2011. 2. szám » Magén István: Transzcendencia

Magén István: Transzcendencia

Magén István

Transzcendencia

Novella

Egy lovaskocsi ment elől, utána néhány traktor, majd a busz, majd ismét a traktorok, cséplőgépek, kombájnok, biciklisek, végül ő egy 22 éves, ezer köbcentis spanyol Forddal. Ez még nem lett volna baj, sokan kéredzkednek fel az országúton, stoppolnak, dudálnak, meg tekeregnek, utánfutókat huzigálnak, súlyos terhük kő, cserép, agyag, cement, malter, meg víz… De most egészen más volt a helyzet, a környéket bejárta a hír, hogy Avigdor megtanult ultizni, tekézni, pókerezni, esetleg még szemmel verni is. Megforgatni a dolgokat, kétségbeesett embereket kihalászni, esetleg felpörgetni őket, illetve megpörgetni saját tengelyük körül.
Az utóbbi esetben a legfontosabb mozzanat az evickélés volt. Ki kellett evickélni a sorból, egy jókora darabon Csenger és Szabadbattyán között, de az is lehet, hogy Udine és Mórahalom között, valójában oly mindegy, mert a szélsőséges áramlatok vitték, az útviszonyok dobálták, mint a tengerben, ahol geológus barátai szerint a hiszterézishurok kilengéseket mutatott, viharok tomboltak a Baktérítő körül, visszaverődött a beeső fény, és sárkányok, filantrópok meg kendermagos récék röpködtek a horizonton.
Mert jól teszi aki változást akar, csak akarni kell, akkor is, ha beverik érte a fejét, vagy az arcát, esetleg még a kezét is.
– Nagyon köszönöm, de azt nem kérem… meg ezt sem kérem… meg amazt sem kérem… – mondogatta, amikor kínálgatták.
Akkor még ropogtak a csontjai, szederjes ajkai kirepedeztek, magokat evett, meg sárgarépát. Éhes volt, kis híján összeesett az éhségtől, a hidegtől, a szomjúságtól, a kényelmetlenségtől, mert az autó úgy dobálta, mint egy betöretlen csikó. Nem olyan biztos, hogy elégedett volt, mert még olykor-olykor sem mosolyodott el apró, ki-bedőlő fogait mutogatva. Illetve egy kicsit azért biztosan elmosolyodott, számottevően persze azért nem, illetve ha igen, akkor igen is, meg nem is, szóval azt lehet mondani, hogy…
De ez nem is olyan lényeges, mert amikor az országútról leterelték a forgalmat a szántóföldre, az ott hagyott gyökerekre, meg a falevelekre, meg a tőzegdarabokra, szóval abban a pillanatban, amikor kerékagyig süllyedt, és felfröcskölt a sár, és szétlapított békák, szúnyogok, meg szöcskék kenődtek az ablakokra… Szóval amikor rosszra fordult az idő, megeredt a hó, és már látszott a tél. A hó feltartóztathatatlanul szitálva ellepte a felületeket, kiiktatta a színeket, a fényeket, az árnyékokat, és olyanná tett mindent, mintha mindezek nem is léteztek volna, mintha a puha, fehér, élettelen, színtelen világban csak egyetlen dolog uralkodna; a halál.
De nem mindenki érezte így. Voltak, akiknek a szívét felmelegítette a hideg, akikbe életet lehelt az élettelenség, akiknek a szemében színeket indukált a fehér…
Előnytelen volt a letarolt kukoricaföldön való utazgatás. 1990-et írtak, a kirajzolódó felhők távoli hegyeket improvizáltak az égre. Pedig az Alföld sima volt, vízszintes és lapos, a látóhatár meg olyan, mintha vonalzóval húzták volna meg. A szántóföld kényelmetlenségeit csak illetlen szavakkal lehetett elviselni, kifejezetten dühös, rakoncátlan, gusztustalan szavakkal. Bizonyos emberek a tábortűz körül melegedtek, az ideiglenes úttá karistolt földön. Rőzsehalmok gyűltek hamarjában, lobbant a tűz, olajjal élesztgették, hogy a karikába gyűlt hólé el ne fojtsa.

*

A kanyaron túl nyílegyenesen nyújtózott az országút. Feketébe hajlott az este. Egy-egy tanyán imbolygó fények égtek. A távoli horizonton szürke csíkot felejtett a nap. Az út éles hajtűkanyarain kívül rekedt kicsiny ablakaival néhány ott felejtett ház. Az ablakokban öreg nénikék kuporogtak macskával, régi leveleket olvasgattak, és a fiókjaikban kotorásztak csecsebecséik között. Már hét óra is elmúlt, amikor a Ford bekanyarodott a faluba. A főutcára sárga fényt vetett a villanykörte. A hóesés csendjében álmodozva nyújtózott a házacskák sora. A bokrok, a cserjék hókupacokká havazódtak a csendességben.
Öregember bandukolt az úton. Kalapján elszáradt, nyarat idéző szalmavirág kókadt. Csizmájának talpa puhán ropogott a kiterített hószőnyegen. Olyan volt a táj, mint egy gigantikus képernyő, mozgókép vibrált, ismérvei belerajzolódtak a fehér, rugalmas felületekbe. Kucsmás, szakállas, pajeszos társaság közeledett táncolva, odafigyelve mérték lépteiket, rugalmasan ugrálva, danolva, megannyi világmegváltó Sémtov. A falu kikövezett főterén karikában járták, hóráztak, nehéz posztókabátjaik hullámozva lengtek. Fájón, élesen csepegett a ritmus, szelet csapott a vállukra terített imakendő, ahogy forgolódtak. Egyre jöttek a mellékutcákból, a horpadt mellű suszter, a sápadt samesz, a horgas orrú metsző, a gajdoló rabbi, a szorgalmas szabó, a szolgálatkész fűszeres, a csettintgető kocsis…
Imákat olvastak, meg-megbotlottak, felkiáltottak, imádkozás közben karjaikkal az Örökkévaló felé mutogatva, vagy davenolás közben az imák betűinek szakáll szaggató üzeneteit mormolták, s a polcokra helyezett imakönyvek tartalmát számológépekbe ütögették. A piaci ravaszság azt mondatta velük, hogy írjunk, vegyünk és adjunk, hogy szorozzuk össze a betűk számértékét, csiripeljünk a kelepcébe jutott madarak csiripelésével, a csődbe jutott vállalkozások meghatványozódott számaival, a sikerszámok titkainak megosztásával, mindennel és mindenkivel, aki ott élt, vagy nem élt ott, akit elégettek, vagy főbe lőttek, hasba rúgtak, vagy eltemettek, megnyúztak, vagy felakasztottak…
Ők is, éppen úgy, mint bárki, végig szaladtak, megcsinálták, egyezkedtek. Alkudoztak a kopogósra fagyott kertek alatt. Éjfél körül, a levegő hőmérsékletének akkurátus lecsökkentésével, illetve páratartalmának radikális feltunningolásával, esetleg a halottak újraélesztésével…

*

Minden előzetes bejelentkezés nélkül, bízva a dolgok mesterkéletlenségében, rávette az osztálytársait, hogy kezdjenek akcióba, hogy tréningezzenek boldogabb időkre várva, amikor majd kettéválik a Duna, vagy a Balaton, vagy a Velencei tó, vagy a Tisza, vagy a… Amikor száraz lábbal átmehetnek, kivonulhatnak, sóhajtozhatnak a forró napon megszáradt kovásztalan kenyér súlya alatt. Nevetett, nevetése hosszú, kegyetlen, tépelődő hangon szólt. Ezt díjszerűen, intelligensen még tisztázni kell, gondolta, apró papírokra felfirkantani szent szavakat, cédulákat osztogatni komoly, szellemes, szavahihető embereknek, gondolta. Kezelni kell ezt is, gondolta, beiktatni a neveket, meghallgatni a beszédeket, a székfoglalókat, megalkuvóan, toleránsan, intelligensen, ahogyan kivégzés előtt szokták.
A változás tulajdonképpen annyi volt, mint amikor egy hangya kipiszkál egy ételmaradékot a fogai közül, vagy észre vesznek egy kisgyereket és beszéltetik, vagy terapeutához járatják. A koraifjú tavasz gyors hirtelenséggel mutogatta a testét, intenzitását, üdvözítő hajfonatait, villámló veséit, melyek még képesek lettek volna tündökölni. Trükkök ezek, gondolta Avigdor, játékok, varázslás, manók tánca.

*

Az osztálytársak akcióba léptek, szavaltak, énekeltek, pingponglabdákat táncoltattak, zenéltek, egyáltalán nem tudtak mit kezdeni önmagukkal. Ő Avigdor, az autójából látta, amint átvonulnak az úttesten, és közben állandó, folyamatos, bárkire kivetíthető kérdésekkel kérdezősködnek. Avigdor jó volt, elégedett, beletörődött a sorsába. Még így kitekert nyakkal is jóképű volt, legalábbis korhű, helyes. Maga se tudta, halvány, lila gőze se volt arról, hogy mi történik körülötte, hogy miért vágják el a torkát, hogy miért fojtogatják, hogy miért égetik el? Egyszerűen csak megtörténtek a dolgok, megestek, ahogyan mondják. Az elkövetkező pár millió évben Avigdornak lesz ideje gondolkodni ezen. Nem mintha olyan lényeges lenne, ki-kit és miért, illetve amikor. Avigdor még ott ült a volán mellett és vezetett, illetve már nem vezetett, mert már nem dobogott a szíve, illetve még dobogott, de már olyan félreérthetően, olyan gyámoltalanul, olyan…
Avigdor szerette az autót, kár, hogy úgy, ott és hogy éppen akkor… Az út tiszta volt, legalábbis autósszemmel, járható és fényes. A zebránál nem ment át senki, de ő nem taposott bele, csak hagyta szerényen, kicsit tutyimutyi módon csorogni harminccal. És akkor jött az a gyerek. Nem is gyerek volt inkább egy elefántbébi, egy pohár kakaó, egy csillagszemű juhász.
Időszeletek zuhantak az útra. Feltérképezhetetlen volt a falu, és boldogtalan. Lekváros kenyeret majszolt az elefántbébi. Olyan hihetetlen volt. Egy rendőr valami lakmuszpapírral ügyetlenkedett. A kerekek rátapostak az elefántbébire, és az elefántbébi meg a kerekekre. Ropogással muzsikált a táj. Abban a pillanatban, amikor az osztálytársak felkerekedtek, hogy visszabújjanak levetett ruháikba, kitaposott cipőikbe, felvegyék összevérezett nagykabátjaikat, pontosan akkor, amikor már nem voltak emberek, de még hamu sem voltak. Egy pisztolytáska kinyílt, és valaki nyolc lövést adott le, kettőt a térre, hármat a jesívára, és hármat a szatócsbolt kirakatára, mely azonnal betört. Az üvegek széthullottak, és a csillapíthatatlan csörömpölés felvert mindent és mindenkit, a rendszereket, az elgondolásokat, az eszméket, még a tartozékokat is.
Most már egy árva szót sem szólhatott senki. Kigyulladt az erdő, a tisztás, a lomb. Avigdor apró gyermekei iszonyatos sikítozással szaladgáltak a falusi utcán. Karszalagos emberek vadásztak rájuk. A zászlók, az imaköpenyek, a terítők, melyek a levegőben repkedtek, rátekeredtek a gyerekekre, eltakarták sebeiket, feltörölték a kiömlött vért, a kiloccsant agyvelőt. A ciceszrojtok keringtek, forogtak, és tétován mutogattak az égtájak felé.