Kezdőlap » Remény » 2012. 1. szám » Winkler-Nemes Gábor: Párhuzamos Csókolom

Winkler-Nemes Gábor: Párhuzamos Csókolom

 

Interjú Géresi Lászlóval, a Puszi Együttes tagjával

 

 

REMÉNY: Elmondhatjuk, hogy főállású zenész vagy, de – másokhoz hasonlóan – te sem így kezdted. Hogy indult el az egész?

Géresi László: Zenélésünk létalapját az teremtette meg, hogy 1993. októberében a bátyámmal közösen  céget alapítottunk. És ez ma is működik. Ez a Hajtás Pajtással futárcég. Ha meg megvolt a cég, együttest is kreáltunk. Eredetileg Csókolom néven futott a zenekar, így a Puszi relatíve új, két éve kialakult formáció. De ha jól számolom, ez már a harmadik nevünk. Abszolút könnyűzenét játszunk, amely a teljes palettát felöleli a rockzenétől a raggae-n át a világzenéig. De az együttesnek kifejezetten zsidó zenei vonatkozása nincsen.

R: Hacsak nem a gyökerekben.

GL: Nos, igen. Én Izraelben érettségiztem, ahol a mai napig rengeteg barátom van, lévén az Alonei Jitzhak bentlakásos iskolában tanultam. Négy évig éltem kinn 1989 és ’93 között. Az első olyan csoport egyikének tagja voltam, akiket nagyobb számban kivittek, hogy Erecben tanuljanak, és aztán ott le is telepedjenek. Ezek közül az emberek közül sokan hazajöttek, majd utóbb – immár felnőttként – újra kivándoroltak, hogy aztán valóban ott is maradjanak. Mindez az Alijat HaNoar szervezett keretein belül történt. A cél a fiatalok Izraelben való letelepítése volt, ahol az állampolgárság igénylésének automatikus velejárója volt a hadsereg, a bevonulási kötelezettség. Ezért szinte egyikünk sem igényelte az állampolgárságot, és én sem vonultam be a seregbe.

R: Miben látod annak az okát, hogy ilyen sokan hazajöttetek?

GL: Mert akkor még nagyon fiatalok voltunk, és olyan embereket – szülőket, barátokat – hagytunk magunk mögött, akik nélkül akkor egyszerűen még nem tudtunk meglenni. Sokan meg sem várták az érettségit, és még előtte hazajöttek. A másik lényeges ok pedig az lehetett, hogy akkor tört ki az Öbölháború, és a becsapódó rakéták sokakat komolyan megrémítettek. A csapatból szinte mindenki hazajött a háború alatt. A csoport harmada később nem is ment vissza, hanem elkezdett az Anna Frank Gimnáziumba járni. Más volt azért a társadalom is. A nagy átrendeződések – köztük a nagy orosz bevándorlási hullámmal – akkor indultak meg. Erre jó példa, hogy amikor elkezdtük az iskolát, a diákok fele – jó 300 tanuló – még izraeli szabre volt. Később, amikor hazajöttünk, jó, ha a tíz százalékuk volt izraeli bennszülött.

R: Mit hoztál haza?

GL: Itthon nem voltam egy túl rendezett gyerek. Amikor Izraelben bekerültem ebbe az iskolába, ahol komoly élet folyt, mindenkinek megvolt a maga megfelelő feladata. Rengeteg komolyságot tanultam, és hozzá kellett szoknom, hogy nem mindig azt csinálom, amit akarok. Rengeteget segített ez a fegyelem a Hajtás Pajtás beindításában is. Ötletünk, kezdeményezésünk teljesen új volt akkor nekünk éppúgy, mint a városnak. Nem volt könnyű beindítani az üzletet.

R: Hogyan tovább?

GL: Sok segítséget kaptunk. Például a Magyar Narancstól, amely hónapokig ingyen vette át a hirdetésünket. Pusztán azért, mert tetszett nekik a kezdeményezésünk.

R: Folytattad a tanulást?

GL: Nem, bár amikor hazajöttem, egy ideig hangszerkészítéssel akartam foglalkozni, de a dolog végül úgy alakult, hogy nem kezdtem el a képzést. Eközben a bátyámmal megszületett egy új vállalkozás ötlete. Kifestettünk egy-két lakást, amiből lett annyi pénzünk, hogy kiválthattuk az egyéni vállalkozói engedélyt. Ezáltal ki tudtuk nyomtatni az első szórólapokat. Ezeket szétszórni a jobb környékeken. Ekkor leültünk a barátainkkal, hogy átbeszéljük a lehetőségeinket. Hamarosan össze is állt a kép arról: pontosan mit és azt miként szeretnénk csinálni.

R: Először barátokkal indult a vállalkozás?

GL: Inkább ismerősökkel, de így is hamar emberhiánnyal küzdöttünk. Gyorsan fejlődött a cég, s nehéz volt olyan embert találnunk, aki hajlandó volt a szakszerű, kemény munkára.

R: A  zenekar, a munka emellett miként állt össze? Zenéltél már akkor is, amikor kimentél Izraelbe?

GL: Tizenöt évesen doboltam a punkos-rockos zenét játszó Flash zenekarban, amikor kimentem, megtanultam rendesen gitározni. Hazaérkezésemkor pedig már az összes Flash számot játszottam.

R: Kint zenetanárnál tanultál?

GL: Nem, csak volt időm rá. Az ereci iskola területén volt egy zeneház is, ahol a felügyelet mellett volt alkalmam használni a stúdiót. A Flash nóták mellett a Lou Reed, a David Bowie, a Rolling Stones és az Iggy Pop slágereit is megtanultam. Amikor pedig hazajöttem, a Flash tárt karokkal várt, ahol – immár gitárosként – jó hét évet eltöltöttem. Emellett hosszabb-rövidebb ideig megfordultam az I Love You, a Messenger Sux és a Pepsi érzés zenekarokban is. Az újabb formáció 1999-ben indult, amikor is beléptem az akkor már nyolc-kilenc éve működő Csókolom együttesbe, ahol a bátyám alapító tagként muzsikált. Jó egy évig még párhuzamosan futott a kettő. A Csókolomban készen kaptam mindent. Basszusgitáron váltottam az elődömet, és az ő nótáikat kellett megtanulom. Amióta pedig működik a Puszi, játszom basszust és gitárszólamot is, így állandóan cserélgetjük a hangszereket.

R: Honnan jött az ötlet a Puszi névre?

GL: A Csókolom együttesből kilépett Ujj Zsuzsi, így átalakult az eredeti felállás. Gondoltuk, hogy a puszinak úgyis van némi köze a csókolomhoz, azon kívül tényleg kedves név is. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy ideig futottunk Zselé néven is. A most két éves fennállás elején még  előfordult, hogy a koncerteken játszottunk néhány Csókolom számot is, de mostanra már teljesen új szerzeményeink vannak; a kezdeti trió felállásunk pedig immár öt főre bővült.

R: Mit jelent számotokra a zenélés?

GL: Annak ellenére, hogy igyekszünk a maximumot kihozni magunkból, és tényleg professzionális szinten muzsikálunk, hogy jól tudjuk: mindez anyagilag többet visz, mint hoz. De nyugodtan állíthatom, a zenélés a legfontosabb dolog az életünkben.

R: Milyennek látod azt a zsidó fiatalokból álló underground szubkultúrát, amelyikből ti is elindultatok, amikor hazajöttetek Izraelből?

GL: Úgy látom, hogy a mai napig aktívan jelen van, csak mi egyszerűen kinőttünk belőle. Ami engem illet, tíz évvel ezelőtt el nem tudtam képzelni, hogy van olyan nap, amelynek nagy részét ne a Szódában töltöttem volna el. Ha valami más dolgom volt is, amint végeztem, inaltam a Szódába. Igen, az az öt-tíz ember, aki számomra fontos volt, az lent lógott a Szódában minden áldott este, és miattuk érdemes volt ott lenni. Ma pedig már mindenkinek gyermeke van, és őt altatja meg fürdeti, így érthetően nincs is ott senki az eredeti társaságból.

R: Szerinted ebben a szoros kapcsolatban volt szerepe annak, hogy közös zsidó háttérrel indultatok el?

GL: Akárhogy is vesszük, a barátaim nagy része zsidó. Hiába nem így keresi az ember a barátait, a vicc mégis az, hogy sokszor csak akkor tudjuk meg egymásról, amikor már jó barátok lettünk.

R: Identitásod megtalálásában az izraeli iskola segített?

GL: Igen. A közintézményben eleve kóser ételt ettünk és az említett rend szimpatikus volt. Úgy éreztem, hogy ezek megtartásával tartozom valahová, egy egész része vagyok.

R: Azt érzed, hogy odabenn, a felszín alatt mindenkiben ott él a hagyományőrző ember?

GL: Ebben biztos vagyok. Van, akiben jobban, van, akiben kevésbé, de jelen van. Emlékszem, mekkora dolog volt Pesten tíz éve kóser húst kapni, ehhez képest a helyzet javult. Bátyámék is kóser háztartást vezettek Szentendrén, ami ma sem kis dolog, nem, hogy akkor.

R: Szeretnéd, hogy a fiad majd zsidó iskolába járjon?

GL: Nem. De az alapokat megteremtem a számára. Ezen felül megtanítok neki mindent, amit szerintem tudnia kell. És rendszeresen kiviszem az unokatestvéreihez Izraelbe. A többit majd eldönti maga.