Kezdőlap » Remény » 2012. 1. szám » Winkler-Nemes Gábor: Tüzes színek, lendületes formák

Winkler-Nemes Gábor: Tüzes színek, lendületes formák

Interjú Magén István festőművésszel

 

REMÉNY: Kezdjük mindjárt Izraellel. Mikor döntöttél úgy, hogy kimész Erecbe?

MAGÉN ISTVÁN: Ahogy vissza tudok emlékezni, egészen korán megfogalmazódott bennem – már az általános iskola kezdeti éveiben. Elkezdtem a legendás tanítónál, Zoldán bácsinál zsidóságot tanulni. Az ellenségesnek tekintett és tiltott tanokat, és a cionizmust ez a kis öregember, háttérben az őt mindenben támogató drága feleségével, tanította akkoriban gyerekeknek, fiataloknak, titokban alijázóknak a Síp utca 12-ben lévő lakásában. Azután 1975-ben 12 éven keresztül tartó visszautasítás után, hogy „az ön kiutazása közérdeket sért”, kellemetlen, macska-egér játéknak is beillő végjáték után megadták a lehetőséget, hogy feleségemmel kiutazhassak az USA-ba az édesapámhoz. Ő New York államban élt egy Massena nevű kisvárosban, a kanadai határ közelében.  Pár hónapos ottlétünk alatt szépen bejártuk Észak-Amerikát. Az itthon, a Fiatal Művészek Stúdiójában készített Holokauszt-sorozatomat Amerikában több kiállításon is bemutattam, főként Jewish Community Centerekben. Közben, már a távollétemben, 1975 őszén, kiállításom nyílt Budapesten az akkor Ferencvárosi Pincetárlatnak nevezet galériában, melyet Dr. S. Nagy Katalin nyitott meg. Nos, visszatérve, körülbelül fél év után New Yorkból a Szochnut támogatásával alijáztunk.

R: Amikor kimentetek az USA-ba, már tudtad, hogy csak átmeneti megálló lesz?

MI: Egészen pontosan tudtam, hogy így lesz.

R: Mi várt benneteket Izraelben?

MI: Amikor ’75. december 18-án megérkeztünk Izraelbe, pár napon belül megkeresett dr. Benedek Pál az Új Kelettől. Meghívtak a szerkesztőségbe, készült egy riport velem, Pali, aki írta a kanadai Menórába is leközölte.

R. Hol éltetek Erecben?

MI: Az első két évet ulpánon töltöttük Nazaret Illit-ben. Vad világ volt, ahogyan mondták, Amerika a nagy dzsungel, Izrael a kis dzsungel. De jól éreztem magam ebben a dzsungelben. Aztán meg, nem túlzás, a tenyerükön hordoztak. Gyakran egy Jeruzsálembe, vagy Haifára tartó sérutban, vagy a buszon elegyedhettem szóba ismeretlenekkel, beszélgettünk, tanítgattak, tanácsokat adtak, meghívtak minket, a feleségemet és engem, gyönyörű otthonaikba, a kibbucaikba, a falvaikba, bemutatták a családjaikat, ismerőseiket, barátaikat. Országjárásra vittek kocsijukon. Barátaik a mi barátaink lettek. Képeket vásároltak, nem egyszer a buszon, a sérutban, vagy a bankban…

R: Tehát hazaérkeztél?

MI: Haza…

R: Hol volt az első tárlatod?

MI: A tel-avivi újságíró szövetség székházában, a Bet Sokolovban 1976-ban, a májusi hamszinok idején. Ennek a szervezésében mindenki részt vett, aki ismert bennünket: ramat-ganiak, bne- brakiak, holoniak, új barátaink a Felső-Galilból, Jeruzsálemből… Legtöbben Tel-Avivból. Kézről-kézre adtak minket: emlékszem, a hajfai sérutban ismerkedtem meg egy családdal, a galileai Kfar Hahoreshben laktak. Az ő barátaik voltak a tivoni Tamirék, ők meg elvittek minket a csodálatos Dd. Berg József natanjai főrabbihoz, akinek a szavai olyanok voltak,  mint a csillogó gyémántok… József Attila összes versét tudta. Aztán sokat segített vatik Orosz Pali, egy bizonyos Független Liberális Párt részéről. A tárlatot az akkori tel-avivi alpolgármester, Jichak Artzi nyitotta meg. A negyvenhét kiállított képből kettőt vittem haza… A megnyitón hatalmas tömeg. Számos barátságot, ismeretséget, kötöttünk, itt ismertem meg Efraim Kishont is, újságcikkeket, méltatást magyar és ivrit nyelvű lapokban köszönhettem ennek a kiállításnak. A kor egy legendásan „művészfaló” kritikusa, akitől mindenki rettegett, sajnos a nevét már elfelejtettem, igen szúrós tolla volt, írt pár elismerő sort a Ma’arivban, ami óriási dolognak számított. Elég az hozzá, hogy a látogatók elárasztották a nazaret illiti ulpánban lévő lakásunkat, a műtermet, és még, ahogy mondani szokták, a sifonér alól is kiráncigálták a képeimet, vázlataimat, akvarelljeimet, alkudoztak, vitatkoztak, még az is előfordult, hogy arra kértek, hogy bizonyos színt megváltoztassak… Igazi, klasszikus, talán úgy is mondhatnám, archetipikus művészeti életbe csöppentem bele.

R: Milyen uralkodó hatások voltak ekkor a művészetedben? Milyen jellegű munkákat készítettél?

MI: Expresszív-szűrrealista képek voltak. Figurával, vagy anélkül, tájelemekkel, héber betűkkel. Készítettem illusztrációkat Bialikhoz, aztán illusztráltam kedvenc modern héber költőimet, Chaim Gurit, meg másokat, Shlonski, Avigdor Hameirit, a dallamos nevű Shin Shalomot, Natan Zahot, a Szarvason született költőóriást Itamar Jaoz-Kestet, vagy az igazán jóember Jakov Gatot… A Budapesten 1972 és 75 között készített holokauszt témájú litográfia sorozatomban erős figurativitás érvényesült, melybe szürrealisztikus hatások keveredtek. Izraelben azonban ilyen munkákat nem készítettem többé. Izrael nem a sebeit nyalogatja. Izrael maga az élet. Ahogy a költő, Abraham Halfi írja: „Kezemben egy maréknyi éggel / életem végigküzdeném”.  És bár a modern zsidó állam házát – véleményem szerint – a holocaust támassza, erősíti iszonyatos, szörnyűséges betonpilléreivel, valahol mélyen a kollektív tudatalattiban, a Jom HaSoat leszámítva a holokausztot nem emelgetik. A hat milliónak méltóbb emléke, mint amilyent a Jad Vashem állított, alig lehet, ha csak nem maga az Ország. Négy munkámat beválogatták egy jelentős állandó kiállításra, amely a Gettó Harcosainak Kibbucában – van. Világos, tüzes színek, lendületes formák vettek körül. Ragyogás. Pontosan úgy történt, ahogy izraeli barátaim megjövendölték. Eltűntek a feketék, a szomorkás, sápadt, kopottas lokálszínek, a sötét koloritok. A szándékosan elpiszkított kékeket felváltotta a tenger királykék ragyogása. A következő, jeruzsálemi, kiállításomon, amelyet a Bet Haoman-ban – a Művészházban – rendezhettem 1978-ban, az új színvilág már markánsan jelentkezett. Ebben lehetett némi szerepe az akkor már mögöttem lévő három tomboló mediterrán nyárnak. Ekkor vettek fel az Izraeli Festők és Szobrászok Társaságába. Izraelben a képzőművészet közügy, ha a „cájár” – festő – szót kiejtik, mindenki felfigyel. Művészeti kérdések terén hihetetlen belső kontrollal kiszűrnek mindent, ami ízléstelen, hamis, giccses. Az izraeli otthonokban, ahol kis gyűjtemények vannak a falon, elképzelhetetlen az ilyen. Sok kiállításom volt magánházaknál, jól megépített, csodálatos növényekkel körülvett villákban Herzlija Pituach-on, Haifán, Jeruzsálemben, a Jamin Moshe negyedben, Bat Jamban és másutt. Boldogan magyarázzák gyűjteményük darabjait, ismerik a festőt, a galériást, a művészfalut. Szinte kitapétázzák a falakat a képekkel – még egy shikun-lakásban is.

R: Inkább egyéni, vagy csoportos kiállításokon vettél részt?

MI: Jellemzően egyéni kiállításaim voltak, de hívtak csoportosra is. Ez úgy történt, hogy valaki eljött a Szochnuttól, elvitte a képeket és gondoskodott a visszaszállításról is. Mindössze egy dolgot kértek: „Úgy fess, hogy a jövőd függ tőle!” És tényleg! Gyakran vettem részt szabadtéri kiállításokon, hucot hajocer, alkotói udvarokon. Egy ilyen alkalommal ismertem meg Jossi Sternt is. Erről írtak, egy-egy ilyen után a telefon is meg-megcsörrent.

R: Volt állandó galériásod?

MI: Igen, a Rosenfeld Galéria a Dizengoffon. Persze kirúgott párszor, mire… „Nézze adon Magén, – mondta egy listát lobogtatva – ezen hatvannégy név van. Az én művészeim. Kell nekem egy hatvanötödik?”. Aztán egyszer rámutatott egy grafikára a mappában és így szólt: „Na ezt hagyja itt!”. Bekeretezte, kitette a kirakatába. Rang volt a Rosenfeld kirakatában lenni. Egy héten belül eladta. Így kezdődött a kapcsolatom ezzel a zseniális, erdélyi származású galériással, aki, mint a legtöbb galériás Izraelben, képkeretezőként kezdte. Amikor felvett „hatvanötödiknek” beavatási vacsorát rendezett, ott voltak a művészei, a barátai, galériások, újságírók… Ez Netanjára való költözésünk után volt 1978-ban. Olyanok szerepeltek a galériájában, mint Emmanuel Mane-Katz, Nachum Gutman, Moshe Gat, Blanka Tauber, Joseph Zaritsky, Marcel Janco, vagy Elijahu Adler, Shmuel Back, Israel Paldi vagy Joseph Kossonogi. Ma már klasszikusok.

R: Te, mint a zsidó történelemben és vallásban járatos, s azt fontosnak tartó művész hogyan állsz a figuratív ábrázolást alapvetően tiltó tórai konvencióhoz?

MI: A figurativitás tiltása nem befolyásolta a munkásságomat. Ezzel nem tudtam, de nem is akartam megküzdeni, hiszen nem bálványokat festek, én sem és mások sem, így hát a Tóra törvényei nem csorbulnak. Ennek jó példája, hogy Izraelben a művészet közügy. Mindenki tudja, hogy a vizuális művészet gyakorlása nem bálványimádás. Ami pedig az orthodox emberekkel való kapcsolatomat illeti, szeretem őket, barátaim voltak köztük, tisztelteltem őket, és feltételezem, hogy ők is viszont. Szeretem a festőiségüket, a megjelenésüket, a tartásukat, ahogyan a fejüket emelik és viselik a kalapot. Az elkötelezett, hittel, áhítattal telt arckifejezésüket.

R: Az alkotás mellett tanítottál is?

MI: Igen. Ekkoriban, 1978-ben felvettek az AVNI Intézetbe tanárnak. Az AVNI igazgatója Jakov Wexler művészeti anatómia tanárt keresett. Eliezer Rosenfeld ajánlására kerültem oda. Barcsay Jenő Művészeti anatómia c. könyve alapján tanítottam. A köteteket a diákjaimnak édesanyám küldte postán. A festőtanulók csoportba verődve járták a folyosókat és azt kutatták, hogy kinek az órája érdekesebb? Amikor az első szemléltető táblarajzot elkészítettem az anatómiaórán, az én osztálytermem is megtelt. Talán én voltam az első, vagy az elsők között, aki Barcsayt tanított Izraelben.

R: Kikkel tanítottál együtt az AVNI-ban?

MI: Jakov Wexler a szerelmi botrányairól híres festő volt az igazgató. Akiknek a nevére még emlékszem és akikkel közelebbi kapcsolatba kerültem azok a következők voltak: Rachel Shavit, Ben Shoshan, Moshe Gat, Okshi, Kudish. Sajnos régen volt, bizonyos esetekben a nevek eltűntek az emlékezetemből, de előttem vannak még az arcok.

R: Mit jelent számodra a munkáidat a legutóbbi időben olyannyira meghatározó számítógépes grafika?

MI: A digitális kép világa egy hatalmas, végtelen horizontú univerzum. Van valami, amit csak ő tud. Új perspektívákat nyit, megszűnik az egyhelyben topogás, mely már évtizedek óta tart. Elindulunk, hogy képileg olyat teremtsünk, mint eddig még senki. Amit csak a digitális technika képes megjeleníteni. Egyébként egy technika, odaállítható a művészeti technikák sorába. Az 1996-ban megjelent haszid képeket először vászonra festettem, majd számítógéppel átdolgoztam, színre bontottam, szitára vittem. Ez a kirándulás a számítástechnika világába aztán megismétlődött és folytatódott. Biztos vagyok benne, hogy ezek a képek kellenek a képzőművészetnek, néhány évtized múlva már senki sem fogja vitatni a technika létjogosultságát.

R: Íróként is igen termékeny vagy. Írtál és írsz az Új Életbe és számos folyóiratba. Nemrég  könyved is megjelent. Hogyan alakult írói pályád és hogyan függ össze írói munkásságod a festészettel?

MI: Mindig is akartam irodalommal foglalkozni. Így már elég korán a ’60-as években egy vállalati lapban írtam, majd Izraelben az Új Keletbe minden pénteken humort, gyakran készítettem karikatúrákat is. 1987-ben a Népszavában megjelent néhány versem Tamás Menyhért gondozásában. A ’80-as évek legvégétől a ’90-es évek elejéig számos műkritikám jelent meg a Szombatban. A Rádiókabaréban egy monológomat Kern András adta elő. Amikor Mezei Andrással szorosabb lett a kapcsolatunk elkezdtem írni a CET-nek. Székely Magda bíztatott. 2008 körül rovatot kaptam az Új Életben Tallózás egykori zsidó újságokban címmel. Ezt váltotta most fel egy új elképzelés az Olvasónapló. Évek óta írok az Ezredvég című folyóiratba. Legfőképpen novellákat, de nagyobb tanulmányom jelent meg Mezei Andrásról, valamint Michael Borremans Műcsarnokbeli kiállításáról is. Hogy hogyan függ össze mindez a festészetemmel? Régi történet, a válasz egyszerű. Sokszor érzem, hogy a festés közben előjönnek a szavak… Különösen így volt ez Izraelben a magyar szavakkal, a héber nyelvvel való birkózás közben.

R: Kik a példaképeid?

MI: Amikor 1975-ben elindultunk egy sporttáskával, három könyvet vittem magammal. Egy Károli-féle Bibliát, valamint egy Radnóti összest, és egy József Attilát. Ha nagyon nehéz volt a helyzet, hozzájuk menekültem.

R: Hogyan tekintesz a zsidóság jelenére és jövőjére?

MI: Ma a zsidóság hatalmasabb szellemi erő, mint bármikor a történelemben. A világ népeivel karöltve az élvonalban foglal helyet. Bebizonyította, hogy nem kevesebb a többinél, hogy bátor, megvédi magát, erős országot épít. Hatalmas a zsidó tanok háza, a tudomány, a tudás talán hatalmasabb, mint a lerombolt, elpusztított templomunk volt. A 21. század közepén emberi telepek épülnek majd a Holdon. Templomok is. A mienk is ott lesz, és majd azon fognak tanakodni a rabbik, miként alakítsák a törvényeket a gyökeresen megváltozott körülményekhez?  Isten összegyűjtötte népét… Tudományos értelemben: szemtanúi lehettünk olyan dolgoknak, melyekre nincsen racionális magyarázat. Csodáljuk a felépítményt, tesszük, hisszük és meghallgatjuk, mint őseink tették. A zsidóság a tanaitól lett naggyá.