Kezdőlap » Remény » 2011. 3. szám » Deutsch Gábor: A Neiser-família Dombóváron

Deutsch Gábor: A Neiser-família Dombóváron

Deutsch Gábor

A Neiser-família Dombóváron

Neiser György üzletember – divatos szóval: vállalkozó – izraeli lakos, de több éve Magyarországon folytatja tevékenységét. Gyermekkorát az Újlipótvárosban töltötte, a Csáky utca – ma Hegedűs Gyula – templomába járt, énekelt a kórusában, „a kötelesség fiává” – bár micvó – avatása ezen zsinagógában bonyolódott le. Az iskolák államosítása után mindkét szülője – ez előírás volt – írásban kérte a Tanácsnál a szombati és ünnepnapokon az írás mellőzését. Egzisztenciális és a vallás betartásának problémája, létbizonytalansága miatt a család elhagyta az országot vagy ötven éve. Azt azonban hallotta, hogy felmenői Dombóváron éltek. Bár nem hitt az utazás sikerében, nemrégen mégis felkereste a Tolna megyei várost, hátha ősei sírját megleli és valami emlék is marad a számára. Hallott Takács Istvánné könyvéről, találkozott a szerzővel, aki nagy meglepetésére egy ízléses kivitelű, gondosan szerkesztett vaskos könyvet adott a kezébe. A dombóvári zsidóság története című művét. Csodálkozása nőttön-nőtt, mert a Neiser névvel a könyv oldalain többször is találkozott, sőt megtudta, hogy egyik rokona, József az első világháborús impozáns emlékmű sebesült katonájának a modellje volt. Erről még szót ejtünk.
A könyvre tekintve elmondhatjuk, hogy a nyugdíjas tanárnő Takács Istvánné úgy érezte, bár a város történetéről már készült átfogó, jeles tanulmány, elsősorban a 2005-ben elhunyt dr. Szőke Sándor jóvoltából, de az ottani zsidóságról még nem jelent meg részletes elemző munka. Jóllehet, a város urbanizációja és polgárosodása ügyében ugyancsak hálás lehet nekik. A szerző segített egy pályázat elkészítésében, így kutatásai, anyaggyűjtése nyomán annyira megfogta a téma, hogy nem tudta letenni a tollat. Kiderült az is a múló idő nem kímélte az irattári anyagokat, így számos levéltár, könyvtár, dokumentum, képanyag áttanulmányozása vált szükségessé ahhoz, hogy hiteles képet tudjon alkotni. Mint pedagógus is érezte, hogy sok a megválaszolatlan kérdés. A feleleteket hiteles, meggyőző érvekkel lehet megadni. „A tények megszívlelni valók – írja a szerző –, a múlttal való szembenézés néha fájdalmas, de megkerülhetetlen”.
A gazdag anyagból csak mazsolázni tudunk, elsősorban – barátunkra tekintettel – a Neiser-famíliára koncentrálunk, de azért igyekeztünk a könyv szellemében a dombóvári zsidóság múltjáról némi tájékoztatást nyújtani.
1968-ban a Dombóvári Téglagyár közelében római kori temetőre bukkantak. Az egyik sírban zsidó gyermek csontvázat leltek. Egy ólom amulett rajza, sófár, hétágú gyertyatartó, pálmaág a bizonyíték. Valószínűleg Szíriából járhattak zsidók e vidéken a római légiók korában. Sokáig – a jelek szerint – nem telepedtek le Tolna megyében. A törökök utáni újjáépítés a megye benépesítését igényelte. Az 1700-as években számos magyar, bajor és sváb új hazát teremtett magának, nyomukban feltűntek görög, rác és zsidó kereskedők. A nemesség a kereskedelemmel nem foglalkozott, 1717-ben Esterházy József Antal, a dombóvári uradalmában 4500 mérőnyi gabonát adott át Spitz Ábrahám nevű császári-királyi zsidónak értékesítésre. 1720-ban a levéltári anyagok szerint a helységben letelepedett az első zsidó, bizonyos Ábrahám Izsák, feleségével, öt fiával. Vele tartott a fiúk házi tanítója, aki a sajhet (rituális metsző) tisztét is ellátta. Egy nem zsidó kocsis is elkísérte, aki minden munkát elvégzett, amit a vallás szerint szombaton nem szabad. Szerteágazó tevékenységet folytattak. Ellátták az uraság szeszfőzdéjét, mészárszéket működtettek, szatócs üzletet nyitottak, eljártak vásárokra. Az Esterházy család befogadta a zsidókat, akik szívesen laktak kis mezővárosokban, mert az áruforgalom, a termékek elhelyezése kölcsönösen kedvezett a kereskedőnek, földbirtokosoknak.
A Neiser névvel az 1797-es összeíráson találkozunk először a forrásul szolgáló könyvben. Ábrahám Neiser és Isacus Neiser. A késői utód, N. György úgy tudja, hogy marhakereskedéssel foglalkoztak. Valószínű több lábon álltak, kortársaikhoz hasonlóan a kereskedés mellett a zsidók ipart is űztek. A felsorolás szerint szabó, öveges, házaló, pálinkafőző, rézműves, okleveles sebész (Schulhoff Adolf – Csehországból érkezett) is szerepel a listán. Az 1840-es években a foglalkozások között egy szófert, „a tízparancsolat íróját” is ott találunk, méghozzá Blayer Dávid személyében, akiről a kiváló író, Hajdú (Honig) Miklós kedves szavakkal emlékezik meg. A Neiser nevet kutatva, az 1840-es összeírásban látható Leopold és felesége, hét gyerek, valamint egy legénye és az akkor 28 éves Neiser Eszter neve. Az idő haladtával a mesterségek bővülnek, orvosok jelennek meg, értelmiségek például ügyvédek. Az 1848-as szabadságharcban derekasan részt vettek, a Sas (Spitzer) család ősei közt honvédtisztet, századost is tisztelhettek.
A dombóvári zsidók a kereskedelem mellett a vasút finanszírozásában is részt vállaltak; téglagyárat, tejüzemet, vagy ahogy nevezték: vajgyárat létesítettek. E helység jelentős gabonapiac volt, gazdag állattartással. Ezért a mezőgazdasági termékek értékesítésében, állatkereskedelemben igen nagy szerepet vállaltak a zsidók. A Neiser és Fein egyik magtára az Erzsébet utcában állt, a másik Stamm doktor háza mögött a vasút feletti részen. A MÁV-nál a legkülönbözőbb pozíciókban dolgoztak. Géplakatos és váltókezelő, vasúti mérnök és kalauz, mozdonyvezető és távírász, sőt két állomásfőnököt is jelez a krónika Gottlieb és Bedő urak személyében. Az Önkormányzatban is vállaltak szerepet. Létszámban a legtöbben a század végén az 1890-es években éltek e felekezetből a városban. Elérték a lakosság 9 %-át. Bár az együttműködés a helybeliekkel többnyire felhőtlennek mondható, felelős személyek, egy elöljáró és egy tanító uszítására mégis sikerült zavart kelteni, félelmet okozni. Az alispán és a kormány határozott lépése, mind a két személy leváltása háttérbe szorította azon időben a disszonáns hangokat.

Hitközségi élet. Pontosan nem tudni a kehida megalakulásának dátumát. Kezdetben bizonyára addig az egyik jobb módú hittestvér lakásán gyűltek össze imára a zsidók. A Hevra Kadisa (Szent Egylet) „a holtak tisztes eltemetéséért” intézmény 1820-ban alakult. Valószínűleg a Nyitra vármegyéből, Szenicről ideszármazott személy, a Honig család valamelyik tagja alapíthatta. Igen sokáig, 1886-ig nem működött önálló hitközség, hanem a hőgyészi ortodox közösséghez tartoztak. Hajdú Miklós szerint 1840-ben már állt templom Dombóváron, a Kakas-dombon. 1860-ban vallási iskola, héder létesült. Elképzelhető, a hitközség, amely a kongresszusi (népszerű nevén: neológ) tendenciához csatlakozott, 1885-ben a nagytemplom építésével egy időben alakult. Mások szerint előbb, mert a már említett zavargások idején 1882-ben Reinitz Gábor mint elnök fordult az alispánhoz segítségért. A szellemi vezetést tekintve mint rabbi-helyettes és mohél (körülmetélő) Weisz Majer volt, és 1880-1893 között működött. Sok éven át Frey Izrael kántor funkcionált a kilében (közösségben). A főrabbi teendőit hosszú ideig a vészkorszakban elpusztult dr. Friedmann Hillél látta el 1929-től. Megbecsült, népszerű embernek, kitűnő szónoknak ismerték. Madarász községben született, 1921-ben Szarvasra hívták vezető lelkésznek, majd Dombóvárra került. „A numerus clausus árnyékában” című könyvében bátran hívta fel a figyelmet a közeledő veszélyre. A szemtanú, dr. Krausz Henrik szerint elhurcolása után Magdeburgba került. Megtartotta a szent ünnepeket, fejből recitálta társainak az imákat. 1944. decemberében halt meg. Felesége Rab Erzsébet túlélte a vészkorszakot, megrázó könyvet írt „És nem verik félre a harangot” címmel. Az Új Élet című lapban rendszeresen publikált, 1982-ben hunyt el, a Farkasréti temetőben nyugszik.
A Dombóvári Hitközség legaktívabb szervezete az 1883-ban megalakult Nőegylet volt. Feladata jótétemények gyakorlása, szegény, beteg, öreg, gyermekágyas anyák támogatása, rászoruló menyasszony segélyezése. Ellátták őket meleg étellel, ruházattal. A Nőegylet természetesen a zsidó szegény sorsúak gondozását tartotta kötelességének, de nem volt érzéketlen környezete helyzete iránt sem. A pusztító 1940-es dombóvári árvíz károsultjait a szolidaritás jegyében támogatták, fajra való tekintet nélkül. Az anyagiakat, a gyűjtés, teadélutánok és műkedvelő színjátszók előadásának hasznából kasszírozták be. A közreműködő „színészek” között is találkozunk a Neiser névvel, N. István személyében. A Nőegylet egészen a vészkorszakban történt elhurcolásig igyekezett munkáját folytatni, vállalt céljának megfelelni.
A történelmi krónikához visszatérve az első világháborúban a zsidók minden rosszindulatú ferdítéssel szemben hősiesen harcoltak. 13-an a harc mezején véreztek el. Közöttük Neiser Ferenc is. Nevüket emléktábla őrzi, amelyet a zsinagóga belső falán helyeztek el. Írjuk ide a többiek nevét is: Ács Jenő, dr. Balogh Sándor, Fein Gyula, Goldner Vilmos, Goldschmied Miksa, Kaiser Gyula, Kaiser Mihály, László Lajos, Neifeld Imre, Rosenspitz Henrik, Vajda Ernő, Weiner Géza. Számos zsidó kapott magas kitüntetést, többek között századosi rangban szolgált dr. Riesz József, a szegények orvosa. (Auschwitztól ez sem mentette meg.) Jellemző, hogy a keresztény művész, Fetter Károly a most is álló Hősök Szobra sebesült katona alakját Neiser Józsefről mintázta. Róla annyit kell tudni, hogy apja, Neiser Antal kereskedő építette a település első moziját, amelyet színházteremnek is használtak. Lényegében kulturális központnak nevezhetjük. A fia, József megjárta a hadak útját, a föld forog jobbra-balra, a komor szobor áll egy helyben, beszédes, mert a vihar okozta sebeket nem lehet kisajátítani, bűnbakokat keresve. A zavaros háború utáni hangulat forradalmak, ellenforradalom, éhínség, terror után következett némi csendes idő, konszolidáció, a Bethlen-korszak.
Mielőtt továbbmegyünk a történelem ösvényén, említsünk meg két művészt, akik Dombóváron születtek és jelen sorok írójára nagy hatást gyakoroltak. Az egyik: 1885-ben született Hirsch Zoltán, népszerű nevén Zoli bohóc. Bádogosnak tanult, a 110 cm „magas” emberke, azonban őt a cirkusz világa vonzotta. Gyerekként nagyon sokszor megnevettetett. Talán millió kissráccal együtt. Könyvét is olvastam: Kis ember nagy élete. Közel 60 éves volt, amikor „világhír ide vagy oda” – a pokol éhes szája elnyelte. Hihetetlen a kora, ő mindig egy naiv gyerek maradt, akinek társai derűre hangolása jelentett életcélt.
A másik művész ma is közöttünk él – remélhetőleg még sokáig – Pataki Ferenc, a világ talán legjobb fejszámoló-művésze. Pataki Árminnak, a dombóvári Ilka nagyáruház tulajdonosának a fia. A gyerek játszott a boltban, mellékesen figyelte édesanyját, aki csak odaszólt: Mennyi? És a fiú azonnal rávágta a tévedhetetlen összeget, amelyet a vevőnek fizetnie kellett. Produkálta magát Lakner bácsi színházában, majd 1942-től 45-ig munkaszolgálatot teljesített, azután szovjet hadifogságban fakitermelésen dolgozott. Majd 1952-ben letette az artista vizsgát és ejtette ámulatba az embereket minden este. Illetve nemcsak este, mert az ötvenes években láthattuk őt a Ligetben olyan kis varietében, ahol reggeltől estig ment a műsor és ő oldotta meg a nehezebbnél nehezebb feladatokat. De határon belül és azon kívül előkelő színpadokon vagy éppen a tévében nagy közönséget szórakoztatott és kivívta elismerésüket.
Ezen intermezzo után beszéljünk – írjunk – az 1930-as évek közepéről, amikor Európa ege beborult. A rossz sínre állított vasút feltartóztathatatlanul haladt a katasztrófa felé, még akkor is, ha egy-egy józanabb masiniszta csökkenteni tudta a sebességet. A tudós Friedmann Hillél figyelmeztetése fenyegető valósággá vált. Dombóvár felett sem maradt tiszta az ég. A helyi újságokban szokatlan hang vált uralkodóvá: a nyílt uszítás. A gazdasági nehézségek jó talaja az egyszerű magyarázatnak: mindenről a zsidók tehetnek. Már a gáláns adományok is provokációnak, önreklámnak lettek minősítve. A hamis ideológia több évtizedes terjesztése különösen a fiatalok körében megtette a hatását. 1938-tól a sajtóban alig volt tere a bátor ellenkezésnek. Dombóvár országgyűlési képviselője Rajniss Ferenc, aki később tagja lett a Szálasi-kormánynak, a zsidótörvények leghangosabb támogatója. A Sas-család, amely oly sokat tett a városért, dokumentáltan már 1848 előtt honos volt az országban, sorsuk mégis ugyanaz lett, mint a többi hitsorsosé. Kitüntetések sem számítottak. (Zárójelben jegyezzük meg, Sas Éva óvónő unokahúga Szenes Hanna Anikó, a hős ejtőernyős, számos nyarat, vakációt töltött a helységben.) Előbb gazdasági korlátozások, majd sárga csillag, aztán gettó következett. A Szent Orsolya-rend zárdájának apácái bátran bujtattak embereket, végig derekasan viselkedtek, bár csendőrök megfenyegették őket. 1944. június 26.-án került sor a deportálásra. (Más vélemények szerint néhány nappal később.) Július 7-én érkezett Auschwitzba 622 dombóvári magyar lakos. A hátramaradt javaikat lefoglalták, az elhagyott üzleteiket és lakásaikat kisajátították. Az elhurcoltak többsége 541 fő, odaveszett. Megközelítőleg 90-en élték túl a vészkorszakot, 14 %.
Dombóváron a mártíroknak nagyméretű emlékművet állítottak 1947-ben, Farkas Tibor alkotását a zsinagóga kertjében. Tábláin nemcsak a deportáltak, hanem a munkaszolgálatosok neve is szerepel. Akiket tarkón lőttek vagy a mostoha körülmények miatt haltak meg tífuszban, végelgyengülésben, magyar földön, Németországban, de nem kevesen a végtelen orosz sztyeppén fagytak meg. Sokan, gyenge ruházatban, a Don kanyarban vesztették életüket. Az említett táblákon 13 Neiser nevet láthatunk. Az ünnepélyes felavatáson dr. Krausz Henrik, kaposvári rabbi mondott beszédet. A hitközséget Fein Lajos elnök Spitzer Miklós és Bogler Lajos alelnökök igyekeztek újjászervezni. Szerették volna a templomot is felújítani, nehezen gyűlt rá a pénz. Az embereket új kihívások, államosítás, vallás megtartásának problémája, egzisztenciális gondok nyomták, számosan el is hagyták a várost, sőt az országot. Szétszóródtak a nagyvilágban, de elsősorban Amerikában és Izraelben találtak menedéket. A helyi hírlap beszámolt annak idején Tildy Zoltán köztársasági elnök amerikai látogatásáról. Az államelnök felesége fogadta az új amerikaiakat, tehát a magyar kivándoroltakat, közöttük szívélyesen elbeszélgetett a Dombóvárról származó tanítványával, Neisen Rózsival. A kör szűkült, a hitközség megszűnt, a 2001-es népszámláláson 7 ember vállalta zsidóságát.
Feltétlenül szót érdemel a temető, amely örök bizonyíték, hogy egykoron zsidók is éltek a városban. 1820-ban alakult – mint írtuk – a Szent Egylet, amely őre és gondozója is volt a gyásszal kapcsolatos minden objektumnak. Valószínűleg ennél a dátumnál már korábban is béreltek Esterházy herceg birtokán a Kapos mentén földet a temetkezésre. Mezőgazdaságra alkalmatlan hely lett kijelölve 1870 körül is, mert már szűknek bizonyult e tér, megnagyobbításában a herceg uradalmának felügyelői jóindulatúan segédkeztek, új területet biztosítva. Így több részből áll a viszonylag nagy kiterjedésű sírkert. Nincs bekerítve, díszkerítést ugyan megszavaztak, el is kezdték az építését, de minden bizonnyal anyagiak híján befejezni nem tudták. A megépült díszkerítés már csak romjaiban létezik. A temetőt benőtte a bozót, a gaz, a fű. A később telepített részét a könyvet író tanárnő 3 diákja Erdélyi Roland, Molnár Kristóf és Rajczi Szabolcs segítségével feltárták az olvashatóság érdekében. A tanárnő ezen sírkövek alatt nyugvók nevét számba vette, feljegyezte, Neiser név is akadt közöttük, Abelesz is. Ez utóbbi sok településen előfordult.
Mi maradt tehát az egykor virágzó zsidó életből. A megrokkant zsinagóga, amit raktárnak használtak, akaratlanul az első világháborús Hősök szobra, a temetők düledező kövei, az emlékmű a nevekkel, egykori jeles írók: Hajdú Miklós, Rab Erzsébet, és mások, könyvtárakban talán még fellelhető alkotásai és mindenekelőtt Takács Istvánné pedagógus Dombóvári Városszépítő és Városvédő Egylet felelős kiadásában számos szponzor támogatásával kiadott reprezentatív műve, amelyet nem lehet eléggé és elégszer megköszönni. „Örökké élnek, akiket megőriz az emlékezet.”

U. i. 1969-ben kórházat kapott Dombóvár. Riesz József dr., a szegények orvosa sokszor kezdeményezte, szorgalmazta ezen intézmény felállítását, hiába. A város lakói úgy érezték, az új létesítmény neve az 1944-ben elhurcolt és mártírhalált halt doktorukat illeti meg, amit érthetetlenül, az akkori megyei párt és állami vezetők elleneztek. Az Egészségügyi Minisztériumban azonban az arra illetékes tisztviselő Riesz doktor érdemeit elismerve, egy mellszobor felállítását viszont méltónak találta. A bronzba öntött művet Borsos Miklós, 20. század kiemelkedő művésze tiszteletből – ellenszolgáltatás nélkül –vállalta és készítette el.
Simon Károlynak, a Dombóvár és Vidéke című lap 1990. februárban megjelent írása nyomán.