Kezdőlap » Remény » 2011. 3. szám » Bencze Szabó Péter: Nagyapám a táskában

Bencze Szabó Péter: Nagyapám a táskában

Bencze Szabó Péter

Nagyapám a táskában

A finom, sötétbarna, a vékony marhabőrből készült csatos aktatáskát öt évtizede láttam először, azóta emlékszem rá. A nagyapámé volt, mindig büszkén cipelte magával.
– Úgy festek vele a hónom alatt, mint valami ügyvéd. Akár ügyiratok is lehetnének benne, pedig csak a BESZKÁRT igazolványomat, a naptáramat a tintaceruzával, a szarvasagancs nyelű bicskámat, és persze a szemüvegemet hordom vele – mondta egyszer.
Tényleg, ügyvéd szeretett volna lenni. De vonallakatos kocsimester volt.
Az aktatáskát apámtól kaptam, jó tíz évvel nagyapám halála után. – Majd tedd ebbe azokat a dolgokat is, amiket meg akarsz őrizni utánam – adta át nagy pátosszal.
Nagyapám most a saját aktatáskájában van.
Pontosabban néhány tárgya, irata, fényképei – tovatűnt élete utódjainknak fontos relikviái.

*

Kinyitottam Nagyapám aktatáskáját. Napokig olvasgattam a benne lévő iratokat – halotti anyakönyvi kivonatot, párttagkönyvet, sosem nyert lottószelvényt, nézegettem a kettétört fenőkövet, a szakadt korall karkötőt, egy pár alpakka kézelőgombot, a kiváló dolgozó kitüntetést. A szarvasagancs nyelű bicskát – nagyapám utánozhatatlanul tudott vele falatozni: baljában együtt tartotta a kenyeret, a szalonnát, a zöldpaprikát, jobbjával meg nyesett –, aminek jó hosszú, agyonköszörült pengéjét már jócskán elhasználta az idő.
Forgattam a nagyperkátai Elemi Iskola Értesítő Könyvecskéjét. (1914. IV. évfolyam. Karácsonykor magaviselet 3, szorgalom 2, előmenetele 2, Húsvétkor magaviselet 2, szorgalom 2, előmenetele 3.)
Találtam egy keskeny, hétrét hajtott alpakka nyakkendőt – talán ha egyszer láttam rajta: valamilyen iskolai ballagásomra kötötte; le is tépte magáról, ahogy véget ért a ceremónia.
Kihajtogattam a lepedőnyi, a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság Igazgatóság fejléces Díszoklevelét. Nagyapám, a kocsimester abból az alkalomból kapta 1947. december 31-ei dátummal, Szécsényi vezérigazgató aláírással, „…hogy a folyó évben vasúti szolgálatának huszonötödik évét betöltötte…, legyen ez az oklevél a becsületes munkában eltöltött esztendők, és a híven teljesített kötelesség elismerésének maradandó emléke.”
És egy naptár. Ott lapult a táskában. (1976-os, 52 lapján egy-egy hét hasábokra osztott napjaival. 23/T/A, Gondolat Kiadó, MSZ.5622, Tömb. Ft 11.10.)
Tanúsága szerint a 76-os esztendő decemberének első napja szerdára esett, december 31. pedig péntekre. Az év minden egyes naphoz bejegyzést írt nagyapám. Például: január 6-ra, keddre, Boldizsár napjára: „Mosás, Patyolat”.
Március 25. csütörtök: „Nyugdíj”. Május l8. kedd: „Tanácstagi beszámoló”. Június 9. szerda: „Urológus”.
Október 1-jén, pénteken, Malvin napja volt. A bejegyzés: „Tüzelő”
Mindig október elején hozatta a szenet nagyapám. Szigorú, maga szabta rituáléja volt ennek az egyszerű, hétköznapi ügyletnek. Nem lehet csak úgy leönteni, aztán puff! Először rendbe kellett tenni a pincét, amihez gyertya szükségeltetik, s kell az egész fűtési szezon idejére is. Két napig járta a boltokat. Akármilyen nem jó: kocsisgyertya, vastag legyen! Tucatot vett belőle, amúgy is spórolósan használja, kitart márciusig. Igaz, már régen izzókat szereltek a Homok utcai ház pincéjébe: fölkapcsolni a villanyt eszébe sem jutott.
A kétcsomós madzagon lógó lakatkulcsot elfordította a Tutóban. A rekesz tákolt lécajtaja hangtalanul nyílt, köszönhetően a rendszeres zsanérolajozásnak. Oda se nézett, tudta, hogy a lapát, a hosszú nyelű gereblyével együtt a vödörben áll, balra a sarokban. Ott, ahol legutóbb hagyta. Igazán nem volt mit, de azért összesöpört vagy fél marékra való szénport. Befér a húsz mázsa? Ez a kétség gyötörte minden októberben. Merthogy nem egyforma az NDK és a lengyel brikett. A tojással sosincs baj, az mindig ugyanakkora, csakhogy kevesebb meleget ad, és persze nem tudja: most mit szállít a Tüzép.
A szenes lent ült a krecniben. Mintha el sem mozdult volna tavaly óta. Fölnézett, leemelt valami füzetről egy fényesre fogdosott német brikettet, amelyet iratnehezéknek használt.
– Homok utca? Húsz mázsa? – Indigós másodpéldányt adott a pénz, a szakszervezeti tüzelőutalvány fejében. Ezzel kellett Gézához menni. Húsz mázsa német brikett tulajdonosaként aztán levett kalappal, kétrét görnyedve lépett ki a pinceirodából, résnyire húzta szemét az utcai fény.
Géza kézikocsiját könnyen megtalálta. Az Auróra utcánál a kocsma előtt parkolt. Géza odabent, lába előtt kötegbe göngyölt zsákok. A felsőn látszott a megkopott piros színű felirat: Cafe do Brasil.
Ő mindig két deci muskotályost ivott, Géza ugyanannyit, de rumból. Sosem beszélték meg, de mindketten tudták: ennyi jár előlegül a zsákolásért, a másnapi szénlehordásért.
A szenes legény reggel nyolcra érkezett. Már az Erdélyi utcából hallotta a kézikocsi zsírért rívó kerekének csikorgását.
Nagyapa nem tudta eldönteni: a lécből tákolt deszkaplató, vagy a szénporos gerinc pattan meg hamarabb. A negyven félmázsás zsák súlyától megfeszült a szenes ember. Száznyolcvanhat lépcső, negyvenszer lefelé s megváltásként, üresen ugyanennyi föl.
Pontosabban csak harmincnyolc zsákról volt szó, mert az első kettőt a konyhában álló régi, pléhlemezzel bélelt, faborítású jégszekrénybe öntötte. A konyhaasztalon már ott állt Rozika egyik régi, fehér, paradicsomos üvege. Hét deci jófajta kisüsti. Minden öt zsák után kijárt belőle Gézának egy-egy pohárral.
Géza elnyikorgott, a száraz kerékagy hangja messziről vissza-vissza hallatszott. Ottjártáról csak kéttenyérnyi szénpor-útjelző tanúskodott. A kaputól végig, a sárga makadámmal borított udvaron át, le a pincébe.
Leakasztotta a szúrágta poroló végére tekert slagot, zsebéből elővette maga reszelte vízcsapnyitó karikáját. (A csibészek mindig lecsenik a falikútról.) Feketülő patakocska öblítette körül a harmadik emelet gangjáig érő ecetfa tövét.
Újból kitisztította a makulátlan cserépkályhát: alulra rakta a jó előre összegyűjtött téri gallyakat, aztán a nagyobbacska hasábok következtek. A szén csak mindennek a tetejébe. Az udvarról betűzött az októberi nap.

*

Február 15-re, csütörtökre, Lóránt napjára: „Dedó” volt írva. Másnap, 16-án, piros nyíl mutatott vissza 15-re, mellette a megjegyzés: „Nem mentem el”.
Aznap döntött, nem megy el a dedóba. Dedónak hívta a kerületi tanács üzemeltette öregek napközi otthonát. Ide minden hét csütörtökén, a három órán át tartó foglalkozásra lejárt.
– Szenilis öregek gyülekezete – morgott mindig hazafelé tartva. Állandóan csak nyavalyognak, betegségekről panaszkodnak. És erőnek erejével közös emlékek után kutatnak, pedig azelőtt, a magány előtt, egyik sem ismerte a másikat.
Ma igazán nem megy el. Hiába vennék körül, attól még egyedül van. A szociálisok, a Népfront mindig tüsténkedő aktivistái alig várták, hogy elteljen az a három óra, amely alatt beszélgetniük, szociálisan gondozniuk kell őket.
A foglalkozások végén rendszerint mindenki vihetett magával valami nassot. Többnyire egy túrós batyut. A többiek gyerekes izgalommal figyelték, melyik batyu nagyobb valamivel a másiknál – tülekedtek, kotorásztak a tálcán, hátha megkaparintják a szebbik darabot.
A tavalyi születésnapja szörnyű volt. A szociálisok különös precizitással nyilvántartottak mindenkit, és a név, a születésnapok indokával kis ünnepségeket rendeztek. Annyian voltak a dedóban, hogy szinte minden napra jutott egy köszöntő. Ilyenkor az alapszervezet is ajándékot küldött. A besütött sárguló-ritkuló ősz hajú Aranyossiné elsőként gratulált. A 86 éves, 40 éve özvegy asszony mániákusan kereste a társaságát. (A kövér Böszörményiné azt terjesztette róluk, hogy nem csak a dedóban találkoznak, együtt járnak krémesezni. Pedig csak egyszer, véletlenségből ültek egymással a kis presszóban. És nem krémest, brióst evett.)
Hetvenhat évével ő, és ez a matróna? Nevetséges.
Aranyossiné remegő kézzel átnyújtott egy kis dobozkát. Ilyen feszültséget csak az ostrom alatt érzett, amikor tudta, feje fölött csapkodnak az aknák. Ki sem merte bontani, csak otthon oldotta meg az aranyszalagocskát. Alpakka kézelőgombokat rejtett a dobozka, mellette Aranyossiné ceruzás, remegő betűivel írt kártya: „Megboldogult férjem kézelője volt, fogadja szeretettel, Matild”.
Két hét múlva, csütörtökön, elővette a naptárát, kikereste az aktuális napot, hozzáírta: „Dedó, odaadom”.
A szekrényhez lépett, sokáig kotorászott a felső polcon. Talált egy kis dobozt, éppen belefért a csont melltű. Az, amit Rozika hordott. Kibélelte vattával a dobozkát, sokáig nézegette, majd beletette a tűt.
Fogta a kalapját, a finom, sötétbarna, vékony, marhabőrből készült csatos aktatáskát. Beletette a dobozt, és elindult a dedóba.

*

Rengeteg mindent meg akartam őrizni apám dolgaiból, gondoltam, beleteszem majd nagyapám aktatáskájába az övéit is.
De nem. Hiszen a táska már foglalt. Apám dolgainak persze majd kerítek valami mást, mondjuk egy dobozt. Végül is, valamennyien bekerülünk valamilyen táskába, dobozba – cipősbe, kalaposba, vagy egy valaha Bécsből kapott, nagy becsben őrzött, kerek, Mozart fejjel festett bádog linzeresbe.