Velence

Velence

Velence a korábbi évszázadokban joggal lehetett volna Európa zsidó fővárosa. Itt élt a zsidó tudomány és vallási élet számos kiválósága, s itt gyűlt össze a zsidó kereskedelem és tengerhajózás krémje. A 13. században, amikor IV: Béla futva a tatár elől és menekülve a magyar főurak éhes hatalomvágyától, nagy nehezen talpra állította a kifosztott országot, némi kölcsönért Velencébe utazott. A kontinentális hatalmi struktúra nem engedte meg, hogy az államok kisegítsék az Árpád-házat. A király olyannyira szegény volt, hogy újra beiktatására palástot, cipőt, ruhadíszeket sem tudott magára ölteni, ezért csak a zsidó kereskedőkhöz fordulhatott. Némi uzsora felárért kapott is annyi aranyat, amelyből megvehette a szükséges tárgyakat…
Velence később is fontos helyszín volt Magyarország számára. Kereskedőink itt adták el a szarvasmarhát, a búzát, a bort az itáliai kereskedőknek.
A tengeri pozíció Velencét a török időkben is jelentős várossá tette. Velence a feltörekvő szultánok egyik legfontosabb fegyverszállítója lett, s amikor a 15. században az ibériai királyok – Spanyolországból és Portugáliából – elűzték a korábban mór fennhatóság alatt élő zsidókat Ibériából, azok először Itália több városában, köztük Velencében kértek és kaptak bebocsájtást. De kinyílt a menekülő szefárd zsidók előtt több Velence-gyarmat is, így a balkáni félszigeten alapított városban: Raguzában, Piranóban és máshol.
Velence fényes és gazdag világvárossá lett, meghatározó politikai kisugárzással. Az a kitűnő irodalmi útikalauz, amelyet most az Atlantisz Kiadó közrebocsátott, jól mutatja a város jelentőségét.
A szép kötetet összeállította, az igényes összekötőszövegeket írta és szerkesztette Kovács Ilona. Olvasóinknak szívesen ajánljuk!

Casanova Velencéje, 6. fejezet: Kurtizánok (szemelvény) [Kommentár és fordítás, KI]

Velence minden időkben híres volt kurtizánjairól1, de a fénykor mégis a XVI. században kezdődött. Ettől kezdve alkot legendát köréjük az irodalom és a képzőművészet a város határain kívül messzi földre elterjesztve a gyönyörű velencei kurtizánok hírét. Miattuk keresték fel sokan különös előszeretettel a lagúnák városát, köztük uralkodók is. Feljegyezték, hogy III. Henrik a nemes hölgyek társasága mellett egy híres és művelt kurtizán, Veronica Franco kegyeit is kiélvezte, és állítólag a puritán II. József követte francia elődje példáját. Angelo Querini szenátort azért tartóztatták le egy ízben, mert Velence római követével reggelig a Cavamacchiŕ nevű híres szépség társaságában mulatott. Ez a hölgy Casanova életében is nagy szerepet játszott, bár főleg bosszúságot okozott neki, miközben nemzetközi velencei hírességgé vált Bécstől Párizsig. (…) Arról a Giulietta Preato nevű, de többnyire Cavamacchiŕ csúfnéven emlegetett kurtizánról2 van szó, akit Jean-Jacques Rousseau „Zulietta”-ként említ a Vallomásokban egy balul sikerült velencei kalandja kapcsán. Rousseau szerint ez a legfeljebb huszonkét éves barna lány volt az, aki – a sikertelen randevú végén – azt a pimasz tanácsot adta neki, hogy „Zanetto, lascia le donne, e studia la matematica”3.
Ez a hírhedt Giulietta rettentően tetszett Casanovának is, aki a hölgy korábbi sikereit és szépségét egyaránt csodálta, de annak ismeretében kell a róla szarkasztikusan felvázolt portrét értékelni, hogy ő maga nem tudta soha meghódítani:

„Áldozócsütörtökön4 Manzoni úr bemutatott engem egy fiatal kurtizánnak, aki akkoriban nagyon elhíresült Velencében. Cavamacchiŕnak hívták, ami folttisztítót jelent, mivel az apja a kelmetisztító mesterséget űzte. A lány szeretette volna a Preati nevet használni, mert ez volt az igazi családneve, de a barátai Giuliettának hívták, a keresztnevén, ami elég szép név ahhoz, hogy ezzel kerüljön be a történetmondó krónikákba.
A lány annak köszönhette hírnevét, hogy a pármai Sanvitali márki százezer tallért fizetett neki a kegyeiért. Egész Velence az ő szépségének hírétől visszhangzott. Már azok is szerencsésnek tekintették magukat, akiknek sikerült beszélniük vele, azok pedig, akik a közelébe kerültek, különösen szerencsésnek mondhatták magukat. Mivel többször fogok még róla beszélni emlékirataimban, az olvasók bizonyára szívesen veszik, ha néhány szóban összefoglalom a történetét.
Giulietta 1735-ben, tizennégy éves korában elvitt egy kitisztított öltönyt egy Marco Muazzo nevű velencei nemeshez. A nemes úr rongyos ruháiban is elbűvölőnek találta, és felkereste az apját, méghozzá egy Bastiano Uccelli nevű híres velencei ügyvéd társaságában. Ez az ügyvéd, akinek a lány szépségénél és alakjánál is jobban tetszett bohókás és regényes elméje, egy szépen bútorozott lakást vett ki neki, zenemestert küldött hozzá, és a szeretőjévé tette. A vásár5 idején az ügyvéd a Piazzán6 sétált kedvesével, aki mindenkit csodálatba ejtett. Giulietta úgy találta, hogy félév alatt elég jó zenész lett belőle, és egy impresszárióval Bécsbe ment, hogy ott eljátsszon egy kasztrált szerepet egy Metastasio-operában.
Az ügyvéd ekkor átengedte kedvesét egy gazdag zsidónak, aki gyémántokkal halmozta el, de azután szintén elhagyta. Bécsben a külsejével nagy aratott, amire nem számíthatott volna igen gyöngécske tehetsége révén. Az imádók tömege viszont tömjénezte bálványát, és hétről hétre gyarapodott, aminek láttán a fenséges Mária-Terézia úgy döntött, hogy végét veti ennek az új keletű kultusznak. Megparancsolta, hogy az újdonsült istennő haladéktalanul hagyja el Ausztria fővárosát. Bonifazio Spada gróf hozta vissza Velencébe Giuliettát, aki innen Pármába ment énekelni. Ott szeretett belé Giacopo Sanvitali márki, de hiába, mert a felesége nem ismert tréfát, és jól képen teremtette a lányt, amikor a saját öltözőjében a művésznő valami olyan megjegyzést tett, amit a márkiné szemtelenségnek talált. Ez a sértés annyira elvette Giulietta kedvét a színháztól, hogy egyszer s mindenkorra búcsút intett a pályának. Visszajött a szülővárosába. Mivel most már az is gazdagította hírnevét, hogy kiűzték7 Bécsből, feltétlenül boldogulnia kellett itthon. Közmondás lett belőle. Ha meg akartak szólni egy énekesnőt vagy táncosnőt, azt mondták róla, hogy Bécsben annyira lenézték, hogy a császárnő még kiutasításra sem érdemesítette…
Előbb Steffano Querini delle Papozze nyerte el a hivatásos szerető címét, majd miután három hónapig futtatta, De Sanvitali márki lépett a hivatalos szeretői rangra 1740 tavaszán. Azzal kezdte, hogy százezer velencei kurrens dukátot ajándékozott neki. Azt megelőzendő, hogy gyöngeségnek tulajdonítsák ezt a túlzó adományt, azt állította, hogy még ez is alig elegendő, hogy elégtételt szolgáltasson a művésznőnek a feleségétől kapott pofonért. Giulietta azonban soha nem ismerte el ezt a pofont, és igaza volt, mert ha jóváhagyja a márki hősies gesztusát, folt esik a becsületén. A pofon foltot ejtett volna szépsége hírén, amelyet így saját értékén becsültek, és ennek dicsőségében boldogan fürdött.
A következő évben, 1741-ben, Manzoni úr úgy mutatott be ennek a hetérának8, mint ifjú abbét, aki most kezd hírnevet szerezni magának. Giulietta a San Paternianon9 lakott, egy Piai nevű úr házában, a híd lábánál. Társaságában hat-hét harcedzett udvaronc tartózkodott éppen. A hölgy hanyagul egy pamlagon ült Querini úr mellett. Meglepődtem a magatartásán: hercegnői hanghordozással – miközben úgy méregetett, mintha áru volnék –, kijelentette, hogy nincs ellenére, hogy ismeretséget kössön velem. Amint hellyel kínált, én is alaposan szemügyre vehettem. A szoba nem volt nagy, de legalább húsz gyertya fénye világította be. Giulietta szép nő volt, magas termetű, tizennyolc éves, bőre vakítóan fehér, de arcpírját, ajkának bíborszínét és szemöldökének sötét, szűkre vett rajzolatát mind mesterségesnek találtam. Két ragyogó fogsora elterelte a figyelmet arról, hogy a szája túl nagy. Igyekezett is mindig nevetni. A keble szép és tágas terített asztal volt, amelyen egy művészien elrendezett fátyol keltette azt az érzést, hogy az áhított fogások mind megtalálhatók rajta, de én nem dőltem be neki. Hiába díszítette gazdagon sok gyűrű és karperec, én azért megfigyeltem, hogy a keze túl nagy és túl húsos, és hiába igyekezett nagy gonddal elrejteni a lábát is a tekintetek elől, a ruhája alól kikandikáló topán elárulta nekem, hogy a lába is olyan nagy, mint ő maga: márpedig ez olyan előnytelen arány, amit nemcsak a kínaiak és a spanyolok találnak csúfnak, hanem a női szépség minden szakértője. A hozzáértők szerint a magas nőknek kis lábuk kell hogy legyen, már Holophernes ízlése is így ítélt, különben nem találta volna elbűvölőnek Juditot. Et sandalia eius, ahogy a Szentlélek mondja, rapuerunt oculos ejus10. Vizsgálódásaimban végiggondoltam, hogy ha a pármai gróftól kapott százezer dukátjával vetem össze, akkor rádöbbenek, hogy én egyetlen sequust sem adtam volna azért, hogy megszemléljem mindazokat a szépségeit, quas insternebat stola11.
Érkezésem után egy negyedórával egy gondola evezői verték fel a laguna vizét, hogy tudtunkra adják a tékozló márki érkezését. Mindketten felálltunk, Querini úr nagy sietősen, és még el is pirult kicsit. De Sanvitali márki, aki már nem volt fiatal, inkább öregnek látszott, sok utazgatással a háta mögött, mellette foglalt helyet, de nem a pamlagon, mire fel a szép hölgy kénytelen volt feléje fordulni. Most láttam először szemből. Ebből a szemszögből szebbnek találtam, mint profilból. Négyszer vagy ötször tettem neki a szépet, és ezután feljogosítva éreztem magamat, hogy kijelentsem Malipiero úr társaságában, hogy csak elhasznált kéjenceknek tetszhet, mert nincs meg benne sem a természetes szépség, sem a társasági szellem, ezenfelül sem különös tehetsége, sem könnyed modora nincs. Véleményem tetszett a társaság minden tagjának, de Malipiero úr nevetve a fülembe súgta, hogy Giulietta bizonyára értesülni fog arról, milyen portrét rajzoltam róla, és ellenségemmé teszem. Jól gondolta.
Azt találtam különösnek ebben a híres lányban, hogy csak ritkán szólt hozzám, és csak úgy vett szemügyre, hogy vagy konkáv lencsét illesztett rövidlátó szemére, vagy összehúzta a szemhéját, mintha nem tartana érdemesnek arra, hogy szemét teljes szépségében lássam, holott vitathatatlanul gyönyörű szeme volt. Kék, szépvágású, kidülledő volt a szeme, amelynek íriszéhez foghatót a természet csak néha teremt az ifjakban, és ami általában negyven éves kor felé járva eltűnik, miután csodákat tett. A néhai porosz király szeme haláláig ilyen maradt. Giulietta megtudta, milyen portrét rajzoltam róla Malipiero úrnál. A fecsegő Xavier Cortantini, a ragionere12 volt. Giulietta az én jelenlétemben mesélte el Manzoni úrnak, hogy a női szépség egy nagy szakértője hibákat talált rajta, amelyek miatt előnytelenül nyilatkozott róla, de nem sorolta fel ezeket a hibákat. Észrevettem, hogy alattomosan kerülget, és számítottam rá, hogy kikerget a társaságából. De legalább egy jó órába telt, amíg a száműzésre sort kerített. A társalgás egy hangversenyre terelődött, amelyet a színész, Imer adott, ahol leánya, Teréz13 nagy feltűnést keltett. Giulietta hozzám fordult, hogy vajon Malipiero úr mit kezd vele, mire azt feleltem, hogy neveli.
– Nevelni azt tud – válaszolta –, mert igen szellemes, de tudni szeretném, hogy magával mihez kezd.
– Amit csak tud.
– Azt hallottam, hogy elég ostobának találja.
A nevetők, jogosan, mind az ő pártjára álltak, Nem tudtam, mit feleljek, már-már elvörösödtem, és egy negyedóra múlva távoztam abban a biztos tudatban, hogy soha többé be nem teszem be a lábam hozzá. Öreg szenátorom14 jót mulatott másnap, amikor az ebédnél elmeséltem neki a szakítás történetét.”

Casanova szemmel láthatólag nem törődik azzal, hogy saját elbeszéléséből szintén Giulietta fölénye olvasható ki, sőt elismeri, hogy a szópárbajban alul maradt. Arra is vigyáz, hogy a történetsorozat érdekessége kedvéért itt még ne árulja el, hogy sokszor találkozott később a kurtizánnal. Mindenesetre, az ilyen balsikerek után eddigre kialakított gyógymódja szerint más nőknél vigasztalódik, és az élettörténetnek ezen a pontján meséli el egy másik felsülését, egy bizonyos Angelánál, ahol két nővér, Angela barátnői, Nanetta és Martina, bőséges kárpótlást nyújtott neki15. Giuliettával azonban még nem végzett, főleg azért, mert a kurtizánnak vannak vele további tervei. Kifejezetten az ő kérésére tehát hamarosan Casanova engedelmesen bált ad a saját házában. Nemcsak ezt a kívánságát teljesíti a szép nőnek, hanem a helyszínen belemegy egy izgalmas játékba, hogy ruhát cseréljen vele, és ő női jelmezben, a kurtizán pedig férfinak öltözve folytassa a mulatságot:
„ A karnevál vége felé Manzoni úr azt jelentette nekem, hogy a híres Giulietta szeretne velem beszélni, és még mindig haragszik, amiért nem járok hozzá. Nagyon kíváncsi voltam, vajon mit akarhat nekem mondani, elmentem hát Manzonival hozzá. Elég udvariasan fogadott, majd rátért arra, hogy tudomása szerint nálam van egy nagy terem, ahol szeretné, ha bált rendeznék az ő költségére.
Rögtön beleegyeztem. Huszonnégy zecchinót adott és előre küldte a szolgáit, hogy feldíszítsék a termet és a szobáimat, nekem csak a zenekarral és a vacsorával kellett törődnöm. Sanvitali márki ekkorra már távozott Velencéből, és a pármai kormánytól még egy intézőt is kapott a szolgálatára. Tíz évvel később Versailles-ban találkoztam vele újra, akkor már a király rendjelével kitüntetett főlovásza volt XV. Lajos legidősebb lányának, a pármai hercegnőnek, aki – akárcsak az összes francia hercegnők -, nem szeretett Itáliában élni.
A bálra minden készen állt. Csak Giulietta hívei voltak meghíva, és egy kis szobába Orio asszonyság a két unokahúgával, valamint Rosa főügyész úr, mint olyan jelentéktelen személyek, akiknek a meghívására engedélyt kaptam.
A vacsora után, amíg a társaság menüettet táncolt, a szép hölgy félrevont, és azt súgta nekem: vigyen fel gyorsan a szobájába, támadt egy bohókás ötletem, jót fogunk kacagni.
A szobám a harmadik emeleten volt, felmegyünk oda. Látom, hogy legelőbb is behúzza reteszt az ajtón, nem tudtam mit gondolni. Azt akarom, mondta aztán, hogy tetőtől talpig abbénak öltöztess engem valamelyik ruhádba, én pedig nőnek álcázlak a saját ruhámmal. Ilyen álruhában megyünk majd le, és így táncoljuk végig a kontratáncokat. Fogjunk neki gyorsan, drága barátom, legelőször a hajunkat fésüljük meg.
Biztosra vettem, hogy végre elnyerem a hölgy kegyeit, és elbűvölt, hogy ilyen ritka kalandban veszek részt: gyorsan elrendeztem köralakra Giulietta hosszú haját, utána pedig ő fésült kontyot nekem, amit nagyon ügyesen a saját főkötője alá fogott egybe. Rúzzsal és szépségtapaszokkal is kikészített, ami nagyon tetszett nekem, és becsületes fiú módjára, jelét adtam tetszésemnek, mire kedvesen egy édes csókkal jutalmazott, de azzal a feltétellel, hogy többet nem követelek, mire mondtam, hogy minden kizárólag tőle függ. Közben azért jelét adtam, hogy rettentően tetszik nekem.
Kikészítek az ágyra egy inget, egy nyakgallért, nadrágokat, egy pár fekete harisnyát, és egy teljes öltözéket. Minthogy kénytelen kilépni a szoknyájából, ügyesen felveszi előbb az alsónadrágokat, és nyugtázza, hogy jó a méretük, viszont amikor a nadrágra kerül a sor, derékban és felső combtájon túl szorosnak találja. Nincs mit tenni, ki kell bontani hátul a varrást, sőt, szükség esetén, még az anyagba is bele kell vágni. Mindezt vállalom, lekuporodom az ágy lábához, ő meg háttal elém áll, de úgy véli, hogy túl sokat leselkedem, hogy rossz végén kezdem a munkát, hogy túl lassan haladok, és ott is tapogatom, ahol nem lenne feltétlenül szükséges; türelmét veszti, ott hagy, eltépi a vásznat, és maga igazítja meg a nadrágokat. Ráadom a harisnyákat és a cipőt, aztán az inget, és szépen eligazítom a zsabóját meg a gallérkát, de ő megint rosszallja, hogy a kezem kíváncsian kalandozik a keblén, amit nem véd semmilyen melltartó. Lehord a sárga földig, becstelennek gyaláz, de ráhagyom, mert nem szerettem volna, hogy ostoba fajankónak tartson, és különben is, egy ilyen nő, akiért százezer tallért fizettek, jogosan érdekel egy filozófust. Aztán végre kész az öltözéke, és rajtam a sor.
Gyorsan ledobtam az alsógatyáimat, bár ő erősködött, hogy maradjanak rajtam, aztán nekiáll, hogy ő adja rám a blúzát és egy szoknyáját, de közben hirtelen kacérkodni kezd, és mérgelődik azon, hogy nem rejtem el előle, milyen erős hatást tettek rám a bájai, és nem hajlandó könnyíteni rajtam, holott ez egy perc műve lenne csak. Meg akarom csókolni, ellenáll, erre én vesztem el a türelmemet, és hiába, nem tudom visszatartani magam, összefröcskölöm a blúzát. Lehord mindennek, én pedig válaszul bebizonyítom, hogy ő a hibás, de minden hiába, ha dühösen is, de fel kell öltöztetnie engem.
Napnál világosabb, hogy ha egy erényes nő visz bele egy ilyen kalandba, aki iránt gyöngéd érzelmeket táplálok, nem hátrált volna meg a döntő pillanatban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy érzéseit viszonzom, de a Giulietta-féle nőket átkozott rögeszme keríti hatalmába, amelyik önmaguk ellen fordítja őket. Saját csapdájába esett, amikor azt tapasztalta, hogy én rámenős vagyok. Könnyen felgerjedő vágyamat tiszteletlenségnek tekintette. Azt szerette volna, ha titokban lopok néhány csókot vagy semmiséget, amit színleg nem vett volna észre. Ezzel rettentően csiklandoztam volna a hiúságát.
Álruháinkban lementünk a bálterembe, ahol a kitörő taps mindjárt jobb kedvre hangolt bennünket. Mindenki azt hitte, hogy részesültem Giulietta kegyeiben, holott nem, de kajánul meghagytam őket ebben a hitükben. Elkezdtem ropni a kontratáncot az abbémmal, akit balszerencsémre nagyon csinosnak találtam. Az éjszaka folyamán Giulietta olyan kedvesen bánt velem, hogy azt hittem, megbánta csúnya viselkedését, én is megbántam hát az enyémet, de ez olyan gyöngeségnek bizonyult, amiért az ég jogos büntetést szabott ki rám.
A kontratánc után a férfinép úgy érezte, szabadosan kezelheti az abbénak átvedlett Giuliettát, mint ahogy én is merészen közeledtem a lányokhoz, akik ostobának mutatkoztak volna – legalábbis tartottak ilyesmitől -, ha ellenállnak a közeledésemnek. Querini úr elég ostobán érdeklődött, rajtam maradt-e az alsóneműm, és belesápadt a válaszomba, hogy kénytelen voltam mindent átadni az abbénak. Erre elvonult a bálterem egy távoli sarkába, és nem volt hajlandó többet táncolni.
Az egész társaság rájött lassan, hogy női ingvállat viselek, következésképp nem maradtak kétségeik a felől, milyen remek kalandban volt részem, kivéve Nanettát és Martinát, akik nem voltak képesek ilyen hűtlenséget feltételezni rólam. Végre Giulietta is felismerte, mekkora ostobaságot követett el, de már nem lehetett orvosolni a bajt.
Amint visszamentünk a szobámba, hogy visszacseréljük a ruhákat, abban a hitben, hogy szánja-bánja a korábbiakat, és mivel nagyon tetszett nekem, azt hittem, megcsókolhatom, és közben egyik kezét lefelé vezettem, hogy meggyőzzem, képes vagyok bájait kellőképpen jutalmazni, de olyan irtózatosan képen teremtett, hogy kicsibe múlt, hogy én is le nem kentem neki egyet. Erre aztán hátat fordítottam neki, és úgy vetkőztem le, akárcsak ő. Együtt mentünk le, de hiába locsolgattam hideg vízzel az arcomat, az egész kompánia láthatta rajta Giulietta durva lapátkezének nyomát.
Távozás előtt félrevont, és négyszemközt a leghatározottabban tudtomra adta, hogy ha kedvem van kiugrani az ablakon, menjek csak nyugodtan hozzá, és hogy bérgyilkossal rakat el láb alól, ha mindaz, ami köztük történt, kitudódik.
Én egyikre sem adtam okot, de azt sem tudtam meggátolni, hogy Velence-szerte ne meséljék, hogy inget cseréltünk. Mivel soha senki nem látott nála a későbbiekben, azt hitték, hogy Querini úrnak tartozott ezzel az elégtétellel. Olvasóim látják majd, hogy hat évvel később, hogyan volt kénytelen ez a híres kurtizán azt színlelni, hogy elfelejtette ezt az egész históriát.

A hat évvel későbbi találkozás helyszíne azonban már Franciaország, ahol Párizsban és Fontainebleau-ban találkoznak, és mindketten barátságot színlelnek. Giulietta ismét nagy sikereket arat, ezúttal a franciák között. Casanova ezzel kapcsolatban gonoszul elpletykálja, hogy a szóbeszéd szerint kis híján sikerült elvetetnie magát Saint-Simon herceggel, de végül a házassági terv mégis meghiúsult.
Casanova és a Cavamacchiŕ viszonyában végig jól érezhető a feszültség, de annál meglepőbb, milyen készségesen kibékülne vele a tapasztalatlan ifjú többször is, aminek következtében gyanútlanul belesétál az újabb csapdákba. A franciaországi találkozások idején már résen van, messziről figyeli a kurtizán nemzetközi üzelmeit, és némi csodálattal vegyes iróniával beszéli el a nő merész kalandjait, amelyek végül visszavezetik Velencébe, ahol újra találkoznak, de ott már említésre méltó újabb kalandok nélkül.

Lábjegyzetek:

Jó összefoglalást közöl a témáról Elisabeth Ravoux-Rallo, La femme au temps de Casanova , Stock/LP, 1984.
2 Giulia Ursula Preato (1724?-1790?), csúfnevének eredetét Casanova később részletesen megmagyarázza.
3 Confessions, partie II, livre VII. (Az olasz idézet ford.: „Jánoska, hagyd a csudába a nőket, foglalkozz a matematikával.”)
4 Krisztus mennybemenetele napjának előestéjén, 1740-ben.
5 A La fiera della Sensa: a mennybemenetel napján hatalmas ünnepséget tartottak Velencében Isztria és Dalmácia meghódításának emlékére. Ilyenkor a színházak mind játszottak, a velenceiek álarcot öltöttek, és az ünnep meg a vásár sok külföldit vonzott a városba. Casanova elbeszélése valószínűleg az 1742-es ünnepségekre vonatkozik.
6 A régi Campo Santo Stefano helyén kialakult sétahelyről van szó.
7 Sfratata : kiűzött, kiutasított, ez az olasz kifejezés szerepel Casanova szövegében.
8 Casanova Phryné nevét említi a szövegben, mint híres athéni hetérát.
9 San Paterniano Vescovo
10 Bibliai idézet: lat. Jud 16.8 : „Hajára turbánt kötött, s lenruhát öltött magára, hogy elcsábítsa.” Jud 16.9: „Saruja elbűvölte tekintetét, szépsége foglyul ejtette lelkét…” (Katolikus biblia ford.)
11 Lat.: Kb. amelyeket eltakart a ruha. (Casanova nem szó szerint idézi a latin szöveget, csak egyes elemeire utal.)
12 Ol.: számvivő, olyan velencei tisztviselő, aki a Collegio dei Ragionati-ban végezte tanulmányait.
13 Teresa Imer híres énekesnő, Casanova gyermekkori jó barátja, később szeretője, élete végéig barátnője. A célzás Malipiero-szenátor csábítási kísérleteire utal, a mulatságos epizód szerepel Casanova emlékeiben is, ld. e kötetben…
14 Bragadino, akit Casanova rendszeresen mulattatott kalandjai elmesélésével.
15 Ld. Atl.II/23-32.o.