Kezdőlap » Remény » 2011. 2. szám » Solymár József: Újra Szolzsenyicinről és a Mógen ajándékról

Solymár József: Újra Szolzsenyicinről és a Mógen ajándékról

Solymár József

Újra Szolzsenyicinről és a Mógen ajándékról

Nagy várakozással vettem kézbe Szolzsenyicin Együtt könyvét, amely az oroszok és az oroszországi zsidók kapcsolatának objektív feldolgozását ígérte. Remélem, hogy a nagytekintélyű író által levont tanulságokból valamit mi is hasznosíthatunk.
Olvasás közben számos dokumentumot volt módomban megismerni, amelyek mind azt bizonyították, hogy az egymást követő cár atyuskák és derék csinovnyikjaik végtelen türelemmel próbálták muzsikká formálni „az újoroszországi részbe” betelepítendő zsidókat, de azok ahelyett, hogy hálásak lettek volna, rákapatták az egyszerű orosz és másfajtájú becsületes népeket a vodka mértéktelen fogyasztására. A szerző a zsidók szemére veti, hogy nem akarnak asszimilálódni, no meg azt is, hogy túl gyorsan asszimilálódnak.
Elemezzék az évszázadok alatt történtek leírását nálamnál más, felkészültebb kritikusok! Én csupán egtyetlen jelenséget emelnék ki: azt, hogy a cárok és tanácsadóik milyen mérhetetlen igyekezettel próbálták jámbor muzsikká formálni a betelepült zsidókat. Ennek érdekében át akarták őket öltöztetni, elfeledtetni velük a hagyományos „zsidós” viseletet.
Miért volt ez számukra olyan fontos? Mialatt ezen gondolkodtam, elő is kerültek az emlékezés homályos kamráiból a gyermekkori élmények.
Tíz évesen el kellett hagynom falusi otthonunkat, hogy az akkor még hat osztályos elemi népiskolát gimnáziumra váltva, úriember lehessek. Édesanyám családja, pontosabban a család maradéka, Miskolcon lakott egy Bocskai utcai házban. A kedveltebb nagyapám meghalt már, engem a nagymama mellé osztottak. Ő szívbetegen, illedelmesen készült az elmúlásra. A ház elegáns részében anyámnak tizenvalahány évvel fiatalabb húga ekkor szülte első gyermekét.
Ilonka, a húg érzelem gazdag, de labilis személyiség volt. Egy ideig apácának készült, és versei jelentek meg az egyik miskolci újságban. A legjobb barátnője egy Magda nevű zsidó lány volt, aki férjhez menve kivándorolt Palesztinába. Emlékül egy taleszba burkolt szakállas férfi mellszobrot adott ajándékul Ilonának, aki azt a zongorája tetejére helyezte.
És milyen a szerelem? A halk szavú, finom lelkű Ilonka beleszeretett és férjhez ment egy túl magabiztos, hangoskodó figurához. Ez a Peti civilben malomellenőr volt, valójában jól kiképzett pilóta főhadnagy. Aktív tisztté átminősítése a részben még úgy, ahogy megtartott hadseregfejlesztés során húzódott, de a levélhordó papa alacsony származása késleltette a kinevezést. De az esküvőjén a repülős tiszttársak magasba emelt dísztőrjei alatt eljátszhatta a Bújj, bújj zöld ágat a fiatal pár. Nos, ez a Peti bohóckodva tette idébb-odább a zongorán lévő mózsi-bazsit.
Nemrég olvastam vagy hallottam, hogy Miskolcnak a második világháború előtti években negyvennégyezer lakója volt, és ebből tizenegyezer zsidó. Másként számolva minden negyedik városlakó mózeshitű volt.
Miskolc zsidósága korántsem volt homogén. Megtalálható volt itt a különböző életformák minden árnyalata. Volt erős és asszimilálódott zsidó értelmiség. Voltak orvosok, ügyvédek, újságírók, voltak nagyvállalkozók, jó hírű tisztes iparosok és kereskedők. És voltak a nyomor és az üldöztetés elől a Verecke útján késve érkező hitsorsosok is.
Családi házunk a Nép-liget mögötti sportpálya sarkánál állt. Alig néhány száz méterrel odébb kezdődött, vagy a város rendje szerint inkább zárult a szegény ortodox zsidók által lakott utcasor. Ezeknek az utcácskáknak a csatornázást is nélkülözniük kellett. Elnevezésükkor a különböző mesterségeket vették sorra. Leginkább a Kalapos utcára emlékszem, ahol –tudtommal – egyetlen ilyen műhely vagy bolt nem volt.
A gimnáziumba vezető legrövidebb út ezen – a joggal gettónak nevezhető – városrészen át vezetett volna, de csak kétszer vagy háromszor vitt arrafelé a kíváncsiság. A zsinóros lengyel kabátot, egyensapkát viselő bámészkodó kisdiákot érthetően nem látták szívesen.
Nem bántott senki, nem szólt hozzám senki, máshol megdobáltak az utcagyerekek, de bennem mégis félelmet keltettek a rókaprémes kalapú, kaftános fekete emberek és göndörített pajeszú kamasz fiúk. Visszagondolva ezekre az emlékeimre, a képen a feketén kívül más szín nincsen.
Nagyon-nagyon fájdalmasan magányos kisfiú voltam én akkoriban. A falum melegéből kiszakítva megcsusszant a lábam alatt a talaj. Az osztálytársaim közül sem sikerült barátot szerezni. Így a kis Weisszel sem nagyon váltottunk szót. Ő egyébként polgári öltözéket viselt (nem úgy mint a Kalapos utcaiak). Onnan lehetett tudni, hogy zsidó, mert reggel nem volt kötelező számára a (keresztény) templomlátogatás, és a hittan órán sem kellett részt vennie. Az Utesonovics Martinuzi Györgyről elnevezett hajdani Királyi Katolikus Gimnázium csaknem minden osztályában volt egy-két zsidó gyerek.
A kis Weiszről talán két-három napi hiányzás után megjött a döbbenetes hír, hogy nem jön már soha többé, mert meghalt. Az osztály közösen vett részt a búcsúztatásán. Párosával sorba állítva vonultunk a zsidó temetőbe. Itt a Kalapos utcával ellentétes élményben volt részem. Mert a nyitott koporsóban fehér halotti ruhában feküdt a kis Weisz, és fehérben voltak a gyászolók is.
Miskolci vendégszereplésem rövid ideig tartott. Szüleim átvittek Mezőkövesdre, ahol bentlakásos diákként évvesztés nélkül sikerült bepótolni a mulasztásokat. És nem állom meg, hogy el ne mondjam, a háborús években még az utolsó időkig is volt egy zsidó osztálytársam. Szegénykém, miként én, ő is ádáz küzdelmet folytatott a német nyelv elsajátítása érdekében. Tanárunk, dr. Juhász Pál feleltetése közben többnyire megismételtette a konklúziót: Fiam, a zsidó, ha buta, akkor nagyon buta. Máig úgy gondolom, hogy a tanár úr nem volt antiszemita, hiszen ha viszont nem buta, akkor…
Ez a zsidó osztálytársam elveszett a háború viharaiban. nem segített neki gyér német tudása. A kis Weisz és az ő sorsát összehasonlítva talán miskolci társam volt a szerencsésebb. A háború, a front átvonulása alatt – többé vagy kevésbé de – életveszélyben volt az ország minden lakosa. És szükségszerű volt, hogy a megmaradottak tudatosan vagy inkább csak ösztönösen, de elgondolják hogyan, milyen elvek alapján próbálják továbbélni életüket.
A maradék zsidóság számára különösen indokolt volt ez a számvetés. Voltak, akiknek nem lehetett maradásuk. Elhagyták az országot, amely megtagadta őket, mert nem adta meg a minden állampolgárnak járó védelmet. Mások maradtak, de nem titkolták sebzettségüket, megbántottságukat. Megint mások próbáltak úgy élni, akárha mi sem történt volna semmi, és voltak, akik tovább rejtőztek, mintha még mindig tartana, vagy bármikor visszatérhetne az üldözés, a vészkorszak.
Intézeti fegyelemben tartva és élve, és egy kis faluhoz kötődve, az üldöztetésről személyes élményeket nem éltem át. Azon a vasútállomáson, ahol apám volt a főnök, egyetlen zsidót sem vagoníroztak be. Mégis támadt bennem, és máig van valamiféle lelkiismeret furdalás. Ezért amikor 1947-ben Pestre jöttem bölcsészhallgatónak, hogy felkészüljek az újságírói, írói pályára, tudatosan kerestem a zsidókkal való találkozást, a barátkozás lehetőségét.
Naivitásomra jellemző, hogy mint ifjú MTI-s, egyszer megjegyeztem idősebb kollégámnak, hogy mintha feltűnően sokan volnának szabadságon. Mire ő nevetve közölte: – Ne csodálkozz, most vannak a zsidó őszi ünnepek.
Honnan lehetett tudni, hogy ki a zsidó? Egy esetre nagyon élesen emlékszem. A belpolitikai turnusban dolgozott egy nálam nem sokkal idősebb leány, Erika. Felelősségteljes munkájához illendően konzervatív módon öltözködött. Ám egy nagyon forró nyári napon úgynevezett dirndli blúzban jött be, és akkor láttam, hogy szabadon maradt jobb alsó karján ott az auschwitzi tetoválás.
Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több zsidó barátom lett. Sajnos most már nagyon megritkult ez a baráti kör. Honnan tudtam, hogy ki a zsidó? Hát onnan, hogy megmondták. Pontosabban soha egy pillanatra sem akarták elsumákolni. Gondoljunk arra, hogy Garas Dezsőről, Kézdi Gyuriról az egész ország tudta, hogy önérzetes zsidók, és vajon kevésbé szeretjük őket?
Napjainkban divatba jött a családfakutatás. Nem most először. Mert volt olyan idő, amikor annak is kutatnia kellett, aki nem volt rá kíváncsi. Az állami alkalmazottaktól megkövetelték, hogy nemcsak a maguk, de a házastársuk esetében is, egészen a nagyszülőkig mutassák ki, van-e zsidó vér a felmenőikben. Ami a szülőknek nagyapa volt, az nekem már dédapa, a gyermekeimnek ükapa. Így hitelesen elmondhatom, hogy tót, szerb, dalmát mellett azért magyar vér is csörgedezik ereimben. Zsidó egy csepp se.
Azt csak a családi legendáriumból tudom, hogy anyai nagyanyám egyik lánytestvére férjhez ment egy Viktor nevű zsidó fiatalemberhez, és az ifjú pár a kétoldali rosszallás miatt jobban látta, ha kivándorol az Egyesült Államokba, és ott kezd új életet. Így lett minekünk amerikai Viktor nagybácsink, aki az első világháború után hazalátogatván nagyon megkedvelte édesanyámat. Így történt, hogy anyám kérésére a második világháború befejeztével az oly vágyakozva emlegetett affidavitot, az eltartási garancialevelet elküldte az akkori klágenfurti lágerbe került Ilonka három gyerekének, no meg Petinek, aki – az igazat megvallva – nem érdemelte meg ezt a segítséget.
A mondottak alapján nem tekinthető teljesen véletlennek, hogy amikor már erősen negyven felé ballagva elszántam magam a házasságra, zsidó lány lett a választottam.
Egyénileg ezt teljességgel rendben lévőnek találtam. A széles baráti kör miatt nem voltam teljességgel felkészületlen. És van egy figyelemreméltó észrevételem is. Palóc földön az egyházi kézben lévő elemi népiskolában a tisztelendő úr a hitoktatást Ádámmal, Évával kezdte, Káinnal, Ábellel, Ábrahámmal, Izsákkal, Józseffel, Mózessel folytatta. Tanultunk Illés prófétáról is. Furcsa módon a kis palóc gyerek előbb találkozott Nabukodonozor babiloni asszír uralkodóval, mint Szent Lászlóval vagy Mátyás királlyal.
Tulajdonképp csak egy dolog nyugtalanított: az, hogy az utódaimnak vállalni kell az antiszemitizmus következményeit, mert úgy tűnik, hogy amíg a világ áll, ez nem szűnik meg, nem is nagyon csitul az üldözési ösztön. De csodálkozhatunk-e? Ha egy nép fennen hirdeti, hogy ő az Isten kiválasztott népe, kivívja a többi népek durvaságát.
Több mint egy évtizedet kellett várnunk, amíg végre megjöttek a gyerekek. Egy lány és egy fiú. Hogyan neveljük őket? Minden kérdésre választ kaptak, minden ünnepet megünnepeltünk. Együtt néztük a népmesék rajzfilmjeit, kivetítettem a szobafalra Toldi Miklós és a János vitézből készült diafilmeket.
Éljen a kettős vagy kár többes identitás! De miért meséltem el mindezt? Hát mert legutóbbi karácsonyra Eszter lányom egy nyakláncra függeszthető „mógent” kért tőlem. Az ő goj papájától. Karácsonyra mógent. Tetszenek érteni.
Természetesen megkapta. És amikor a kis ékszerre nézek, gyakran felvetődik bennem a kérdés: nem lehetne végre hasonlóan elrendezni a dolgokat odakinn a nagyvilágban?
Mielőtt bárki is sajnálkozni kezdene cudar sorsom miatt, szeretném megemlíteni, hogy gyermekeim anélkül, hogy ezt észrevették volna, eltanulták tőlem a palóc humort. A gonoszkodó világlátást, és ha nem is verik fél téglával a mellüket (miként én se tettem soha), itt az otthonuk, egyszerre vállalják az apai és az anyai örökséget.