Kezdőlap » Remény » 2011. 2. szám » Szilágyi András: Égi- és földi természet festészete

Szilágyi András: Égi- és földi természet festészete

Szilágyi András

Égi- és földi természet festészete
Markó Miklós (Michael Ben-Menachem) festészetéről

Elmondható-e szóval, ecsetvonással az, ami az ember életében történt? Leírható, megfesthető-e az ember öröme, bánata, vágya, méltósága? Az emlékezés és a kultúra kölcsönhatásában is titkos, talányos kérdések ezek, amelyekre csak közelítésekkel válaszolhatunk. A művészetben a természet, az emberi lélek, a szellem különféle áthatásokon alakul. Ez az átalakulás a személyes valóság része.
Michael Ben-Menachem (Markó Miklós) „Miki” című életregényében egy reneszánsz szellemiségű ember – stílszerűen fogalmazva – alsó nézőpontból emlékezik. Tehát nem életregény, de nem is holokauszt történet. A kettő egyben. Írásomban nem az életregényről, hanem – bemutatott képein keresztül – a festőművészről, pontosabban az alkotó festészetéhez szeretnék közelíteni egy, a közelmúltban Orosházán megrendezett kamara-kiállítása kapcsán.
A rövid életrajzi adatokból megtudhatjuk: Markó Miklós (Michael Ben-Menachem) 1935-ben Budapesten született, de ennek ellenére Orosházán töltötte gyermek- és ifjúkorát. Visszaemlékezése szerint életét egy győri vasutasnak köszönheti, aki tévedésből Auschwitz helyett Bécs felé irányította a deportáltakkal megrakott, zsúfolt szerelvényüket.
A festészettel magas szinten foglalkozó pszichológia professzor ma már egy svédországi klinika vezetője, akinek önéletrajzi visszaemlékezésén kívül, több pszichológia tárgyú szakkönyve is megjelent magyarul, svédül, angolul.
Markó Miklós Orosházán a Táncsics Mihály gimnáziumban érettségizett 1954-ben, de osztályidegennek minősített származása miatt az egyetemi felvételi nem sikerült. 1964-ben hagyta el Magyarországot. Korabeli terminológiát használva – disszidált. Viszontagságos körülmények között végül Svédországban telepedett le.
A festő is – mint minden ember – az érzékelés, az érzés és a gondolkodás egysége. De ebben az egységben az ellentétek feszültsége és egymás kiegészítése a feltáruló igazság.
Elöljáróban, minden kétséget kizáró módon megfogalmazható, hogy Markó Miklós (Michael Ben-Menachem) piktográfiája: ÖRÖMFESTÉSZET. Mintha arra is meg akarná tanítani – a pszichológia tudományos és gyakorlati alkalmazásán túl -, hogy miként találják meg az emberek a természet szeretete által az öröm forrását. Elvezetni igyekszik bennünket a titkos találkozások festőkertjébe. A látásnak a szépségkeresése, nyugodtan kimondható, az életélvezetnek a festészeti öröm-színtartalmait akarja hirdetni! Vélhetőleg nem járunk messze az igazságtól, ha a festett művek vizuális szellemterében kikövetkeztethető legfontosabbnak tartott gondolata: a szépség soha nem lehet érvénytelen. Mert mi más lehet az életben a legfontosabb kihívás, mint a szépséget hordozó boldogság.
Boldogulni kell, vagyis bármilyen szubjektív a fogalom: BOLDOGNAK kell lenni! Ez a feltétlen akarás, tulajdonképpen olyan filozófiai tartalmakkal is szervesített felszólítás, ami nem engedi meg festészetében a drámai erők elhatalmasodását. Mert lesújtó az általa is megtapasztalt háború, a lágerélet, a terror, a mellőzés, a szökések és lebukások, mindig újra és újra talpra kell állni: a természet és az ember megújulásánál nincsen fontosabb! Értelmezésében a kultúra olyan emlékezés, ami nem engedi (nem engedheti) meg a múlt árnyainak bénító uralkodását.
Nézzük, milyen módon szerveződik ez a festett boldogság, ez az esztétikai szépség a vizuális kifejezőeszközök nyelvén. A képek fény–szín jellege sokat segíthet ebben, mert a fény–szín nem tárgy, hanem anyagtalan káprázat: hullámtermészetű ENERGIA. Hogy egy tárgynak milyen színe van, az tehát lehet véletlen is, megfestett képen is változó színű. Közelítésében a természeti táj kromatikus zöld-benyomásait festi. Olyan képtémához nyúl, amiből az impresszionisták plein air képei is kinőttek: a változó dolgok változatlan szépségeiből. Azzal, hogy szándékosan nyúl ehhez a tematikához, rehabilitálja, mintegy feléleszti, és jelen-idejű festészettel tölti meg az itáliai toszkán-táj szépségeit.
Összefoglalóan: bensőséges elragadtatással viszonyul Itália tájaihoz.
Mielőtt azonban folytatnám, engedjenek meg egy kis kitérőt.
Immanuel Kant Az ítélőerő kritikája című filozófiai művében a szép fogalmát A szép analitikája fejezetben még általános érvénnyel határozta meg, különbséget téve a kellemes és a szép fogalmak között. Álláspontja szerint a kellemes az, ami az érzékeknek tetszik, tehát a gyönyör érzéséhez kapcsolódik, s mivel ez szubjektív érzet, ehhez szubjektív érdek (is) kapcsolódik. Ebből a szempontból nem mellékes, hogy a tiszta ízlésítélet független a vonzerőtől és a megindultságtól, mert ezt a fenséges érzete kelti. Mégis, vagy ennek ellenére Markó Miklós festészetében nem csupán az úgynevezett „kellemesről” van szó.
A Markó festményeken az esztétikai értelemben vett szép élményét az egyszerűség és összetettség, az áttekinthetőség és a rendezetlenség, mozgalmasság és nyugalom ellentétekben feloldott szerveződése, illetve a struktúrák és szimmetriák bonyolódása váltja ki.
Éppen a festői megjelenítése során tudatosítja, hogy vissza kell adni a festészetnek a rendezetlenség mögött meghúzódó áttekinthető valóságot, meg kell őrizni a változásban a szépség mélyrétegű változatlanságát. Ezzel a gesztussal bizonyítja, hogy a téma csak eszköz; lényeg a festés, pontosabban a festés végeredménye szerinti boldogság. Igen, ezek a képek a festett boldogság kifejeződései. Bizonyítja, hogy a művészettörténeti hagyománykövetésen túl, a képeinek nem a fotóeredet lesz a legjellemzőbb vonása, hanem a festőiség. S talán nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk, hogy az impresszionista látásmód még mindig nem „akadémizálódott”, sokkal inkább az impresszionisták bizonyos konkrét képei. Pontosabban ugyanazokkal az (elő)- ítéletekkel kerül szembe Michael Ben-Menachem a festő, mint amivel az impresszionisták küzdöttek. Miért lehet egy futólagos benyomás képét már festménynek nevezni, miért nem festi meg gondosan a részleteket? Sajnos még nem minden szemlélő tanulta meg, hogy a képek elnagyolt festékfoltjai, festékpászmái, hiszen a formákat feloldja a szabadban a levegő és a napfény – messzebbről szemlélve egységes, rendezett látvánnyá állnak össze.
Markó Miklós érzékelhetően tudatosan alkalmazza a folt-hatásokat, a szín komplementerek intenzitását. Művein követhető, ahogyan a romantikus természeti táj „feltöltődik” az élet meleg áramával, mint ahogy a Fölten vid Voltera (80×120 cm, olaj) hatalmas vásznán történt, de nincs ez másképp Gimignano (66×56 cm, olaj) címmel jegyzett képén sem.
Nagy öröm belemerülni a vászon csaknem teljes felületét ellepő, szinte a szemünk előtt növekedő buja növényzet vibráló fényeibe, a nap láthatatlanul is látható jelenlétébe. A fényt sugárzó nap ebben a vonatkozásban (is) kitüntetett szereppel bír. A képek valódi főszereplője ugyanis minden esetben a fény, illetve a levegő, vagyis a légkör érzetének megragadása. Azon túl, hogy lendületes ecsetnyomokkal kialakított atmoszférát teremt, érezni az olasz tájak levegőjét, a Toszkána és Szicília hangulatához kapcsolódó illatokat és hangokat is. Mindezek ellenére a táj, a tenger s az ég, miként a Felhők Göteborg felett (olaj, 66×56 cm) képén is érzékelhető módon – egylényegűek. A frontális nézőpont a táj megemelt nézőpontjait a mélység rövidülésével érvényesíti.
Különösen akvarell technikával készült művei szemléltetik jól, milyen kísérleti felvetések foglalkoztatják. Azzal, hogy a lírai foltokra bontott színtónusokat belülről átvilágító fény légiesíti a természeti formákat, rejtett távolságot és intimitást kölcsönöz műveinek. Nem egy képi látomása úgy fordul az alkonyati homályba, hogy a nap kihunyó tüzét is megidézi.
Jóllehet Michael Ben-Menachem kamarajellegű kiállítása csupán bepillantást engedett a festő vizuális szellemterébe, remélhetőleg egy későbbi átfogó tárlat keretében újra találkozhatunk az égi és földi természetű tájfestészetével.