2012. 1. szám » Deutsch Gábor: Izraelbe kéne menni!

Deutsch Gábor: Izraelbe kéne menni!

Ilyen nincs!

 

Három vagy inkább négy asszonyka, akik az OR-ZSE Zsidó Egyetem hallgatói, gigászi küzdelmet folytatnak egy labilis idegzetű, most 23 éves fiatalember megmentéséért. Az ifjú nagyapja, aztán apja is öngyilkos lett, ráadásul ő is többször követett el ilyen kísérletet. A mi történetünk 2008-ban játszódik, de a gyökerek a háborúig nyúlnak vissza. A helyszín a szürke, füstös Miskolc, de mióta a gyárkémények kevéssé okádják a füstöt, a kenyér egyre soványabb, a hangulat egyre nyugtalanabb. A nagyapa, Városi Hugó születésének és halálozásának valószínű két dátuma 1910 és 1961. Újságíró volt, felrobbantotta magát – gázzal. Az emelet egy része is leszakadt, de az eseménynek más áldozata nem volt.

A három vagy négy hölgy neve: Gabi, Erika, Éva, továbbá a közreműködő Judit megengedték, hogy utónevüket leírjuk, de kérték, hogy elbeszélésük alanyának fiktív nevet adjunk. A már említett Hugó magyarosította a nevét, sőt új utónevet is felvett, de ez a megváltoztatott név sem valódi.

Városi Hugó megjárta a vészkorszak poklát, felesége és kislánya nem jöttek haza. Új életet próbált magának teremteni. Szakérettségit tett, tanítónak tanult, közben képesítés nélkül vidéken oktatott. Mivel írásait több lap is közölte, hivatásos újságíró lett. Megkísérelt családot alapítani, elvette az egyik egykori tanítónő kollégáját. 1954-ben megszületett Pál, a fiuk. Bár házasságuk harmonikusnak látszott, nem lehet elhallgatni, hogy Hugó természete rapszodikus volt, alighanem a vészkorszakbeli élményei miatt. 1961-ben a falusi iskola igazgatója elszerette a feleségét, aki el is költözött tőle. Ez több volt, mint mit elviselhetett. Annyi rokona, barátja, társa pusztult el a gázban, úgy gondolta, vele is ez a légnemű anyag végezzen. Búcsúlevelében annyit írt, „mindenki bocsásson meg egymásnak, nekem ez nem sikerült”.

Pált anyja és annak férje nevelte. Bizonyos feszültség lehetett mostohájával, hiszen felelősnek érezte őt apja haláláért. Hangos konfliktusról nem tudunk. Miskolcon leérettségizett, ha nem is az első nekirugaszkodásra, de a másodikra felvették az egyetemre, vegyipari szakra. Három évet tűrhető eredménnyel el is végzett. Ezután nem lehet tudni miért, az utolsó tanulmányi év előtt, a nyári szünetben néhány társával tiltott határátlépést kísérelt meg. Nem sikerült neki. Több éves börtönbüntetést kapott. A társainál szigorúbban ítélték el, mert rajzokat is találtak nála, s így ipari kémkedéssel vádolták. A börtönből igen gyenge fizikummal szabadult, de nem tudni, ezt mi okozta. Egyetemi tanulmányait nem folytathatta, de technikusi levelet szerzett. Szakmájában elhelyezkedett, de valami mentálisan összetört benne. Mosolytalan emberré vált. Néhány év múltán megnősült.

Anna. A Jászságból Miskolcra költözött egy anya a lánykájával, Annával. Az anya a vészkorszakban szintén megjárta a földi poklot, betegen jött haza. Kórházból kórházba irányították, több szanatóriumot is megjárt. Úgy látszott, használtak a kezelések. Elhelyezkedett valamelyik termelőszövetkezetnél, férjhez is ment, gyereket is szült a világra, Annát. Néhány év után a betegség tünetei újra jelentkeztek, tanácsolták, lakjon városban, a napi kezeléshez így kényelmesebben hozzájut. Miskolcot választotta. Sajnos az orvostudomány véges, nem tudtak rajta segíteni; fiatalon halt meg. Értesülésünk szerint a zsidó temetőben hantolták el. Anna intézetbe került, majd üzembe ment dolgozni. A látása rossz volt, de az erős szemüveg segített rajta. Pállal azonos üzemben dolgoztak. A fiú bánatos volta meghatotta; rokonszenvezett vele. Házasságot kötöttek, fiuk született, Zoltán. Pálnak a munka egyre nehezebben ment. Felesége szeme gyorsan romlott. Pál rokkantnyugdíjas lett. Anna vigasztalta, többet tud foglalkozni a gyerekkel és vele. Pál tette a dolgát, de az apja emléke kísértette. Ahogy fogyott az ereje, úgy nőtt az elkeseredése. Vegyészként ismerte a mérgek hatását. Amikor az utcán származására utaló durva megjegyzést hallott, elkeseredett. Kivált az fájt neki, hogy senki nem sietett a segítségére. Győz a közöny – gondolta magában. Nem lehet tudni, mi volt a végső momentum, amely döntését előidézte. Anna tudta, hogy férje fáradtan jött haza, hagyta aludni. Néhány óra múlva aggódni kezdett, de már annyira homályosan, kevéssé látott, hogy nem tudta, mi történt. A postás csengetett és felfedezte a tragédiát. Értesítette a mentőket, akik a halál beálltát állapították meg. Ezután a világtalan anya és a gondozásra szoruló gyermek intézetbe került.

A bevezetőben bemutatott egyik hölgy, Gabi ismerte őket. Mind a kettőt gyakran látogatta. Egy idő után Anna egy betegtársához ment férjhez. Kihozták az intézetből Zoltánt, és ellátták becsülettel. A kis Zoltán nem tudta mire vélni, hogy hol intézetbe kerül, hol meg kihozzák. Nyilván félt: bármikor visszavihetik. Ismerve a nagyapa és apja sorsát, egyszer ő is bevett egy marék gyógyszert. De egynapos alvással megúszta.

A politikai élet nem érdekelte, az utca hangulata sem túlságosan, de mikor a sajtóban, sőt hivatalos helyen olyan szavakat hallott, amelyeket csak könyvekben olvasott, megrémült. Eszébe jutott, hogy az apja mesélt neki a „Létrás tetőről”. Nagyon szép kiránduló hely ez a Bükkben. Turistákon kívül mások nem használják. Ezen a csodálatos helyen 121 munkaszolgálatost tarkólövéssel kivégeztek. Előtte megásatták velük a sírjukat. Emléktábla hirdeti a történetet. A másik hegyi hely a Gadó-tanya, ahol a nácik 37 kiváló mesterembert gyűjtöttek össze, akik nekik ruhát-cipőt, dísztárgyakat, bútort készítettek. A visszavonuláskor nem vitték őket magukkal, a sorsukra sem hagyták, hanem tarkón lövéssel fizették meg szolgálatukat. Zoltán apja szavaira emlékezve mind a két helyet felkereste, ahol kétféle hangot hallott. Az emléktábla előtt ketten vihogtak: Többen jöttek vissza, mint amennyien elmentek. Egy idős bácsi hozzálépett, és bíztatta: tegyen kavicsot erre a helyre, az tartósabb, mint a virág. Elmondta, hogy a háború után bent a városban véres pogromra került sor. Sőt, a gyilkosság 1956-ban megismétlődött. Egy gombügynököt néhány hangadó ávósnak nézett, és meglincselték. Jóllehet többen igazolták, ennek az ellenkezőjét, az illetőt megölték.

Az emléktábla előtti hangzavarra az ifjú ember igencsak megrémül. „Nem akarok sorsukra jutni” – írta néhány szavas levelében. Jelentős mennyiségű gyógyszert vett be, és csak a nagyon gondos orvosi beavatkozás mentette meg az életét. Gabi és barátnői próbáltak lelket önteni Zoltánba. Egy fiatal rabbi felesége karján a kisfiával elutazott Kecskemétről Miskolcra, hogy lebeszélje hasonló cselekedetről. A hölgyek tanácskoztak. Ha a fiú félelme, aggodalma már rögeszmévé fajult, akkor a legjobb, ha Izraelbe kivándorol. Gabi, Erika, Éva úgy döntöttek, érdeklődnek a Szohnutban a lehetőség iránt. Megbeszéltek Zolival és édesanyjával egy időpontot 2008. január 15-re. A fiú és az anya nem jelentek meg a találkozón. Erika és Gabi úgy gondolták, megnézik maguknak, mi is az a Szohnut. El is mondták a tisztviselőnek, hogy hallgatói az OR-ZSE Zsidó egyetemnek. – Jó – mondta a tisztviselő, és kérte az adataikat. Csodálkoztak, hogy jövetelükhöz miért van erre szükség. De azért válaszoltak minden kérdésre. A tisztviselő hátrafordult, és a másológépből okmányt tett eléjük. Önök jelentkeztek egy 3 hetes, meghíváson alapuló izraeli útra. Az útiköltséget kell csak kifizetni, az ellátást a meghívó szervezet állja. Egymásra néztek. Gabi azért elrebegte jövetelük igazi okát, a tisztviselő nem nézett fel az iratokból, csak annyit mondott, a fiatalember jusson ki a labilis hangulatból, akkor visszatérhetünk e témára.

A hölgyek egymásra néztek. Ilyen utazási lehetőség felkínálását nem lehet kihagyni. De honnan szereznek pénzt?  Erikának új munkahelye van, hogyan jöhet el?

Ettől a perctől kezdve minden ment, mint a karikacsapás. Gabinak a húga felajánlotta az összeget, férje csak annyit mondott: jöjjön vissza, addig gondoskodik a gyerekekről. Erika fizetés nélküli szabadságot kért a morcos, tekintélyes megjelenésű, mindenben hibát kereső, nyakán keresztet viselő főnővértől. Amikor elmondta hová készül, a nővér hosszan nézett rá és felelet nélkül elment. De egy óra múlva visszajött azzal a hírrel, nem kell fizetés nélküli szabadságot kivennie, a tényleges évi szabadságot felhasználhatja, és a havi fizetését időben meg fogja kapni. Éva koreográfus, csoportja összetáncolt annyit, amennyi az útiköltséghez kellett.

Teltek a napok, Erika fizetése csak nem érkezett meg, bizonytalanná vált az útja, már a lemondáson törte a fejét, amikor a határidő utolsó előtti napján átutalták a pénzt. A repülőgépen több csoport foglalt helyet, az utánpótlás válogatott fele (azonos gépen teljes csapat nem utazhat), valamint a Hit Gyülekezet tagjainak küldöttsége. Megérkeztek a Szentföldre. Gabi egy hónappal korábban kapott egy üveget évfolyamtársától, benne egy épített hajóval. Aki adta, annyit mondott, „aki ezt az üveget megőrzi, rövidesen megláthatja a Szentföldet”. Ez be is következett. Bér Séván volt a szállásuk. Hatalmas jégeső-zivatar fogadta őket. Este megnézték a Duna TV-n, amely fogható a Szentföldön, azért is figyelték az adást, mert Éva lánya táncolt az Operában, ezt az előadást közvetítette a TV. Úgy érezték, hogy a lány rájuk mosolyog a produkció közben. Majd hírek következtek, ahol bemondták, Bér Sévában olyan erős jégesős vihar tombol, amelyre 60 éve nem volt példa. Konstatálták, hogy ez igaz. Másnap a csoport Jeruzsálembe látogatott a Nyugati Falhoz. Ez olyan élményt jelentett számukra, hogy még többször elmentek imádkozni a falnál. Majd a három hölgy Tel-Avivba tartott. Egy ház előtt Erika hirtelen megállt, ide be kell mennünk – mondotta. Az látszott, hogy a házhoz egy kis zsinagóga is tartozik. Bementek a kapun, a tornácon három férfi várakozott. Összeszedték angol nyelvtudásukat, és így értesültek arról, hogy Dávid Schauber, a Bonyhádon született 103 éves rabbi házába jöttek. Szóltak a rabbi famulusának (gabejának), aki közölte, szívesen látja őket. A bonyhádi rabbi hat éve nem beszélt magyarul, öröm, hogy a szülőhelyének nyelvén társaloghat. Az apró termetű, bájos idős férfi szépen és választékosan szólt hozzájuk. Alig hitte el, hogy Bonyhádon van még zsidó közösség, és egyáltalán Magyarországon működnek zsinagógák, iskolák, egyesületek. Látszott, hogy nehéz lesz meggyőzni, ezért később telefonáltak az éppen Erecbe utazó Juditnak – a negyedik hölgynek –, hogy hozzon magával friss képeket bizonyítékul. Vince Ferenc, az ismert kántor felesége, szenvedélyes fotós, adott is fotókat, amelyeket Judit immáron Izraelbe érve át is adott Ráv Schaubernek. És a bonyhádi születésű rabbi elmondta, hogy 38-ban jött el Magyarországról, hajóval érkezett potyautasként, mert sem pénze, sem engedélye nem volt. De azért partra szállhatott. Eredeti jesivát végzett szabó volt, s hosszú ideje tölti be ezt a tisztét ebben a kis zsinagógában. Lejegyezte ugyan a bonyhádi hitközség történetét, jellegzetes személyiségeit, intézményeit, gazdag kulturális-vallási életét. (A Schauber-családról – akik élelmiszerkereskedéssel foglalkoztak – az Amerikában élő Blau László 2008-ban magyarul megjelent könyvében többször is tesz említést. Kár, hogy nem találkozott a rabbival, bizonyára fontos tájékoztatást tudott volna számára nyújtani.) A házigazda meghívta a magyarországi vendégeket sábeszi imára és kidus-ebédre, mert szívesen hallgatja az elbeszéléseket a mai magyar zsidóságról.

Sábeszkor a nők az előtérben foglaltak helyet, a férfiak bent a zsinagógában. A kidus-ebédnél természetesen külön asztalnál ültek a férfiak és a hölgyek. Kalácsmorzsát nekik küldték, amely nagy megtiszteltetésnek számított. Az is, hogy a rabbi tányérjáról tojást tettek az ő tányérjukra (srájemet). Az általa főzött bonyhádi sólet mindnyájuknak ízlett. Ebéd után énekeltek, Gabi is, de jöttek a szomszédból hászidok is, egyikük felkapta és nyakába ültette a tisztes, de nem túl nehéz terhét, a rabbit. Sőt, táncoltak. Gabi is önfeledten énekelt, az egyik hászid rá is szólt, ezután csak suttogott. El ne felejtsük a legmegkapóbb perceket, amikor Dávid Schauber elénekelte a kállói cádik híres nótáját, a Sírnak-rínak a bárányok kezdetűt. Mindenki meghatódott: szem nem maradt szárazon. Vasárnap, míg vártak a meghallgatásra, Gabi harmonikájának kíséretével zsoltárokat énekeltek. Megjelentek a hászidok, tisztes távolból megálltak, de meghallgatták őket. Az a fiatalember, aki korábban rászólt, elnézést kért, de a szabályt fontos betartani, mondta. Viszont aki a zsoltárt ilyen áhítattal dalolja, azt nem szabad megzavarni – közölte. Beszélgettek és csodálkoztak, hogy Erika tudja, mi az, hogy urim és tumin (tökéletesség és világosság, a szentélybeli főpap ékes melldísze.) Hihetetlen – mondta egyikük – hogy egy pesti nő ennyire ismeri a Szentírást, biztos valamilyen nemes iskolába járhat. Ekkor történt meg az, hogy ráv Schaubernek elmondták jövetelüknek igazi okát. – Hány éves most a fiatalember? – kérdezte a rabbi. – Huszonhárom – felelték. – Hol él most? – Hajléktalan szálláson volt mostanáig, de sikerült egy kollégiumban elhelyezni őt. Szakmát szeretne tanulni. – Mihez van kedve és érzéke? – hangzott a következő kérdés. – A szerelés. Azt mondják, csavarhúzóval a kezében született. Egy szerelő foglalkoztatta is, de hát nincs megrendelése, már hosszú ideje nem hívta. Elmondták a családi körülményeket, az előzményeket, az anya helyzetét, az apa és nagyapa sorsát. A rabbi néhány percig gondolkodott. – Kétségtelen, jó volna, ha ide jönne, de nem most. Mert a kezdet itt sem rózsás. Az én fiatal koromban sem volt az, én is megjártam az élet nehéz útját. Ha lógó orral jön ki az első kedvezőtlen élmény után, visszaszaladna azzal az érzéssel, hogy nincs több lépése. És akkor bekövetkezhet a végleges, a visszavonhatatlan lépés. Az Ég őrizze ettől. El kell érni, hogy elhelyezkedhessen, de nem alibi-munkahelyre, hanem ahol láthatja munkája eredményeit. Ha helyreáll az önbizalma, és hisz önmagában. Akkor az Örökkévaló segítené a további úton.

Áldást kaptak a hölgyek és a távolban lévő fiú, és valamennyi Magyarországon működő közösség. A hölgyek megköszönték a tanácsokat. De az arcuk nem derült fel.

Sok élményt szereztek az elmúlt három hétben, de vajon értek-e el eredményt? Megérkeztek a Liszt Ferenc repülőtérre. Rokonok, barátok várták őket. Egymástól kérdezték, hogy mi újság. Itthon minden rendben, hangzott a válasz. Családok, gyerekek rendben vannak. És mi van Zolival? – kérdezték a hölgyek. – Dolgozik – hangzott a válasz. A szerelő ment érte. Annyi megrendelést kapott, hogy nem győzi teljesíteni. Napfelkeltétől napnyugtáig dolgoznak, de olyan jókedvű a fiú, amilyennek még nem is láttuk. Csak így maradjon tovább is!

A hölgyeknek könnybe lábadt a szemük. Ahogy ennek az izraeli útnak a lehetősége megnyílt előttük, minden lépésük sikerült. –Ez hihetetlen. Valóban, feleltem. Ilyen valóban nincs. De megtörtént!