai izraeli irodalom néhány vonásáról

Amos Oz, A. B. Jehosua, Aron Appelfeld és mások a 20. század 60-s éveinek elején jelentek meg Izrael irodalmi életében, felváltva az előző „hős” generációt. Számukra az ember belső világa jelentette a legfontosabb témát és a legnagyobb kihívást. Műveik irodalmi formáját a pszichológiai realizmus, az allegória és a szimbolizmus határozta meg. Az, hogy Oz a világirodalom legnagyobb alkotóihoz fordult az itt bemutatott könyvében, még egyszer bizonyítja, milyen döntőnek látja az irodalom hatását az ember egyéni életére. Oz olyan eszköznek tartja az irodalmat, amely megmutatja az embernek, milyen az igazi arca, és segít megtalálni az őt megillető helyet a környező világban.
De Ginkas féktelen metaforikus színpadi interpretációja, amelyben a kifinomult értelem és az abszurdum egyformán megtalálható, sem teljesen idegen az izraeli irodalomtól. David Grossman, Jehosua Koren, Meir Salev, Chaim Beer és más izraeli írók a köznapi élet témáihoz fordulnak ugyan, de irodalmi profiljukban a szürrealisztikus vonások látszanak.
Jelen írásomban csak egyetlen történetet jártam körül, amely a benne rejlő művészi lehetőségek miatt keltette fel érdeklődésemet. Oz nem túlságosan vastag könyvében azonban megtalálható sok más érdekes gondolat is, amely Kafka vagy Gogol misztikus leírásaihoz kapcsolódik, és megindítja az olvasói fantáziát és az éltető kreativitást.