Kezdőlap » Remény » 2011. 3. szám » Szincsok György: Mozaikok (Részlet)

Szincsok György: Mozaikok (Részlet)

Szincsok György

Mozaikok
(Részlet)

Ha megkísérelnénk néhány írót vagy filozófust rávenni arra, hogy egy-egy művüket fokozatosan rövidítsék le, és a legvégén már csak egyetlen szóban foglalják össze azt, ami a mondandójuk lényegét jelenti, bizonyára nehezen állnának kötélnek. Az esetek többségében ugyanis valószínűleg olyan szavak maradnának a legvégén, mint: lét, ember, erkölcs, ösztön, ész, törvény, Isten esetleg hatalom. Saját pőreségükben ezek a főnevek üresek, sőt értelmetlenek, úgyhogy kínos lenne megfosztani ezeket a szavakat az értelmező közegüktől.
Megpróbálhatnánk visszafelé is követni ezt a folyamatot, de ezúttal is csak annyi eredménnyel járnánk, hogy egy-egy szó értelmét annál jobban tudjuk árnyalni, minél több szóösszetételt, mondatot csatolunk hozzá. Így pulzál a gondolkodásunk is. Az összetett, organikus egészből elkezdjük kivonni a lényegtelennek, legalábbis mellőzhetőnek tűnő részleteket, majd eljutunk a legfontosabbhoz, amely azonban olyan absztrakt, hogy önmagában nem tudunk mit kezdeni vele. Ezért építjük köré azokat az elemeket, melyek elevenné teszik a csupasz, absztrakt kifejezéseket.
Így épülnek fel a vallás, a filozófia, az irodalom, de még a zene és a festészet és a történelem nagy alkotásai is. Nem érhetjük be egyetlen szóval, egyetlen fogalommal, egyetlen bölcsességgel, mert az oly távoli, oly idegen, hogy nem válhat az életünk szerves részévé. Ha Istent egy arctalan, láthatatlan intellektusként fogjuk fel, amely létezésével értelmet ad az életünknek, akkor ugyan megragadtuk az igazság lényegét, de nem láncolhatjuk örökre magunkhoz. Isten alakját ki kell bontanunk, közel kell vinnünk az emberekhez, mert ha idegen, elvont, absztrakt fogalom marad, a tömegek számára sokkal inkább a kétség szimbóluma marad, mint a reményé.

***

A nyelv hiába közös, a szándékok különbözőek maradnak. Van azonban olyan közös nevező minden ember életében, amely származástól, nemtől, életkortól, rangtól és anyagi helyzettől függetlenül összeköt bennünket. Ha ilyen nem létezne, nem jönnének létre társadalmak, nem léteznének közös identitások, a vallások pedig funkciójukat veszítenék. Ez a közös nevező az a vágy, amely arra inspirálja az embereket, hogy értelmet találjanak a történelemben, logikát leljenek az emberi viselkedésében, megfejtsék a természet törvényeit, létrehozzák az ideálisnak vélt társadalmat, vagyis megértsék azt, miféle intelligencia alkotta mindazt, amit önmagának, illetve a környezetének tart. Ha nem hinnénk abban, hogy ez az intelligencia létezik, abban sem hinnénk, hogy megfejthető az alkotása. Ha nem tartanánk dekódolhatónak a világ jelenségeit, el kellene vetnünk azt a meggyőződésünket, hogy a mindenséget egy akarat hozta létre, s hogy ez az ősi akarat meg akarja nekünk mutatni magát.
Ha nem fogadnánk el magunkban azt a feltételezést, hogy a világ egy kód nyelvezetén van megírva, akkor a káoszban, az értelmetlenben kellene hinnünk, ami gyakorlatilag képtelenség. Egy kód ugyanis csak akkor nevezhető kódnak, ha annak létezik megfejtése, és amennyiben van megfejtése, létezik egy intelligencia, amely létrehozta, s ezen a kódon keresztül megközelíthető, sőt talán el is érhető számunkra. Isten létének bizonyítéka az a szándék, hogy a filozófián, művészeteken, tudományokon keresztül évezredeken át igyekeztünk megfejteni a művét, és nem adtuk fel ezt a célunkat akkor sem, amikor komoly csalódások értek bennünket.
Ha nem hiszek abban, hogy van értelme küzdeni az Isten által megírt kód megfejtésén, akkor a létem alapját tagadom meg. Isten és az ember is ugyanazon dolog létezésétől függ: egy olyan bonyolult jelrendszer jelenlététől, amely egyszerre ad értelmet a teremtőnek és a teremtményének. Minden vallás, filozófia, művészet és tudomány alapja az a bizonyosság, hogy ez a kód nem csak létezik, de meg is fejthető. A különböző vallások szent iratai, a nagy tudományos és földrajzi felfedezések, a nagy művek azért határozzák meg alapvetően az életünket, mert kódfejtő útmutatóként használjuk azokat. A Biblia például azért létfontosságú írás egy keresztény számára, mert segítségével megfejthetőnek véli Isten kódját, egy zsidó számára ezt a funkciót a Tóra, illetve a Talmud, egy muszlim számára pedig a Korán tölti be. Mindenki máshol keresgél, mást hív segítségül, de a hit nélkül, hogy ez a feladvány megoldható, nem képes élni egyikőnk sem.

***

De honnan tudjuk, hogy egyáltalán megfejthető-e ez a kód az emberiség számára? A valóság olykor ugyanis kétségbeejtő, hiszen ártatlanok milliói pusztultak el értelmetlen háborúkban, védtelen nők és gyermekek váltak járványok áldozataivá, becsületes polgárok aláztak meg gonosz, kíméletlen zsarnokok, akiket tettükért soha nem büntetett meg egy igazságos, mindenekfölött álló isteni hatalom. Ki tudná garantálni, hogy ilyen kiszámíthatatlan, ellentmondásos körülmények között létezik átjáró Isten szándéka és az ember sorsa között?
Ha mindig hinnénk a szemünknek, a tapasztalatinknak, sokszor csalódnunk kéne, hiszen ami isteni eredetű, az szép, okos, igazságos, ezért a kaotikusnak tűnő összefüggésrendszer helyett egy mélyebb értelmet keresünk a környezetünkben. Isaiac Berlin szerint ezért a kód látható elemei mögött egy másik valóságot keresünk: „Ami racionális, az összeomlik, mert az ember hozza létre, csak az irracionális lehet tartós. A racionális kritika mindent erodál, ami védtelen vele szemben; mert természeténél fogva titokzatos és megmagyarázhatatlan. Amit emberek csinálnak, azt az emberek tönkre is teszik; csak az emberfeletti marad fenn.”
Be kell látnunk, hogy a profán és a szent megközelítések ugyanazt a célt szolgálják. Az egyik szerint Isten alkotása itt van a szemünk előtt, csak rajtunk múlik, hogy meglátjuk-e benne a logikát, az értelmet, a szépséget. A másik szerint az a valóság, amely a szemünk előtt lebeg, csak egy szimbólum, egy jel, amely sokkal mélyebb összefüggésekre utal, mint egy előttünk feltárulkozó kép látványa.
Bármelyik utat is választjuk, ugyanazt keressük, ám az eltérő megközelítés éles határokat húz az emberek csoportjai között. Az előbbi jóval nagyobb szerepet szán a tudományoknak, az empirikus megközelítésnek, vagyis a látható kód elemeinek, a másik viszont transzcendens, tudományellenes, vagyis a kódot csak kiinduló pontnak tekinti ahhoz, hogy elrugaszkodjon a valóságtól. Az előbbi képviselői jóval individualistább nézőpontot képviselnek, aktívan közelítenek a felmerülő kérdésekhez, a válaszokat önmagukban, illetve a közvetlen környezetükben keresik. Az utóbbi képviselői azonban inkább a messianisztikus megközelítést érzik a magukénak, alávetik magukat egy felsőbb hatalom akaratának, a válaszokat a legritkább esetben keresik önmagukban, illetve a közvetlen környezetükben.
Az igazi választóvonal a döntések meghozatalában van, hiszen az embert az különbözteti meg a többi élőlénytől, hogy nem csak meghozhatja a döntéseit, de felelősséget is vállalhat értük. Ebben van az ember igazi szabadsága, ugyanakkor ez a lehetőség választja is el egymástól őket. Az ugyanis, aki e felelősséget nem vállalja fel, inkább Istenre hárítja, egészen másként szemléli a világot, mint az, aki a tévedés kockázatát is felvállalva a saját vállára helyezi a döntések súlyát. Az egyik Isten felé tör utat magának, a másik azt várja, hogy Isten eljöjjön hozzá. Ki tehetne igazságot e két embercsoport között? Isten? Aligha. Az egyetlen lehetséges választ erre az adhatja meg, amelynek egyik végén Isten, a másik vég pedig az ember áll.