Kezdőlap » Remény » 2012. 1. szám » Fazekas Piroska: Egy nyugtalan éjszaka

Fazekas Piroska: Egy nyugtalan éjszaka

 

Drága Barátném!

 

Kérdezted, miként teltek az ünnepek. Hát volt már kellemesebb is…!

Az ünnep másnapján a szüleimnél tettem budai látogatást a gyerekekkel. Ebédre mentünk, és úgy terveztük, csak másnap este térünk megint haza, hiszen mindenkinek jót szokott tenni a hegyi levegő, a környezetváltozás. De a sors ezúttal máshogyan rendelkezett.

A kisebbik fú, a hat hónapos keddre virradó éjjel teljesen váratlanul belázasodott. Este 8-kor, miután mindenki nyugovóra tért, megszoptattam, lefektettem. Így tettem 11-kor is, mert akkor megint enni kért – ekkor még nem éreztem melegnek a fejecskéjét. Hajnali fél 2-kor váratlanul felsírt; egész forró volt. Édesapám felébredt a sírásra, együtt megmértük a lázát. Majd elállt a szívverésem, amikor a higanyszál majdnem elérte a 40 fokot.

Hívtam az éjszakai ügyeletet. A vonal másik végén álmos, kissé unott női hang kérdezgette, mi mindent próbáltam a lázcsillapítás érdekében. Egyáltalán nem éreztem rajta részvétet vagy segíteni akarást. Miután más tünetről nem tudtam beszámolni, azt mondta: „egyszerű láz miatt nem jövünk ki ”. Ellenben tájékoztatott arról, hogyan kell szakszerűen hűtőfürdőt készíteni, ennyi haszna talán volt annak, hogy telefonáltam.

Be kellett látnom, hogy orvosi segítség egyhamar nem érkezik. Szaladtam hát a lázcsillapító szirupért, de ezt nagyon nehezen nyelte a fiam, majd pár perccel később visszaöklendezte. Gondoltuk, ha nem megy fölülről, más oldalról vesszük be a „várat”.

Apukám eközben elkészítette a fürdőt.

Várakoztunk, reménykedtünk, de a láz mit sem csökkent.

Ekkor úgy éreztem, ha az orvos nem jön házhoz, nincs mit tenni: mi visszük be a gyereket a kórházba.

Csöndesen készülődtünk, nehogy a nagyobbik fiam, akire Anyukám vigyázott, felébredjen.

Még tél volt, éjszaka 2 fok. Így indultunk az Üllői úti Gyerekklinikához a féléves kisbabával.

Buda felől nem olyan egyszerű megközelíteni a Bókay János utcai klinikát, ugyanis túl kell menni rajta, és csak úgy tudsz balra fordulni, ha a szülészet elé kanyarodsz, és ezt követően 2 sarkot haladva jobbra fordulsz. Én ezt nem tudtam, még szerencse, hogy Apukám elkísért, ő tudta a járást.

Odaérvén a klinikához, csöngetésünkre az álmos portás nyitott ajtót; szerencsére hamar előkerítette az ügyeletest. Az orvos megkérdezte, mi a probléma, mi töviről-hegyire elmeséltük neki a tapasztaltakat. Megvizsgálta a kisfiamat, megtapogatta a pocakját, megnézte a torkát, megvizsgálta mint tartja a fejét, meghallgatta. A torkát kicsit pirosabbnak látta, egyébként nem talált semmi különöset. Átutalt a János Kórházba (a gyerek láza ekkor – hajnali 2 óra volt – 38.4-re  csökkent, mindenféle lázcsillapítás nélkül).

Mivel éjszaka jól  lehet autózni a városban, gyorsan átértünk a János Kórházba. A főportás a 19-es épülethez irányított. Most kezdődött a pokoljárás. Nagyon nehezen találtuk meg az épületet a gidres-gödrös, rosszul kivilágított, elhanyagolt kórházkertben. Körülbelül 20 percig tartott a hegymenet. Cipeltem a 7 kiló 20 dekás babámat, közben minden lépésnél izgultam Apukámért, aki sajnos rosszul lát, így nehezen botorkált utánunk. Mindeközben attól féltem, meghűl a fiacskám a hajnali hidegben.

Nagysokára találtuk meg a keresett épületet, de mint kiderült, a gyermeksebészeti osztályra érkeztünk. Ott egy kedves éjszakás nővér tájékoztatott, hogy bizony először a Főnix mentőknél kellett volna kérnünk a gyermek felvételét (ez egyébként is a sebészet, a gyermekosztály valamivel arrébb van).

Tanácstalanul, fáradtan hallgattuk, hogyan tovább. Megszánt minket, s otthagyva posztját elkísért. Megvallom, egyedül nem biztos, hogy megtaláljuk az eldugott épületet.

Csöngetésünkre lassan reagáltak a mentők.

Végre előbújt az ügyeletes doktornő, kissé borzasan, és betessékelt. Megköszöntük az éjszakás nővér segítségét, és beljebb léptünk. A váróteremben hellyel kínáltak, várakoztunk hát itt is egy keveset.

Kisvártatva a vizsgáló szobába hívtak. Aggódtam, mert ekkorra már hajnali fél 4 lett, és a baba nem kért enni (inni), viszont még mindig meleg volt a fejecskéje.

Az ügyeletes orvosnő lefolytatta ugyanazokat a rutin vizsgálatokat, melyeket már elvégzett az Üllői úton éjszakázó ügyeletes is. Semmi új körülmény nem került a felszínre, a gyerek viszont egyre nyűgösebb lett.

Elmondtam ismét mindent, amit korábban, a semmiből fellépő magas lázat, a hasmenést, a szirup felöklendezését, azt, hogy szoptatott kisbabám nem kér enni, és azt, hogy agyhártyagyulladás-járvány volt a kerületünkben, mi meg is vásároltuk már a vakcinát, de a baba náthás állapota miatt nem kaphatta meg az ezt megelőző héten. A doktornő kiküldött a vizsgálóból és legalább 10 percig gépelte az anamnézist, majd visszaküldött a gyerekosztályra.

Itt újra várakozás következett. Fél öt volt, mire előkerült egy újabb orvos, aki először azt nem értette, miért a Főnix mentőknél kezdtük a „látogatást”, majd azt nem értette, egyszeri lázzal miért hozom kórházba a gyereket. A továbbiakban ez volt a hozzáállás Dávidka esetéhez, hogy „semmi különösebb baj nincsen, az Anyuka megijedt, és behozta a gyereket a kórházba”.

Az éjszakás doktornő is elnézően mosolygott, mikor előadtam azirányú aggályomat, hogy nem tudom biztosan kizárni az agyhártya gyulladás lehetőségét. „Jaj, Anyuka, hiszen akkor merev a tarkója…!”- mintha bizony ezt a tudományt az érettségivel osztanák. Én nem tudom, a tarkója merev volt-e, esetleg feszítette magát az egész gyerek, annyi szent, nem kért enni, így féltem, hogy kiszárad.

Nem száradnak ki olyan hamar…!

Nos, én azt sem tudom, milyen hamar száradnak ki a féléves csecsemők, de nem szeretném kipróbálni.

Mindenesetre szúrtak egy vénát neki, azaz vettek vért (az ment a laborba), majd betettek egy kanült, lesz ami lesz (úgy látszik, mégis lehetett valami okom az aggodalomra, mert csak úgy „heccből” nyilván nem készülnek elő infúzióhoz).

Lázat mértek, 38.3 volt, csillapítás nem történt.

Hajnali 5 óra volt, mire elfoglaltuk a helyünket egy négyágyas kórteremben. Már pirkadt, Apukám hazaindult megnyugtatni a nagyfiamat és Anyukámat, ők otthon várták a híreket.

Az ablak négyszögében bizonytalan fény derengett, lassan hajnalodott. A kórterem teljesen tele volt, még a földön is feküdtek ketten. Először nem is értettem, miért fekszenek gyerekek a földön. Később láttam, hogy a szülők kuporognak a földre fektetett gyerekmatracokon a lepedők alatt.

Dávid éppen elaludt volna, amikor nagy csörömpöléssel, harci szekerével megérkezett a takarítónő.

Jó reggelt vagy hasonlót nem kívánt, hanem közölte (5.30kor), hogy: „ össze kellene rakni  a matracokat, jó?”  – és ellentmondást nem tűrően becsapta maga mögött az ajtót. Negyed hétkor került sor a padló felmosására (fekete felmosó vízzel, amivel már ezt megelőzően a fertőző osztályt végigtakarította). Egy bizonytalan eredetű ronggyal mindent végigtörölt, babakádat, szemeteskuka tetejét, pelenkázó lapot; csöndben örültem, hogy mindig van nálam fertőtlenítésre szolgáló higikendő…

Dávidka már éppen ismét elaludt volna, amikor is jött a nővér (majdnem tokostul tépte fel az ajtót), és mindannyiunkat utasított, hogy mérjünk lázat. Bátortalanul kérdeztem meg, nem lehetne e fél órával később, a fiam úgysem alszik egyszerre többet, a kimerítő éjszaka után esetleg pihenne egy kicsit.

Nem tudjuk megvárni, míg mindenki kialussza magát!” (nem is gondoltam, hogy mindenkit meg kellene várni…). Lázat mértem hát, ismét felébresztve szegény kisbabámat. Nem nagyon örült nekem, de szerencsére hamar visszaaludt. A lázmérés adatait legközelebb csak koradélután kérte számon a délutános nővérke…

Mindeközben azon izgultam, hogy hány órától fizetős a parkolás a kórház előtt, ahova az éjjel a nagy sietségben leparkoltam a kocsit, mert a férjem még úton volt a kórház felé. Más sem hiányzott volna, mint egy „mikulás csomag”. Szerencsére – ezúttal – megúsztuk. Az ugyanis később derült ki, hogy ilyen esetben 600 forint ellenében beengednek a kórházkertbe autóval.

A kórtetembe 2 rácsos kiságyat és 2 nagyágyat zsúfoltak be. Egy éjjeliszekrény, egy szekrény és egy szék járt mindenkinek. A házirend az ágyba befekvést a szülők számára tiltotta (ez a kiságynál nyilván nem került szóba), de a felnőtt ágy bizony csábította az anyukákat. Mindenki melegítőre vetkőzve, papucsban, mondhatnám „otthoniban” várta gyermeke állapotának javulását, így nem értettük, mi akadálya annak, hogy a „nagyágy-tulajdonos” betegek anyukái kényelmesebben pihenjenek éjszaka (már amennyit pihenni lehetett).

A nővér átbukdácsolt rajtunk, és hangos vezényszavakkal utasította a sarokban fekvő kislányt a gyógyszer bevételére és inhalálásra. Természetesen a mennyezeti neonokat is felkapcsolta, holott egy őrfény az ajtó fölött minden kórteremben kötelezően világított.

Arra jutottam: nem értem az egész hozzáállást az egészségügyben. Mindenki tudja, hogy nővérnek, betegápolónak, és egyáltalán ma már orvosnak is jószerivel „szerelemből”, hivatástudatból megy az ember, nem pénzért. A gyógyítás ugyanúgy szolgálat, mint szülőnek lenni. Csak míg a szülők sikerei sokáig  örömöt szereznek, a gyógyítás sikere többnyire a kórházból való hazaengedés örömével kimerül.

Ha viszont a dolog úgy áll, hogy ezek a munkák – köztudottan – a szolgálatról szólnak, miért hiányzik a jókedv, az odafordulás, az empátia az egészségügyi ellátó személyzetből?

Magának az egyénnek sem jó, ha ő maga rosszkedvű, unott, arról nem beszélve, hogy ezek az érzések kisugároznak másokra: az ápoltakra, hozzátartozókra, késleltetve a gyógyulás folyamatát. Pedig elég volna egy hangyányi figyelem, egy cseppnyi törődés.

A következő éjszaka másik nővér volt az ügyeletes. Meg se hallottuk, amikor a kislányhoz ment ellenőrizni az éjszakai szuszogását. A villanyt sem kapcsolta fel, akivel nem volt dolga, azt nem háborgatta. Reggel kedvesen köszönt, mindenkitől megkérdezte, hogyan telt az éjszaka.

Reggel gégészeti kontrollunk volt.  A gégész orvos fiatal volt és végre vidám. Gondoltam, kedves lesz. Tévedtem. Kérdezte, mi a baj? Röviden elmondtam neki is, amit már sokszor mindenkinek, erre azon kezdett heherészni, hogyha lázas, ő sem kér enni, mit várok egy csecsemőtől. Belenézett Dávid orrába, fülébe. Ott mindent rendben talált, de alaposan a kedvemet szegte, megint úgy éreztem, hülyének néznek azért, mert felelősségteljes szülő próbálok lenni.

Egyetlen kellemes élményem volt, amikor a 11 órai nagyvizit során teljesen véletlenül feltűnt fehér köpenyben egy volt általános iskolai osztálytársam. Mindig okos lány volt, kedves, jóban voltunk.

Azt tudtam, hogy orvos lett, de azt nem, hogy pont a Jánosban rezidens. Beszélgettünk kicsit, kiderült, a harmadik babáját várja, boldog, a szakmáját is szereti, de nem lesz kórházi orvos, háziorvosnak készül. Megtudakolom hol, és odaköltözöm – gondoltam. Végre egy kellemes arc, mosolygós szemek, őszinte érdeklődés, figyelem. Van remény!

A továbbiakban nem történt velünk semmi különös. Alkalmam nyílt a többi mamával való beszélgetésre, felidéztem gyerekkorom kórházi élményeit. Megállapítottam, hogy az elmúlt 30 évben nem sok minden változott. A falak színe kellemesebb, a dekoráció szívderítőbb, de a vizsgálatok, a várakozás, a kellemetlenkedések ugyanúgy beárnyékolják a kórházi mindennapokat.

Mivel Dávid egész nap lázas volt, estére kaptunk egy kúpot (ez volt az összes gyógyszer ittlétünk alatt), ez szépen le is vitte a lázát. Határozottan javult, bár kialvatlan volt (mikor is aludt volna, ha nem a takarítónő, vagy a nővérek utasítottak valamire, akkor a látogatók tódultak a 4 ágyból 3-hoz du.1-től este 8 óráig). Most már csak azon izgultam, nehogy felülfertőződjünk, a szomszéd szobákban ugyanis tüdőgyulladásos betegek is voltak.

Éjszakára megint nővérváltás történt, egy harmadik. Ez a kevéssé kompromisszum kész ápolónő kinyitotta az ablakokat mondván, hogy krupposoknak jó a hideg levegő. Nyolc órától este 11-ig az ablak folyamatosan nyitva volt. Egy másik kisbabás anyukával úgy gondoltuk, szólunk, hogy becsuknánk az ablakot, mert a földön fekve kabátba takarózva, mint afféle „hajléktalanok” megfázunk a talaj menti fagyokban. A nővér közölte, hogy nem lehet, mert a krupposokra tekintettel kell lenni (nem volt viszont tekintettel a fél éves csecsemőkre). Úgy határoztunk, kérdezés nélkül is bezárjuk az ablakot (a felső bukó ablak végig nyitva volt), mielőtt valaki a meglévő betegsége mellé még megfázik. Jó döntésnek bizonyult, nem fulladtak be a betegek, viszont mindenki nyugodtan aludt.

Másnap szerencsére már egyáltalán nem mértem lázat, így hazamehettünk.

Három órát vártam a zárójelentésre, mert lefagytak a számítógépek, de ez már mit sem számított.

Az ember néhány nap alatt megedződik. Nem is mérgelődtem. Vártam a boldog hazatérést.

Hálát adtam a Jóistennek, hogy semmi komolyabb bajunk nem volt, nem szedtünk össze más fertőzést, és viszonylag hamar szabadultunk a betegellátás útvesztőjéből. Bentlétünk alatt kitanultam, hogyan ápolják a gégegyulladással, kruppal kezelt gyerekeket, beszereztem egy inhaláló készüléket is, hogy elláthassam itthon a gyerekeket, és csak a végső esetben kelljen kórházba mennünk.

Az egészségre is készülni kell, de leginkább a betegségre.