Kezdőlap » Remény » 2012. 1. szám » Solymár József: Egy jiddise anyós dicsérete

Solymár József: Egy jiddise anyós dicsérete

Bevezetés

 

A szocializmus szorgos építésének időszakában is megengedtem magamnak azt a tréfát, hogy amikor megkérdezték, mi szerettem volna lenni, azt válaszoltam, hogy olyan földbirtokos, akit kilenc intéző lop, de haláláig nem veszi észre. Még mindig szeretnék gazdag ember lenni és meglennének hozzá az úri passzióim is. Például mitsem törődve azzal, hogy egyre zsugorodó nyelvterületünkön hemzsegnek a könyvkiadók, alapítanék még egyet. Itt jelenne meg az a mű is, amely két részből állna, az egyik címe az volna Goj a családban, a másiké Zsidó, netán Bibsi a családban, hogy könnyedebb, kicsit mókás legyen. Ennek a könyvnek első fejezetébe magam is beledolgoznék, mivel tapasztalataim bőségesen vannak. Egy részletet így is bemutatok addig is, míg váratlanul meggazdagodva meg nem valósítom tervemet.

Kezdjük a végéről, ahogyan a zsidó írásokban is hátraarcot hajtottak végre a jelek. (De az is lehet, hogy fordítva történt).

 

Tárgyalás

 

Gojnak lenni zsidó famíliában hétköznapokon nem túlságosan nehéz feladat. A bonyodalmak leginkább az ünnepnapokon, és a családi események alkalmával jelentkeznek. Számomra anyósom halála jelentett ilyen próbatételt. Már nyugdíjas lévén, én vállaltam magamra az ilyenkor elkerülhetetlen, de igen nyomasztó adminisztratív feladatok teljesítését. Például a temetési szertartásnál felkészültem, hogy maradt ugyan egy-két, már nem könnyen azonosítható férfi rokon, és eljöttek zsidó barátaim, de az első hely itt mindenképp az enyém.

Az viszont meglepetésként ért, miszerint be kellett mennem a rabbihoz, hogy adatokkal szolgáljak az elhunytról szóló búcsúbeszédhez. Nem tudom, tapasztalták-e, hogy arról, akivel csak egyszer-kétszer találkoztak, de akkor rácsodálkoztak, sokkal élesebb, karakteresebb képet őriznek, mint másikról, esetleg több évtizedes együttélés után. Az egymás tetejére fotografált képek is halványítják egymást.

Mi sok évet éltünk együtt. Már kezdetektől ragaszkodott ahhoz, hogy hetente kétszer-háromszor nála vacsorázzunk, aztán az ő pénzén épített szentendrei víkendházban együtt töltöttük a hétvégéket, s végül az utolsó években már egy fedél alatt éltünk.

Kár volna tagadni, hogy amikor harminchét évesen házasodásra adtam a fejem, elgondolkoztam, mivel jár, ha zsidó lánnyal kötöm össze az életem. Nem személyes problémáim voltak, nem magam miatt aggodalmaskodtam. Hála családomnak, az antiszemitizmusnak még csak a szellője sem csapott meg soha. A lehetséges utódokra gondolva próbáltam sokat olvasva, tapasztalatokat gyűjtve, gondolkozva megfejteni miért, honnan az évezredekre visszanyúló antiszemitizmus, amelynek eloszlatásában aligha reménykedhetünk. Ebben a lelkiállapotban írtam meg Választott nép című regényemet, amelyben nagyrészt a várható családom sorsát is bemutatva nem csak a vészkorszak üldöztetéséről, de a Kádár idők bujkáló antiszemitizmusáról is próbáltam számot adni. Aztán Kardos György, a Magvető könyvkiadó sokat emlegetett vezetője személyesen közölte, hogy ez a munkám ugyan helyet kaphat készülő kötetemben, de ott nem lehet címadó írás.

Mégis felfigyeltek rá, akiktől ez elvárható volt. Így kerülhettem Scheiber Sándor tágasabb baráti körébe, és a rabbiképző nagy műveltségű igazgatója novellát is rendelt tőlem a Zsidó Évkönyvbe. Benedek Pali pedig nem csupán egy teljes oldalon mutatta be regénykémet az Új Kelet című izraeli lapban, de próbálta megszervezni egy izraeli kiadását is.

Nem voltam tehát tájékozatlan, csak készületlen, amikor a búcsúbeszéd ügyében a rabbihoz elindultam. De ott gomolygott bennem mindaz, amit anyósom és az egész családja életéről megtudtam és vele együtt átéltem.

Tudtam a háborút, az üldöztetést. Az első világháborúban harcoló apát, aki – a történelem fintoraként – a Ferencz József nevet viselte, a másodikban már munkaszolgálatosnak vitték. Neki sikerült visszatérnie. Megölték ugyancsak munkaszolgálatos fiát és feleségét, Elma asszonyt, aki kosztümkabátja válltömőjében vitte el Auschwitzba a nehéz időben is könnyen megőrizhető briliáns köveket. (Hát erre kérj jóvátételt). Anyósom férjét Bórba vitték, és abban a halálmenetben lőtték őt is agyon, amelyben költőnk, Radnóti Miklós is életét vesztette. Úgy halt meg, hogy gyermekét nem is láthatta.

Anyósom a Maros utcai szülőotthonban hozta világra kislányát. Egy borzalmas értesülés miatt a szokottnál korábban küldték el a kórházból, de még Kun páter a nyilas legényei oda betörtek volna gyilkolászni.

Ha nincs a csecsemő, anyósom aligha vállalta volna a bujkálást, az örökös rettegés sorsát. Tudta, hogy a várható megpróbáltatásokat a baba semmiképp nem élheti túl. Így lett belőle erdélyi menekült. A legjobb barátnőjének édesanyja fogadta be. Szuppán mama a Nefelejts utca lakásába. A bérház hátsó udvara a Bethlen téri zsinagóga telkével érintkezett s volt, hogy az ott őrzött férfiak másztak át a kerítésen. Ebben a bérházban egyenként nem csak a lakók, de még Csom bácsi, a házmester is derék ember volt. nem akadt feljelentő.

A megoldást az hozta, hogy a munkaszolgálatból hazatért özvegyen maradt Ferencz Jóska hamarosan megnősült. Elvette az újpesti Olgikát, akivel a rossznyelvek szerint korábban nem csak üzleti kapcsolatokat ápolt.

Olgikának, aki a megfogyatkozott újpesti ortodoxia tekintélyes tagja volt, tisztességes emberek segítségével sikerült vagyona egy részét megmenteni, így újra megnyithatta üzletét. Az ő karján ott volt a tetoválás. Azért élte túl viszonylagos épségben Auschwitzot, mert szépen tudott hímezni. Máshol nem hallottam róla, hogy az őrség laktanyájának pincéjében ajándéktárgyak készítésére hímzőműhelyt működtettek, és az ügyeskezű asszonyokat nem küldték gázkamrába.

Kialakult és működni kezdett az új család. Nem sokáig, mert az első világháborút átküzdött, a második munkaszolgálatát átélt Ferencz Jóska az újpesti bolt államosítása után alig néhány nappal, minden előzetes panasz nélkül, ültében előreesett az asztalra és meghalt.

Ebben a kritikus helyzetben a mama lett a kenyérkereső. Volt zöldséges eladó, tejcsarnokos. Szegénységben éltek, de Olgikára tekintettel a kóserság szabályait is szigorúan tartották. Még én is részese lehettem a libaleveseknek maceszgombóccal, sóleteknek és a finom süteményeknek.

Anyósom egy dologban nem ismert tréfát. A lányának tanulni kellett, egészen a diploma elnyeréséig. Igazi jiddise máme volt úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Aztán szerencsés fordulattal benzinkutas lett, ez pedig abban az időben felért egy lottó főnyereménnyel. És ezt a fordulatot nagyon elegánsan viselte. A halotti ruhán nincsen zseb, ismételte gyakran. Csak akkor roppant össze, amikor úgy tűnt, hogy a nyugdíjas létre ítéltetett.

Még nem jutottunk el a végéig. Egy újabb fordulattal ismét saját üzlete lett. A fordulat az volt, hogy nagysokára megszületett a leány unoka, és akkor az én anyósom egyszerre átalakult jiddise máméből jiddise nagymamává. Azzal lehetett leginkább megbántani, ha valami okból nem ő fürdethette a kicsi Esztert.

Közben betegségeinek száma egyre csak szaporodott, s végül bekövetkezett, aminek be kellett következnie.

Kettőnk között soha egy hangos szó se volt, azt hiszem kölcsönösen becsültük egymást. Ámbátor azért úgy vélem, hogy a zsidóság súlyos történelmi tapasztalatainak következményeitől ő sem volt mentes, és ha nem is feszülten, de azért figyelte, mikor bújik ki belőlem a jól elfojtott antiszemita. (Hát erre egy kicsit, mondjuk örökre, várni kell).

Úgy gondoltam akkor ott, hogy az anyósom immár befejezett életútja mindenütt figyelmet, részvétet kelthetne, kivéve a Kozma utca 6-ot, mivel e helyen azidőben a búcsúztatók közül nem egy élt át hasonló sorsot.

Nem várt szerencse volt, hogy a rabbi, akit felkértek, nem volt más, mint Scheiber Sándor utóda, Schweitzer rabbi, akivel nem ez volt az első találkozásom. A rendszerváltás után fél éven át főszerkeszthettem az új utakat kereső Ország Világ hetilapot. És ahelyett, hogy szorgosan olvasgattam volna mások kéziratát, végre kiélhettem saját grafomániámat.

Volt egy rovatom azzal az állandó jelmondattal, hogy „Nyomorult az a nép, amelynek nagy öregjei sincsenek” és igyekeztem azokat felkeresni, akik tisztességgel és mégis sikeresen élték át a nehéz évtizedeket. A numerus clausus jegyében zsidó személyiségeket, így a főrabbi portréját is megpróbáltam felrajzolni. Így beszélgetésünk, amennyire a szomorú helyzet engedte, barátságosra sikerült. A főrabbi nagyon kedvesen még meg is hívott, hogy ha szeretnék a családommal együtt maradni annak idején, helyet szoríthatnak nekem a Kozma utca 6-ban.

 

Befejezés

 

Beszélgetésünk végén kínos helyet alakult ki. A főrabbi anyósom zsidó neve után érdeklődött, én pedig nem tudtam megadni rá a választ. Ez még hagyján lett volna, de amikor visszaküldött a gyászolókhoz, ott sem akadt senki, aki ezt a nevet ismerte volna.

A főrabbi erősen csóválta fejét és rosszallóan fogadta csak el javaslatomat, hogy kedves unokája nevével Eszterként búcsúzzon az elhunyttól. Megvallom, akkor nem értettem meg az aggodalmaskodását. Csak később magyarázták meg, hogy ha a feltámadás napján majd az angyalok megfújják a sófárt és a mennyei réztrombitákat, majd utána az angyalok egyenként néven szólítják majd a feltámadásra várókat és lehet, hogy a mama nem mozdul az Esztert hallván.

Ám ahogy én őt megismertem, az unokája nevére nem marad közönyös, és amilyen talpraesetten oldotta meg életében a problémákat, még az is előfordulhat, hogy még a harsonák jelét meg sem hallván mozdulni fog. És az angyaloknak segítve ő költögeti a többieket.

Mivel távozása óta immár negyed századnyi idő telt el, úgy érzem nem követtem el kegyeletsértést, amikor csöppnyi derűt is loptam a reá való emlékezésbe.