Kezdőlap » Remény » 2012. 1. szám » Tóth István: A nem feledés művészete

Tóth István: A nem feledés művészete

Haraszty István Kossuth-díjas következetes

Harasztÿ István (Pestszentimre, 1934. október 31. –) szobrász, a kinetikus művészet jelentős képviselője.

1960-tól a Dési Huber Képzőművészeti Körben folytatott festészeti és grafikai tanulmányokat Laborcz Ferenc irányításával. 1975-ben Kassák-díjas, 1988-ban Munkácsy-díjas, 2000-ben pedig Kossut-díjat kapott.

Több műve már életében klasszikussá vált. A fanyar humorú, sok esetben szatirikus mondanivalót hordozó alkotásai nagy feltűnést keltettek már az 1970-es években. Számos esetben éles kritikát fogalmazott meg a rendszer működésével kapcsolatban. Ennek köszönhetően, hosszú évekig nem kapott kellő teret művészete.

Haraszty István, a hatvanas évek magyar neoavantgardjának egyik meghatározó egyénisége, az a sikeres művész, akit a közönség is ismer és szeret sajátos „játékai, gépei, mobilszobrai” révén. A közvéleményben az „Édeske” megszólítással illetik, tiszteletből, szeretetből.

 

Remény: – Köztudott hogy Te, aki református vallású vagy, erősen kötődsz a zsidó kultúrához és magához a zsidósághoz. Több zsidó témájú munkád van, némelyik kifejezetten a zsidóság sorskérdéseivel foglalkozik, némelyik az ősi szövegek, illetve a héber abc betűinek a felhasználásával készült. Leszámítva a kifejezetten egyházi, vallási művészetet, szerinted van-e valamilyen jellegzetes ismérv, ami alapján kijelenthetjük, hogy létezik egyfajta tipikusan zsidó művészet. Vagy csak a zsidó kultúra elemei, jegyei fedezhetőek fel bizonyos alkotásokban, a sajátos szellemiség, a másokétól különböző gondolkodás-, alkotás-mód nem?

Haraszty István: – Ezzel kapcsolatban azt tudom elmondani: valamikor a ’70-es években éreztem úgy, hogy azoktól a barátaimtól, művészektől, akiket szeretek, és akiknek jelentős részét ebben az időszakban ismertem meg, azoktól egy-egy művét csak azért szerezetem meg, hogy azok mindig a közelemben legyenek. Igen, a szellemiségükkel. Akkor fel sem merült bennem annak a gondolata, hogy ki az illető, milyen vallású, hova tartozik, egyszerűen vagy jó barát volt, vagy jó művész volt. Vagy nem. Elkezdtem tehát begyűjteni a különböző munkákat, azokat, melyek jellemzőek voltak az alkotójukra. A ’80-as évek végére kezdett a gyűjtemény kialakulni, így nekiálltunk a szükséges dokumentációt összeállítani a munkákról, alkotókról, és sokukkal beszélgettünk művészeti és magánjellegű kérdésekről. Itt aztán szóba került a vallás, a származás, a világnézet. És akkor, ugye közben jött a rendszerváltás, és felszínre kerültek ilyen kérdések anélkül, hogy én valaha a legcsekélyebb mértékben választottam volna, vagy néztem volna, ki zsidó, és ki nem az. Később kiderült, hogy a megkeresett művészek 70%-a zsidó identitású, magát zsidónak valló művész. Tehát a kérdésedre csak utólag tudom azt mondani, hogy ma is kizárólag a tehetség érdekel. Ebből az is következik, hogy nekem meggyőződésem: nem lehet azt mondani, hogy az alkotás azért jó, mert egy zsidó ember csinálta, vagy más munka meg azért gyenge, mert nem zsidó művész alkotása. Például, ha valaki az én munkáimból begyűjt néhányat, az se tudja megállapítani, hogy ezt zsidó vagy nem zsidó ember csinálta. Én pedig előszeretettel szeretem kifejezni azt, hogy én vonzódom a zsidóság kultúrája, a zsidóság művészete iránt. Nekem például nagyon tetszenek a héber abc betűi, a zsidó vallás jelképei, ezért aztán nagyon sok esetben, ha valaki megnézi ezeket a munkáimat, akkor abból az is kiderül, hogy én szándékosan használok olyan jeleket, ami kifejezi az én hovatartozásomat. Jelzi azt, hogy én kikkel vállalok közösséget. Hogy az én baráti körömben nagyon sok olyan ember van, akinek a vallása nem azonos az enyémmel. Ez azonban az én számomra a mai napig nem jelent semmiféle különbséget! Amikor évekkel ezelőtt hozzájutottam pár példány Reményhez, rögtön megtetszett a borítón található héber „remény” felirat. Maga a szó és annak vizuális megjelenése egyaránt, és rögvest készítettem is egy munkát, melynek központi eleme a „remény” szó – héber betűkkel. Máskülönben én aszerint ítélem meg, hogy valaki jó művész, hogy munkája tetszik-e nekem, és az összhangban van-e az ő egyéniségével, az ő hozzám való viszonyával. Ugyanakkor mindig is érdekelt a zsidóság történelmének, sorskérdéseinek alakulása. Így munkáimban felbukkan a holokauszt drámájának ábrázolása, valamint az a határozott véleményem, mellyel mindenféle rasszizmust és így az antiszemitizmust is elítélek. Ezeket igyekeztem munkáimban jól láthatóan megfogalmazni.

Remény: – Mondanál valamit az egyszerűségében is megrázó „Kiméra” című új munkádról, melyen egy a náci orvosok, hivatalnokok által használt koponyamérő-eszköz is látható?

Haraszty István: – A gyűlölködés napjaink részévé lett. Ez roppantul elszomorító, mert a világ a borzalmak régi kezdetekor még nem tudta, hogy mindez pontosan hova fajul. De ma már vannak tapasztalataink, és tudjuk, milyen a sötét múlt, ami minden ember számára lidérces álom.

Amikor ez ellen tehet valamit az ember, a művész, akkor megtáltosodik. Akkor úgy érzi, hogy olyan kapuk nyílnak meg előtte, melyekre normális körülmények között nem is gondol. Amikor elhatároztam, hogy csinálok egy képet, akkor szép lassan kialakultak bennem a gondolatok. A koncentrációnak és az összpontosításnak a teremtő csodája. Tehát mindent bele szerettem volna sűríteni a műbe. És akkor egyszer csak találtam egy olyan eszközt, amit annak idején az áltudomány nevében arra használtak, hogy antropológiai méréseket végezve a zsidókat megkülönböztessék, mielőtt a halálba küldik őket. A birtokomba került egy ilyen eszköz, szerszám, amit rémes orvosok, tudósok használtak a sémi vagy a nem sémi koponya mérésére. Úgy éreztem, hogy mivel ez az eszköz fenn tudott maradni 70 éven keresztül (bár ki tudja, pontosan mikor készült?), ez aztán kézzelfogható, de egyúttal szimbolikus jele mindannak, ami annak idején történt.

Tehát a tárgy adott volt. Azt kellett eldöntenem, hogy miként legyen felszerelve és milyen felületre. És akkor rájöttem, olyan módon kell felfogatnom, hogy ez onnan soha az életben többet ne legyen levehető! Hogy ez ereklyeként ott maradjon! Hogy az emberek ezt használják „fegyverként”, hiszen ott van a jelkép is felette. Azon emberek jelképe, akiknek a megkülönböztetésére használták.

Nagyon furcsa érzés foglalkoztatott e munka elkészülte közben. Mindenképpen el akartam kerülni azt, hogy emléket állítsak ennek a szerszámnak. Szándékaim szerint nem annak a borzalmas időszaknak állítok emléket, hiszen azt az időt legjobb volna elfelejteni. De mégis, olyan művet kell létrehozni, ami nem hagyja, hogy az emberek el tudják felejteni a történteket. Hogy ez mindig szem előtt legyen, ha valaki a képre néz. Igen,  akkor a béklyózott szerszám által az jusson az eszébe hogy mindaz, ami a szerszámhoz kötődik soha többé ne ismétlődhessen meg!