2011. 2. szám » Kertész Péter: Egy ujjal

Kertész Péter: Egy ujjal

Kertész Péter

Egy ujjal

Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas magyar újságíró. És zsidó, természetesen, sőt a szentendrei zsidó temető hivatalos gondnoka. Mondhatnánk azt is, izzó zsidó szív dobog benne.
Nagyapja híres karcagi nyomdász volt, a magyar alföldi nyomdászat zsidó triászának: a Kner és a Tevan család mellett a harmadik… Scheiber Sándor, a Rabbiszeminárium legendás igazgatója első írásait is itt jelentette meg.
Pétert és családját, a gettó után, Ausztriába deportálták. Itt vészelte át a háború utolsó periódusát, majd családjával hazatért. Zsidó árvaházban nevelkedett, s egyszer csak úgy érezte: költőként tudja elmondani legjobban azt, amit a világban látott, s ott megélt.
Aztán újságíró lett. Nevét a Magyar Nemzet hasábjairól ismerte meg a széles közvélemény. Gyors, ügyes, szabadszellemű zsurnaliszta lett. Vonzó személyiségével sok barátot, éles tollával sok ellenséget szerzett. Amikor Pulitzer-emlékdíjjal tüntette ki a szakma, még nem tudta: igazi harca csak ezután kezdődik.
Szörnyű betegség szögezte az ágyhoz: egy sztróktól fél oldala megbénult.
Már több könyv volt mögötte: írt Scheiberről, Schweitzer Józsefről, másokról és másról is, de az igazi aztán következett. Betegen, félig bénán is diadalmaskodott a kór felett: blogjait kötetté formálta, vitázó írásait összegyűjtötte és – a Westley Kiadó jóvoltából – megjelentette. Több ízben is.
Kertész jelképessé lett ezáltal! Aki nem hagyja magát sem a betegségtől, sem a politikai-társadalmi légkörtől legyőzni, hanem derűsen és rendíthetetlenül győzni készül.
Magunk is bízunk mielőbbi teljes gyógyulásában, és várjuk immáron nem blognyi írásait, hanem jeles és fontos műveit!

2011. január 27., csütörtök

mi koldusunk

*

nekem nem mindenről az antiszemitizmus jut eszembe, van, akinek igen, nekem ne, és azért, mert nem vagyok eléggé zsidó – hogy mennyire kell, nem tudom. ilyenformán a szalon zsidózókkal jól megvagyok, lehet, nem is tudom róluk, hogy nem szeretnek minket. na bumm, akkor mi van. minő bátorság, még nem ítéltek el senkit ezért, ez a véleménye és kész. különbséget illene tenni, ha valaki társaságban, nagy példányszámú lapban, vagy nagygyűlésen támad zsidózhatnékja… neki is mindenről ez jut az eszébe… mondanák a rumbachban… az nem előzménytelen, ha egy gettó-zsidó népe elleni támadásnak vél mindent, de ha egy magyari úr, a templomból kijövet megjegyzést tesz az éppen arra járó emberre, aki pechjére, vagy szerencsétlenségére, büszkén vagy titokban zsidó, és idén már az 5771. esztendőt írja, az nem frankó… magam egy kisváros, szentendre zsidaja vagyok, pontosabban lettem, szinte észrevétlen, egyáltalán nem zavar… hogy ami júliusban megesett velem, ezzel magyarázható-e, lehet, most hogy eszembe jutott, gyanítom, de ha nem veszem észre, vagy úgy teszek, mintha újra és újra a szélre fognám, hogy sokadszor lefújta a temető kapujáról a dávid csillagot, évekkel hamarabb kényszerülök pötyögni egy ujjal a klaviatúrán, hogy ezt a mondatot befejezzem – ha kísérletet teszek rá egyáltalán… ez nem azt jelenti, hogy szánt szándékkal elébe mentem valaminek, sejtelmem nem volt, mit hoz a jövő, éltem mint a legtöbb ember, reménykedve, ideig-óráig kétségbe esve…

2011. január 28., péntek

tengervízzel hűtöm

*

akinek elkerülte volna figyelmét, tegnap volt a holokauszt nemzetközi emléknapja, következésképp jövő ilyenkor lesz legközelebb 365 nap múlva, lesz, aki meg se éri, ez az élet rendje. az un. túlélők halálával azonban, remélhetően, nem ér véget az emberiséget sújtó – eddigi legszörnyűbb – tömegmészárlására való emlékezés -, akkor sem, ha sokan unják, rég volt, ne mindig erről beszéljünk és többi, és a többi… a mohácsi vész a magyarság múltjának része, mégis megemlékezünk róla… méltán… ezt hívják történelemnek, nem mondok újat, nem árt emlékeztetni rá… megoszlanak a vélemények, mire érdemes, mire nem, csak hogy amíg mohácsot senki nem vitatatja, addig az időben lényegesen közelebb történt vészkorszakot egyre többen bagatellizálják, vagy egyszerűen a legendák közzé sorolják… vannak új és még újabb szörnyűségek, amelyek ideig-óráig feledtetik a régebbieket, de ez nem jeleni azt, hogy meg sem történtek… a tegnapi hírrengetegben szinte elveszett a holokauszt, bezzeg a tüntetés a sajtószabadságért annál nagyobb publicitást kapott, ahol kapott… nincs ezzel semmi baj, ha nincs sajtószabadság, előfordulhat, hogy csak izraelben szólalnak meg a sófárok… csakhogy. holokauszt emlékezés egyszer van egy évben, a sajtó – részben megtörtént és visszafordíthatatlan kiheréléséről, egy nappal előbb vagy utóbb ugyanúgy szót lehet emelni. márpedig mirjam néni és slómo bácsi nem tud elmenni bármikor a wesselényi utcába, este hatkor meg a kossuth térre seregelni… független attól, hogy erre vagy arra elbattyognának-e…