Kezdőlap » Remény » 2011. 3. szám » Murányi Gábor: Végszavak az abszurdista realistáról

Murányi Gábor: Végszavak az abszurdista realistáról

Murányi Gábor

Végszavak az abszurdista realistáról
In memoriam H. Barta Lajos

H. Barta Lajos Harta-könyvének hátoldaláról idézem a következő, mottóul választott kis abszurd szóváltást, melyet valamikor faluja utcájáról szedett föl:
„– A Mari jól van?
– Jól.
– Azt mondták, nincs jól.
– Ki mondta?
– A Kati.
– A Kati csak ne beszéljen. Nincsen jól.
– Nincs jól a Kati?
– Rosszul van.
– Na, ezt megmondom a Marinak.”
Talán e Lalira jellemző fanyar-bölcs ironikus párbeszéd ad egyfajta magyarázatot arra a minapi döbbenetünkre, hogy mi, egykori társai, kollégái, barátai nem tudtuk, hogy Lali „nincs jól”. Ő nem mondta, mi nem kérdeztük – az örökvidám Lali csak jól lehet.
Hallgatásába sok minden belejátszhatott, de aligha a pletykától félt. Talán inkább minket féltett, sejtette, tudta, mi sem vagyunk jól. Nem úgy nem vagyunk jól, ahogy ő, ez a fajta nemjóllevés még előttünk, a most tőle búcsúzók előtt áll. De: amúgy hábartai értelemben tényleg nem vagyunk jól. Ritka, rövid kegyelmi pillanatokat leszámítva, talán sosem voltunk jól.
Nem jól létünk oka az a sóhajtás, amelyet Lali legutolsó könyvének címéül tömörített: Ó, te boldog XX. század.
Élni, megélni, túlélni ez a század, ez a megbicsaklott század adatott neki is, nekünk is – még ha belelógunk is a XXI.-be.
Élni, megélni, túlélni, persze, sokfajta technikával lehetett. Lali a tökélyre fejlesztett abszurditást választotta. Az első, a legelső: mindig mosolyogva élte az életét. Arcberendezését, fizimiskáját is ilyenre idomította: magas homlok (KOPASZ – szólna most vidoran közbe Lali), mindig rád néző, vesébe látó, mégis, vagy éppen ezért szelíd szem, hedonistán pufók toka, és a szinte lehervaszthatatlan somolygás. Lali – vagy hogy egy másik kedves becenevét is említsem –, Husi arca akkor is derűt sugárzó maradt, ha éppenséggel, nagy ritkán kizökkent a „szerepéből”. Ha mérgében 220-ra felszaladó vérnyomása vörösre változtatta magas homlokát, de néhány pillanat, súlyosabb esetekben néhány perc múltán minden visszazökkent az eredeti kerékvágásba. Ezeknek üssön meg a guta? – kérdezte, magyarázta, nyugtatta magát, bennünket.
Az ők, az ezek konkrétan nehezen megfogható, mindig változó valakik voltak. Ilyen-olyan picinyke hatalmasságok, mind-mind a boldog XX. század teremtményei, kicsit talán pontosabb meghatározással – megint egy H. Barta-kötet címével: – olyan Balkánemberek, akiknek ez jutott. Ez a térség, ez az ország, ez a történelem.
Olyan világ, amelyről hajszálpontos látleletet az egyik általam igen kedvelt habartai bon mot ad: „Egyszer láttam egy abszolút normális embert…de az rettenetesen bolond volt.”
Ebben a történelemben, ebben a bolond világban volt otthonos H. Barta. De megint csak pontosítanék: nem is otthonos volt, csupán otthonosságot teremtő.
A kifordítással, az írói ars poeticájává emelt mindenre visszájaként tekintő világszemléletével. Pedig az abszurdot mesterfokon űző Lalinak, mint többször is nyilatkozta, a nagy magyar realisták voltak a példaképei, mindenek előtt is Móricz. Az ő nyomdokaiba próbált lépni először újságíróként, riporterként. Dagályos jelzőktől mentes, lecsupaszított mondatú, a későbbi stílusát előlegező cikkek születtek 1960-as évekbeli riportútjaiból. Ezenközben, újságírói munkáját végezve fedezte fel, hogy a valóság mennyire könnyen válik patetikussá, fordul szájíz-keserítő nevetségességbe, s hogy számára az abszurd lehet az igazi realizmus.
Mert az abszurd a realitásban gyökerezik. Abban a fél évszázaddal ezelőtti riportjában például, amit egy berekböszörményi útján készített arról a parasztemberről, aki életében először egy téesznyugdíjas-kirándulás résztvevőjeként vette szemügyre a falujától 60 kilométerre fekvő cívis fővárost, Debrecent. Azaz, csak szemügyre vette volna, mert a 80 éves bácsika szürkehályogos szeme legfeljebb a nagytemplom körvonalait volt képes érzékelni. Az epizód már Lali 1966-os Kiáltás című, pályázatnyertes színdarabjának szövetébe is bekerült, akkor még drámai fordulatként, később, az ő groteszk látásmódjának lett mindenkori kiindulópontja.
Akarta, nem akarta – én azt hiszem, utóbb ez már nem akarás kérdése volt, kifejlesztett képességévé vált –, Lali a valóságban mindig az abszurdot nézte, azt látta meg. Ha ilyen nem volt benne, akkor a valóság H. Barta Lajost, az írót már nem is érdekelte. Ha viszont valamely történetben felfedezte a „témáját”, nem engedte el. Forgatta magában, utánament, nyomozott, megírta cikknek, érlelte tovább, közzétette novellának, újraírta kisregénynek, drámának. Ez történt a nevezetes fagylaltmérgezők esetében is. Egy színes hírként tálalt tudósítás szerint ötszáznál több embert kellett kórházba szállítani, mert a cukrász-házaspár a szigorúan tiltott kacsatojás hozzáadásával főzött fagylaltot. A biztos szimatú zsurnalisztát alighanem egyetlen mondat indította útnak, az, amikor a cukrász vallomásában azt olvasta: „pedig olyan szép nagy tojások voltak, s a csirketojások viszont olyan kicsik mostanában.” A riport utáni drámai sorsokat felvillantó kisregény még „csak” szatirikus felhangú, a színpadi változat már vérbő komédia, csattanósan tömörré, abszurddá kalapált mondatokkal.

De búcsúzni jöttem, nem irodalomtörténeti elemzést mondani.

Most mi, a Régi Magyar Nemzetesek Társaságának tagjai alapító tagunktól, barátunktól búcsúzunk. Attól a Lalitól, aki csak a műveiben monologizált, aki csak az írásaiban volt találóan tömör. Merthogy a valóságban mindig beszélgetett, kérdezett, válaszolt, mesélt, kiapadhatatlanul anekdotázott, röhincsélt, mókamesterkedett, példát mutatva arról, hogy a dolgokat nem kell mellreszívni, lehet az érdektelen, de még a fontos dolgokat is a könnyebb végéről megfogni, belülről szívni a fogat, kívülről pedig mosolyogni és mosolyogni. Ezenközben pedig ő maga is abszurd anekdoták főhősévé avanzsált. Ő volt például a szerkesztőség kolbászkirálya. Szülőfaluja összetéveszthetetlenül sajátos csípős-fűszeres csodájának, a hartai kolbásznak nem csak rajongó fogyasztója, de – megint egy hábarta-írás címét kölcsönvéve: lelkesítő por nélkül is – szenvedélyes propagátora, terjesztője. Kis szobáját időről időre alkalmi húskiméréssé rendezte át, olykor friss kenyér, finom kéknyelű is akadt. Itt hallhattuk, s adhattuk teli szájjal tovább például külpolitikusi kalandjait, hogy miután szolgálati autóját gyorsan ellopták, ideiglenesen Moszkvában tartózkodó tudósítóként Lali, szobájából ki sem mozdulva, ontotta a Mihail Mihajlovicsokról, Iván Ivanovicsokról írott életképeit. Mikor pedig ezen lírai termékeit idehaza sorozatosan elsüllyesztették, meglehetős indignálódva üzente haza: „ha netán majd történik valami a Szovjetunióban, ne is zavarjatok tudósításkéréssel.”
Most, hogy ha nem is a Szovjetunióban, hanem itt, Budapesten, a Dob utcában történt „valami”, valami szörnyen abszurd, mi már nem zavarunk tovább, Lali…
….nyugodj békében.

(Elhangzott 2011. szeptember 11-én, a Kozma utcai zsidó temetőben, H. Barta Lajos búcsúztatásán)