2011. 3. szám » Benczúr Csaba: André története

Benczúr Csaba: André története

Benczúr Csaba

André története

Az elaknásított mező fakó zölden derengett a reggel fölszálló ködében. Terepszínű egyenruhák bukkantak elő a pára pamacsai mögül, miközben aknaszedő gép kattogott-zúgott. Egy órán belül a második robbanás rázta meg a területet. Valaki megint óvatlanul közlekedett, és rálépett egy taposóaknára. A katonák, a domb takarásában, maguk előtt terelték falubéli foglyaikat. Nagyot taszítottak rajtuk, amikor félelmükben megdermedtek, s tapodtat sem mozdultak. Tizenöt éves forma kamasz fiút, középkorú asszonyt és egy öreg házaspárt hajtottak. A fiú három lépés után lépett aknára. A robbanás fél lábát elvitte. Iszonyatos szenvedés múltán, a vérében fetrengve halt meg. Az asszony szeméhez kapta kezét, följajdult, nem akart előre haladni. A katona puskatussal előrelökte. Hasra esett, belekarmolt a porba. Mindenképpen el kellett jutniuk az előttük meredező sziklasorig, hogy be tudják lőni mögüle az öreg malmot. A katona szitkozódva, többször belerúgott, amíg a nő föl nem tápászkodott. A sziklák előtt fél méterrel halt meg, véres csomó maradt belőle. Az öregek szerencsésen túlélték a veszélyzónát. Az aknaszedő gép jobboldalt dolgozott, azonnal megállt, amikor kiért a sziklafedezék árnyékából. Egy lövedék sziszegve csapódott bele. A katona leállította a motort, s a biztos takarásában maradt. Társai előrekúsztak, lőállásba helyezkedtek. A többiek a bejárt úton visszaszállították az időseket, és aknavetőket hoztak.
Először a falu szélén csordogáló kispatak innenső partján álló malmot kellett elfoglalniuk a település birtokba vételéhez. Olyan volt, akár egy erőd: A védők betonnal megerősítették az ablaknyílásokat, szétbontották tetőszerkezetét, hogy ne lehessen rájuk gyújtani. Emelt, toronyszerű részében géppuskafészket helyeztek el, amelyek keletről tűz alatt tartották az aknamezőt. A többszintes épületet – parancsnokuk vezetésével – három helybéli magyar férfi, pár magyar zsoldos katona, valamint két horvát lövész tartotta. Húsz másik fegyveres elszórtan a közösségi házban, a templomban, illetve az utcákon fölállított homokzsákos állásokban őrködött. A csapat zöme a faluban lakott. Két nappal későbbre várták a horvát hadsereg fölmentő egységét, előtte semmiképpen sem érkezhetett meg, addig feltétlenül ki kellett tartaniuk.
A csapat vezére félig olasz, félig magyar származású harcos, Marco volt, aki egykor a kommunizmusban hitt, majd Vöröskeresztes orvosként került a hadszíntérre, ám pár napon belül, a fronton tapasztaltak hatására beállt a seregbe, és rövid idő alatt őrnagyi rangig vitte. Igazi nevét nem ismerték társai. Harmincöt-negyven év körüli, zömök testalkatú, sebhelyes arca fölött rövid hajat viselt, hálós sisakja árnyékából alig féken tartott indulattól szikrázó szemek meredtek. Iszonyú testi erő lakozott benne: Mesélték, mikor átalakították a malmot, egymaga megfogta, fölemelte, s a párkányra emelte a nyolcvankilós malomkövet. A környékbeli harcokban is jeleskedett; hírnevet, megbecsülést, tekintélyt szerzett az itteniek előtt, és amikor a szerbek beszorították őket a faluba, személyes bátorsága, szervezőkészsége nagy szerepet játszott abban, hogy ne adják föl a települést, hanem rendezkedjenek be a védelemre. Biztonságba helyezték az értékeket, evakuálták a nőket, a gyermekeket, fölfegyverezték a hadra fogható férfiakat. Az ellenség az aknák miatt rendkívül lassan közeledett, amelyeket nagyobbrészt négy évvel korábban, még az első offenzíva idején, éppen ők helyeztek el a határban. Több száz darab, javarészt beazonosíthatatlan elhelyezkedésű taposóaknáról van szó, mik – az idő múltával, az időjárási viszonyoknak köszönhetően – egyre mélyebbre süllyedtek a talajban. E gyilkos gépezetek közül számos akna örökre ott marad a földben, és jóval a háború után is szedik áldozataikat, dacára annak, hogy a falusiak messze elkerülik a „fertőzött” terepet. Elhelyezőiktől sohasem kapták meg a pontos dokumentációt tartalmazó térképet.
A csapatban André feladata volt a tetejétől megcsonkított toronyba állított géppuska kezelése. A fölszálló ködben az ellenség a dombtetőről irányított szárnyas aknákkal kezdte belőni a malmot. Erre André vaktában lődözött a rétre, ám ahogyan elmúlt első fölindultsága, észrevette a sziklataréj csipkéi között egy-egy pillanatra láthatóvá váló fejeket. Rájuk küldött egy sorozatot. A kőről visszapattanó töltények hideg szikrákat vetettek a sziklafedezéken. Az egyik fej már nem bukkant föl többé. A malom mellvédje mögül is kattogni kezdtek a géppisztolyok. Katonák futottak át a réten, André leterítette egyiküket. A vér diadala kerítette hatalmába a zsoldost. A támadóknak hátrébb kellett húzódniuk, de mivel nem látták a célpontot, pontatlanul lőttek. A gránátok valamivel a védők mögött, a patakban s az első utcában robbantak.
A reggeli köd végleg eloszlott a rét fölött. Délben megérkezett a szerb nehéztüzérség. Két tankkal és négy ágyúval zárótűz alá vette a malmot, az egyenes utcákat. Az ágyúzás első hulláma mindjárt hat lakóházat telibe talált, porrá omlasztott.
A támadás alatt egy-egy helybeli, magyar zsoldos és horvát katona halt meg a malomban, hárman pedig az utcai harcokra fölállított homokzsákállásban lelték halálukat. Marco elhatározta, föladják a malmot, mivel lehetetlen tovább tartani. Üvöltve leparancsolta embereit a védelmi állásokból; a habozókat, a hősködőket megütötte, kituszkolta onnan. Rádión a faluban elhelyezett egységeket is hátravonta. A patakmederben fölfelé haladva, megpróbáltak eljutni a templomig. André fölkapta géppuskáját, csatlakozott a többiekhez. Nagy nehezen leereszkedtek a hiányos cementlépcsőn. A dermesztően hideg vizű patakban gázoltak, mikor elsüvített fölöttük egy tank ágyújából kilőtt lövedék. Valósággal kettészakadt, összeroskadt tőle az ég, iszonyú hanggal csapott be a parton álló házba, pozdorjává zúzva homlokzatát, végül a mögötte épített lakóház udvarában kötött ki. Téglák spricceltek ki a falból, malter- fagerenda-törmelék záporozott a visszavonulókra. Védekezésül fejük fölé emelték kezüket, de némelyikük elkésett, arcukba pattantak a szilánkok. A harcosok a patak kanyarját követve, eljutottak a templomkertig. Belökték a szétnyílt kovácsoltvas kerítést, átrohantak a sírok között, és az altemplom bejáratánál behatoltak a mellékhajóba.
Éppen időben tették, mert bombák zuhantak a fák közé, szétszaggatták ágaikat, berobbantak a síremlékekbe, s belefúródtak a földbe. A faluból is visszaszállingózott a maradék túlélő csapat. Erős remegés rázta meg a templomépületet. Bezárták a kaput, a karzatot rárobbantották a főbejáratra. A két évszázadon át elmozdíthatatlan orgonasípok fogpiszkálóként dőltek az üres főhajóra, mely úgy festett, akár egy feldúlt tornacsarnok. André a torony aljában foglalt állást. Egyik horvát lövésze erősítésül a toronyba kúszott föl falubéli fegyvertársa mellé. Marco fölnyittatta a tartalék muníciós ládákat, töltényt osztott szét. Az ellenség aknavetővel próbálkozott, de nem tudták belőni az üvegablakokat, mert Marco egy héttel korábban – a falusiak élénk tiltakozása ellenére – gondosan kitörette, s befalaztatta azokat. Életmentő megoldásnak bizonyult mostan. A falak meglepően hosszú ideig: órákig bírták az ágyúzást. Időközben beesteledett, és ők még mindig életben voltak. Marco végső megoldásnak tartotta az altemplomot. Akkor húzódtak le oda, amikor minden összedől fejük fölött. A toronyban elhelyezett két géppuskás tisztában volt avval, szükség esetén sohasem jutnak le. André maga sem volt meggyőződve róla, hogy időben odaér az „egérlyukig” – ahogyan nevezték. Végképp akkor gyöngült meg bizodalma, amikor ellőtték alóla a falépcsőt, és szinte a semmiben lógott, négy méter magasan. Éjfélkor elcsöndesedett a fegyverzaj, ideiglenesen fölfüggesztették a támadást. A védőknek alkalmuk nyílott enni, egy kicsit összeszedni magukat. A támadás kezdete – reggel – óta tizenkét halott katonát számoltak össze, ezen fölül a kint rekedt idősek között is minden bizonnyal voltak áldozatok. Marco akkor sebesült meg, amikor a legkevésbé számított erre a lehetőségre.
Történt ugyanis, hogy egy gerendát támasztottak a falhoz, amin fölkúszott Andréhoz, s leküldte pihenni. Negyed kettőkor óriási robaj hallatszott. Először nem tudták, mi az. A mennyezet rettenetes dörejjel kettényílott, a gerendák lassan lebillentek a tetőzetről, és egyre-másra hullani kezdtek. A templomtorony méltóságteljes lassúsággal fordult ki helyéből, akár egy kivágott fa, s iszonyú robajjal omlott a főhajóra. A légnyomás kiröpítette Marcót a helyéből, félresodorta, nekivágta az előtér tölgyfa burkolatának; cserepek és könnyű törmelék hullott rá. Öten szörnyethaltak a kőesőben, a többiek lemenekültek a csigalépcsős folyosó által védett altemplomba. Két súlyos, több könnyű sérültjük volt. Az egyik katonát összezúzott belső szervekkel fektették egy plébános tizenhatodik századbeli, elmosódott föliratú szarkofágjára. Tizenkilenc éves fiú volt, rövid haláltusa után meghalt. Már nem volt morfinjuk, amivel enyhíthették volna a sebesültek fájdalmait. A másik harcos üres kőkoporsóban, fejsérülésekkel távozott el az élők sorából, percekkel a torony fölrobbantása után.
Marco nem veszítette el az eszméletét, bár háta csaknem leszakadt az őt ért nagy erejű ütéstől, egyik lábában görcsös fájdalom égett, s zúgott feje a légnyomástól. Homályos formákat észlelt maga körül, azt hitte, látászavarai vannak, mígnem rájött, hogy a templom elülső részében kavargó por teszi zavarossá a képet. Géppisztolya a törmelék alatt lapult, de tartalék revolverét a derekára erősített táskában találta. Kivette, fölhúzta, az oltár felé sántikált. Addig akart lejutni a középen található altemplom lejáratán, amíg újabb lövések nem érik a templomot, rá nem omlasztván a falat az egérútra. Rövidesen fémkerekek csikorgását hallotta. A tankok a templomot körülölelő kertbe gurultak. Marco arra gondolt, nem tehet szemrehányást a sorsnak, ha itt és most hal meg. Olasz-magyar vére elszánt, vakmerő, kétségbeesett ellenállásra sarkallta; gyerekkorának szigorú, elfeledett katolicizmusa, megtagadott kommunizmusa, megszegett orvosi esküje ellenére kész volt harcolni, ölni, amint azt évek óta folyamatosan tette. A falakon repedések pókhálói vágták ezernyi mozaikká a több évszázados freskókat. Marco életbe vetett hite ugyanennyi darabra zuhant szét, melyek még akkor sem álltak össze egésszé, amikor az öt évszázad milliónyi lépése által simára csiszolt lépcsőhöz botorkált. Bekiabált, nehogy fegyvertársai lelőjék; túl kellett harsognia az orkánná erősödött zajt. Lejutott az „egérlyukba”. A leomló templomfalak egymásnak dőltek, velük együtt roskadt össze a maradék tetőszerkezet; mindössze a homlokzati rész – torony nélkül – maradt állva. Az altemplom döngve megtartotta a rázúduló kőrengeteget, s bevehetetlenné vált a romok által. Tizenegyen élték túl a támadást.
Marco és társai nem rendelkeztek elegendő lőszerrel, élelmük, vizük egyáltalán nem volt, viszont kódolt rádiótelefonjuk működött. Szerencséjükre mindössze egyetlen napot kellett kucorogniuk a dohos, levegőtlen pincehelyiségek díszes, ősi kőkoporsói között, míg a horvát hadsereg páncélosainak megérkezésére vártak. A túlerőben lévő, gépágyúkkal és számos aknavetővel támadó horvátok rövid harcok során kiseprűzték a szerb alakulatot a faluból.

André minden csapszékben és bordélyházban olyan elevenen, szemléletesen számolt be az eseményekről, hogy aki hallotta, úgy érezte, maga is részt vesz az öldöklő küzdelemben.
– Markológéppel kiásták a lejárót – folytatta André. – Mindvégig ügyeltek arra, hogy gondosan betartsák rádión adott útmutatásainkat, máskülönben ránk szakadt volna az altemplom mennyezete. Amikor kijöttünk a felszínre, nem találtuk a templomkertet, mert egész egyszerűen megsemmisült. A harckocsik szétrombolták a sírokat, fölszántották a füvet, összelőtték a növényzetet. Alig maradt valami a templomból, csupán a torony alsó támfalai a bejárattal, meg a sekrestye. Körbejártuk az utcákat. A falu egyharmada szintén földdel vált egyenlővé. A gránátok pusztítása miatt a megmaradtak közül sem maradt érintetlen épület. Rövid, néhány órás itt-tartózkodásuk dacára, a szerbek cirill betűkkel, különféle nacionalista jelképekkel összefirkálták a főutca házait, soviniszta jelmondatok éktelenkedtek a tanácsháza s a kultúrház falán. – André hadarni kezdett, csakúgy ömlött belőle a szó. – Számba vettük, hogy a halottakat, elláttuk a könnyebb sérülteket, helyreállítottuk a beköltözhető épületeket. A horvátok tíz kilométerrel északra visszavetették az ellenséget. Egyéb hadműveleteik miatt már nem tudták visszacsoportosítani haderejüket a környékre. Persze akkor még nem tudtuk, hogy a háború befejeződött a falu számára.
Mindenki arra gondolt, André szerencsésnek mondhatja magát, hiszen túlélte a csatát, és részese lehetett egy ilyen jelentős, életre szóló eseménynek, noha számtalan hasonló történet lejátszódott szerte Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában. Majd’ minden falu őrzi saját, kis gyilkos csatáját, hőseit. Ennek a falunak a csapat vezéralakja, Marco volt az igazi hőse, hiszen az ő vezetésével szálltak szembe a túlerővel. A lakosság csupán a következő héten merészkedett vissza, s döbbent csöndben csatlakozott hozzánk a romok eltakarításában. Elődeik a középkor óta itt éltek, kisebb-nagyobb veszteségekkel túléltek törökvészt, a háborúkat, de ekkora pusztítást ők sem láthattak. Alapjáig szétlőtték a malmot, a patak kifutott medréből, és elárasztotta az alsó utcákat.
Valamennyi túlélőben – katonákban és a falusiakban – érezhetően újra föltámadt az odaát tapasztalt, csontjaiba épült, dermesztő félelem. Újraélték, ahogyan az immár idegenné váló hatalom maga alá gyűrte őket. A szétrombolt falu elaknásított mezeje s a járható földek jelenleg is úgy néznek ki, akár a vasakkal teletűzdelt szeméttelep.
A harcosok látták a falubelieken, mennyire szenvednek, látták arcukon az elkeseredett vádakat, hogy erre jöttek vissza, csupán ennyi maradt szülőhelyükből?! E tény sokkal jobban megrendítette a túlélő katonákat, mint a templomot rengető ágyúzás. André ekkor határozta el, hogy felhagy a hazardírozással. Később, újragondolván a dolgot, mégiscsak arra a döntésre jutott, egyelőre marad, és önkéntesként, reguláris hadviselőként tovább harcol. Annak idején Marco is ilyet érezhetett. Így történt, hogy őrmesteri rangban, hivatalosan is belépett a horvát hadseregbe.
Marco megtartotta embereit, bár lényegében új alakulatot kapott. A csapatot Karlovác mellé vezényelték. Egy hónappal később André és Marco elszakadtak egymástól. A háború akkortájt dühöngött leginkább abban a körzetben. Az egyik csatában Marco mindkét lábát ellőtték. Amputálni kellett őket. Hetekig katonai kórházban feküdt, szerencsétlen emberi ronccsá vált. Amikor már nem bírta tovább, revolverét szájába illesztette, s meghúzta a ravaszt…
Mikor André a katonai táborban hírül vette, mi történt egykori parancsnokával, ennyit jegyzett meg keserű iróniával:
– Így enyészik el a kósza dicsfény…
De tüstént megbánta, hogy szólt, és elharapta a mondat végét.
2002. február 23. – március 23.
(Javítva: 2005. február 28-án és 2009. március 30-31-én és 2011. szeptember 13-án)